Halmy Kund
Halmy Kund

történész, politológus

Energiaigény a történelemben és napjainkban

Az energiakérdés immár történelmi fontosságú lett. Gáz van vagy van gáz?

Nyugat-Európa energiaszükséglete a 18. század óta gyorsuló ütemben növekszik, a mai igény hozzávetőleg harmincszorosa a kétszázötven évvel ezelőttinek. 1800-ban az emberiség lélekszáma kb. 1 milliárd fő volt, ma nyolcszor annyi, viszont az energiafelhasználás harmincszor akkora.           

Energiára és energiahordozókra minden társadalomnak – szó szerint – égető szüksége van. A többletenergia-igény az iparosítás, gépesítés kezdete óta jelentkezik, ekkor vált el véglegesen az agrárium és a földtől független pénzalapú, ipari alapú gazdasági szektor.


Míg az évezredes agrárvilágnak nagyjából azonos, vagy enyhén növekvő energiaigénye volt, addig az iparivá váló társadalmak robbanásszerű energiafelhasználásba kezdtek. Évezredeken keresztül fűtőanyagként fát, esetleg tőzeget (néhol trágyát) használtak, vagyis biomasszát. A járművek és a közlekedés energiaforrása a szárazföldön pedig az emberi és állati izomerő volt, s a tengeren is csak lassan vált elsődlegessé a szélenergia felhasználása. Persze, a malmok felhasználták a víz és a szél energiáját, de ez összességében elhanyagolható volt. Az ókori és kora-középkori perzsa hűtőtornyok illetve a holland polderek kiszárítását végző malmok esete inkább kivétel, mint szabály. Egy-egy gyors sodrású folyó mellé települt, malmokkal hajtott kovácsműhelyek, kallozók sora és néhány egyéb műhely természetesen komoly szerepet kapott az ellátási láncokban, de a népesség döntő hányada semmiféle ma értelmezhető energiaforrást nem használt. A környezeti károk sem az energiahordozók kitermelése és felhasználása kapcsán keletkeztek, hanem a túllegeltetés, vagy az ipari alapanyagként használt fakitermelés tarvágásai nyomán. De ez is csak ritkán hasonlítható egy huszadik századi ipari táj sebeihez.

A mezőgazdasági termelés időjárási ciklusokhoz kötött, korlátozott lehetőségeiből fakadóan nem zsigerelte ki a természeti erőforrásokat, az ipari termelés viszont szénalapra helyezkedett (ami bővült gázzal, olajjal, később atomenergiával). A fosszilis energiahordozók kiaknázási lehetőségei egészen a 20. század végéig korlátlannak tűntek. Mára tudjuk, hogy az energiaforrásaink végesek, viszont az emberiség létszáma növekszik, a gazdaságok termelés – és fogyasztásbővítés nélkül stagnálnak, ha növekedni kívánnak, energiaigényük fokozódik. A megújuló energiákba vetett hit és kezdeti lelkesedés lecsökkent, egyre nyilvánvalóbb, hogy ezekkel a forrásokkal fizikai képtelenség pótolni a hagyományos energiahordozókat. Ma már csak populista zöld szólamok követelik a megújuló energiák felhasználásának kizárólagosságát.

Mára a király meztelen: minden ország egyre inkább rászorul a hagyományos energiahordozókra, melyek termelése és szállítása a koronavírus világjárvány kirobbanása óta drámaian csökkent és akadozik. Míg a nemzetközi média a takarékosságot, a megújuló energiákat, sőt az energiaigény-nélküliséget propagálja, és a fosszilis energiahordozókat, sőt a jövő egyetlen lehetséges forrását, a nukleáris energiát támadja, addig az államok vezetése és a kereskedelmi vállalatok öldöklő harcot folytatnak, hogy egy kis energiatöbblethez jussanak. Ez nem megy a versenytársak érdekeinek sérülése nélkül.

A leglátványosabb képmutatás Németországban zajlik. A szélsőberálissá vált közhangulatban (a bevándoroltatási és integrációs kudarcok által kiváltott felháborodások ellenére) 2021-ben a baloldal alakított kormányt. Az évtizedes, atomenergia elleni harccal párhuzamosan újranyitott felszíni szénbányák döbbenetes környezeti sebeket okoznak az ország területén, miközben a nap -, szél - és geotermikus energia nyilvánvalóan nem képes kielégíteni a növekvő szükségleteket, pont akkor, amikor az olaj és gázkitermelés lecsökkent, és az árak az egekbe szöktek.

Igen, a gáz. Az idei év mutatja meg, milyen mértékben kiszolgáltatott Európa az orosz gáznak, és mennyire nem engedheti meg magának, hogy lemondjon róla, vagy ne keresse a kompromisszumos megoldást az orosz féllel. A téli fűtőanyag döntő mértékben a gáz. Az olaj hiánya az ipari termelésre és a közlekedésre hat döntően, míg a gáz nélkülözése az ipar akadozása mellett közvetlenül hat a háztartásokra. Gázt szerezni, jó áron, hosszú távon elemi érdek, mint látszik bal, vagy jobboldali világnézettől teljesen függetlenül. Ezért olyan óvatos Németország, mert az Északi Áramlat 2-vel megoldódhatna hosszú távú gázigénye, ugyanakkor köti a szövetségi rendszer, és az uniós közvélemény-formáló értelmiség. Kommunikációjában zöld-párti, posztmodern, és mérsékelten keménykedik az oroszokkal, a valóságban azonban energetikailag kiszolgáltatott kelet felé, és folyamatosan tárgyalni kénytelen, mint a legtöbb európai ország.

Azonban kérdés, hogy ez meddig tarthat. Vajon ha történelmileg visszatekintünk, akár tíz, húsz, harminc év múlva, vajon mit fogunk mondani? Szimplán a képmutatás korát éljük, vagy ügyesen felépített sarlatánok uralmát? Hiszen a Covid-karantén alatt az európai légitársaságok elindítottak több ezer üres járatot, csak azért, hogy el ne veszítsék a reptéri résidőket. Franciaországban több ezer tonna, tóból fejtett jégből - 50 km-es, teherautókkal bonyolított szállítással - jégdarálókkal állítanak elő sífutópályát. Az idei foci VB-t nyolc, teljesen klimatizált, a sivatag közepén felhúzott stadionban tartják. Az Emirates légitársaság Dubajba invitál nyáron - fedett, hűtött sípályára. Idén a téli olimpia kizárólag műhavon zajlik. Egy-egy nagyobb óceánjáró annyit fogyaszt, mint 80-100 ezer dízel autó, s akkor még nem is beszéltünk a nagy konténerhajók által használt üzemanyag égetésénél keletkező károsanyagokról.

Az európai polgárok pedig gyűjtsenek szelektíven és használjanak elektromos autót, de inkább csak rollert. Eközben az EU a klímavédelmi céllal bevezetendő, a lakosságot sújtó carbonadó alól - mi sem természetesebb - mentesítené a magánrepülőket és yachtokat.

Vajon mikor fog lehullani a lepel? És mekkora robajjal?