Grób László
Grób László

kiadóvezető

Építők és tiltakozók

Amikor valaki építeni akar, amikor valami újszerű elkészül, mindig vannak dafke tiltakozók. A Liget-projekt kapcsán az embernek az az érzése, hogy a tiltakozók (pl. a "Koszlidérc") inkább a Roncsfilmben éreznék magukat otthon.

Mostanság nagyobbacska vihart kavart a Magyar Zene Háza megnyitása – „vihar a biliben”, mondhatnánk – no persze nem oly veretesen, mint Budapest főpolgármestere ugyanerről a témáról. Ám szerencsére inkább ideillő mondásunk „a kutya ugat, a karaván halad.” Szóval felépült valami, amit úgy általában a világ négy égtáján hajlamosak a modern építészet egyik – már most, elkészültekor deklarálhatóan – mesterművének tartani. Organikus is, meg minden, megnyalhatná mind a tíz ujját a világ összes zöldje. (Nem a „kis zöld emberkékre” gondolunk à la H. G. Wells, hanem a megélhetési környezetvédőkre.) De nem, helyette siratnak mindenféle kivágott dzsungeleket, mik mellett Brazília esőerdei sápadtak volna irigységükben.

S hogy most miként is vélekedjünk: forduljunk megoldásért borzasztó dilemmánkban ismét a jó öreg történelemhez: elvégre ha már magistra vitae, hát segítsen is eligazodnunk ebben a fene nagy összevisszaságban!

Az új épület az esti fényekben (magyarzenehaza.com)


Nézzük Párizst, Európa kulturális fővárosát! Még Mitterand elnök alatt épült két eléggé meghatározó építmény: a Grand Arc, a „Nagy Diadalív” – ami voltaképpen egy böhönc óriási irodaház, valahol messze távolban a l’Arc de Triumphe-tól – meg az „Üvegpiramis” a Louvre kellős közepén. Elég megnézni a korabeli sajtót, láthatjuk, osztatlan népszerűségnek és csodálatnak egyik sem örvendett. (Persze franciáink nem tudták, milyen örömre ad okot magában az a tény is, hogy egy szocialista elnök alatt épül bármi érdekes – kies hazánkban ilyen még nem fordult elő „szocialista” kormányzás alatt.) Aztán megszokták őket, főleg a piramist – ez még a Da Vinci kódba is bevonult –, amit covid-mentes időkben évente százezrek látnak, hiszen ott kell sorban állniuk meg eltülekedniük a Mona Lisáig és a Milói Vénuszig.

De menjünk vissza régebbre, ahol már a „valódi történelem” kellemesen dohos levegőjét szippanthatjuk: 1889, a Párizsi Világkiállítás. Megnyit az Eiffel-torony. A népek boldogan tolonganak, hogy lássák, meg hogy felmásszanak/felliftezzenek rá. Ám nem volt ez mindig így – előtte művészek, a tudomány emberei, meg egyszerű párizsi lakosok tiltakozta, több-kevesebb vehemenciával, s próbálták megakadályozni a felépültét. Botcsinálta statikusok vonták kétségbe az építmény stabilitását, vizionáltak katasztrófát, mikor majd összedől, de a legfőbb érvek persze esztétikaiak voltak.

Az Eiffel-torony este (history.com)

A leghíresebb felhördülés a „Művészek tiltakozása” volt 1887-ben, megjelent a Le Temps című folyóiratban. Idézzünk belőle:

„Tiltakozás Eiffel úr tornya ellen

  1. február 14.

Mi, írók, festők, szobrászok, építészek, Párizs eddig érintetlen szépségének szenvedélyes szerelmesei, most minden erőnkkel, teljes felháborodással tiltakozunk a semmibe vett francia ízlés, a fenyegetett francia művészet és történelem nevében az ellen, hogy a fővárosunk szívében felállítsák a haszontalan és szörnyűséges Eiffel-tornyot, amelyet a józanész és az igazságosság szelleme által átitatott közvélemény máris « Bábel tornyának » keresztelt el.

Anélkül, hogy a sovinizmus túlzásába esnénk, jogunk van nyíltan kijelenteni, hogy Párizs városa páratlan a világon. Utcái, kiszélesített sugárútjai fölé, pompás sétányai közepén a legnemesebb műemlékek magasodnak, amelyeket az emberiség valaha is létrehozott. Ezen kövek fenséges ragyogásán keresztül tükröződik Franciaország lelke, amely e mesterműveket létrehozta. Olaszország, Németország és Flandria, amelyek pedig méltán büszkék művészeti örökségükre, nem rendelkeznek semmi, a miénkhez hasonlóval, Párizs viszont a világ minden égtájáról magára vonja a kíváncsiságot és a csodálatot.

Hagyjuk, hogy mindezt meggyalázzák? Párizs városa továbbra is hozzá fog járulni egy gépgyártó szertelen, merkantil fantáziájának képzelgéseihez, hogy ezzel önmagát helyrehozhatatlanul eltorzítsa és meggyalázza? Mert az Eiffel-torony, amelyet maga a kereskedő-szellemű Amerika sem fogadna be, ne legyen kétségünk, ez Párizs gyalázata. [...] ... amikor külföldiek látogatnak el a kiállításunkra, megdöbbenve kiáltanak fel: „Micsoda? Ez lenne az a borzalom, amit a franciák kitaláltak, hogy képet adjanak nekünk az oly sokszor feldicsért ízlésükről? [...]

És ha a mi figyelmeztető kiáltásunkat nem hallják meg, ha az önök [a tiltakozó franciák] érveire nem hallgatnak, ha Párizs továbbra is ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy megbecstelenítse Párizst, akkor legalább önök és mi olyan módon nyilvánítottuk ki tiltakozásunkat, amely a becsületünkre válik.”

S olyan nevek írták alá, mint az írók közül Guy de Maupassant, ifj. Alexandre Dumas, François Coppée, a fő-parnasszista Leconte de Lisle,a mára elfeledett Sully Prudhomme, pedig ő volt az első irodalmi Nobel-díjas, a zeneszerzők köréből Charles Gounod, a céhbeli építészek közül Charles Garnier, a párizsi Operaház tervezője.

A környező Mars Mező – Champ de Mars – lakói pert fontolgattak a francia állam és/vagy Eiffel ellen, megakadályozandó a felépültét. Aztán mégis elkészült – eredetileg csak húsz évre tervezve. De aztán felfedezi magának a hadsereg, amely adótornyot üzemeltet rajta, s különben is, az építmény fokozatosan Párizs, sőt Franciaország egyik szimbólumává válik.

 A tiltakozást olvasván – ismerős a hangnem? És az érvek? Van valami kis – stílszerűen – „déjá vu”-nk ?