történész, szociológus
Furcsa háború
1939. szeptember 7-én a francia hadsereg tétován előrenyomult Németországban. Elfoglaltak néhány települést – amit a németek gondosan kiürítettek – és a német erődített vonal előtt megálltak. Kifejezett utasítás érkezett számukra Gamelintől, a francia főparancsnoktól: a Siegfried-erődítésvonalat ne közelítsék meg 1 kilométernél jobban. Ugyanekkor azonban Gamelin azt a tájékoztatást adta Rydz-Smigly lengyel főparancsnoknak, hogy a francia csapatok harcérintkezésben vannak a németekkel és legalább hat hadosztályt emiatt a németeknek ki kell vonni Lengyelországból. Mi sem állhatott volna távolabb a valóságtól.
A brit és a francia hadsereg-, illetve légierő tagjai eszegetnek a brit külügyminisztériumról (Downing str. 10.) elnevezett fedezék előtt 1939. novemberében egy franciaországi reptér mellett (Imperial War Museums, © IWM O 344 )
A németek mindösszesen 300 halott vagy eltűnt katonát jelentettek az egész művelet során. Azután október 17-én, a lengyel frontról visszaérkező hadosztályokkal megerősödve, kiűzték a franciákat.
Ennyi ért tehát a francia garancia. A brit vezérkari főnök, Edmund Ironside-nak tulajdonított mondás szerint: „A franciák hazudtak a lengyeleknek arról, hogy támadni fognak. Nincs ilyen tervük!”.
Meg kell mondani, a brit garancia se volt sokkal különb. Ugyanez az Ironside tábornok Varsóban, 1939. július 17-én a következőket mondta lengyel partnereinek: „A lengyelek biztosak lehetnek benne, hogy Nagy-Britannia megkezdi a Németország elleni légitámadásokat, mihelyt az agresszió bekövetkezik.” A történelmi közhely szerint azonban, ha egyáltalán sor került egy-egy támadásra, akkor a brit bombázógépek nem bombákat, hanem szórólapokat dobáltak…
A furcsa háború volt az első lépés abban a sorban, amelyet később a Churchill-Sztálin féle „százalékos megállapodás”, majd a szovjet megszállás fémjelzett. Vagyis: a „Nyugat” igyekezett önmaga mellé felsorakoztatni a közép-európai országokat, majd miután semmiféle segítséget nem tudott nekik nyújtani, még a Szovjetunió karmai között is hagyta őket. Hogy mi történt Lengyelországgal, láttuk. A következő Románia lett volna. Komoly tárgyalások voltak brit és román politikusok között 1940-ben, hogy a bécsi döntés után a bukaresti németbarát fordulat ellenében a fegyveres ellenállást választanák, de az ország pusztulásától félő románok ebbe nem mentek bele. Következtek volna 1941-ben a magyarok és szerbek. Egy magyar emigráns kormány létrehozásáért azonban semmit sem ígértek a háború utánra a britek – ezzel szemben a német megszállás réme lebegett a döntéshozók előtt. A szerbek úgy érezték, nincs vesztenivalójuk, hiszen Jugoszlávia névre keresztelt birodalmukat látták kockán forogni – a brit és szovjet segítséggel végrehajtott puccs „eredménye” azután a lebombázott Belgrád és az idegen megszállás, de még egy véres polgárháború is lett. Amelyben ráadásul a britek az emigráns kormány és a csetnikek helyett végül is a kommunista partizánokat fogadták el új realitásnak! Végül, még ahol megpróbálták megsegíteni védenceiket – mint a görögöknél – ott is vereséget szenvedtek. Igaz, szegény görögöknek ebben az ügyben nagyon nem volt választásuk, de akkor is ott volt a brit vereség, és az is, ahogyan Krétát evakuálták.
Az egyik oldalon álltak tehát a fedezet nélküli csekkek a „védelemről”, illetve a homályos ígéretek a háború utáni rendezésről; a másik oldalon a nácik hadigépezete, a tönkretett országok, a csomag kötelező elemeként lebombázott fővárosok, és a szomszédok egymásra uszítása.
Közép-Európa felelős politikusainak ilyen helyzetben nagyon nehéz volt a döntés. Hát még ha a végeredményt ismerték volna, amely szerint győztes, vesztes egyaránt a szovjet igában találta magát…