Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mi lett volna ... ? Ha a keleti magyarok megmaradnak?

A volgai magyarok sorsáról kevés adat áll rendelkezésre. A mongol betörés örökre szétszórta őket a körülöttük élő törökös népek tengerében. De mi lett volna ha sikerül átvészelniük a tatárjárást? Mi lett volna, ha sikerül csatlakozniuk a Magyar Királysághoz?

1221-ben Dzsingisz kán nyugati irányba indította el két legjobb hadvezérét, Dzsebe-Nojont és Szübötej-Bagaturt két, egyenként 10 ezer harcost számláló hadosztállyal (töménnyel/tümennel). A megbízatásuk elsődlegesen az volt, hogy kézre kell keríteniük Muhammad Alá-ad-Din sahot, a mongolok által lerohant Közép-Ázsia korábbi uralkodóját. Mivel az üldözött sahról kiderült hogy halott, a két vezér feladata átalakult: mélységi felderítést kellett végezniük nyugati irányban. Ezzel elindult a Nagy Portya, a hadtörténelemben egyedülálló lovasbravúr, amelynek során közel 8000 km-t tettek meg Dzsebe és Szübötej seregei. A két vezér Iránon keresztül a Kaukázusba vidékére tört be, a sah örökösét, Dzselál Ed-Dint üldözve. Mindenütt tűz és halál kísérte útjukat. Utána átkeltek a hegyeken, legyőzték az alánokat (jászokat) és a kunokat is, ezzel a kelet-európai sztyeppén megrendítették a kun törzsszövetség hatalmát. Kötöny, a kunok kánja az orosz hercegekhez fordult segítségért, de a rákövetkező májusban a Kalka folyó mellett vereséget szenvedett az egyesült kun-orosz sereg.

Volgai bolgár harcosok. A keleti magyarok is hasonlóak lehettek (bolgar.info)


Dzsebe és Szubotáj ezután visszaindultak Közép-Ázsiába, Dzsingisz kán táborába, egy „apró” kitérővel: a volgai Bulgáriát akarták még megtörni. Nem jártak sikerrel, pedig Dzsingisz fia, Dzsucsi is a segítségükre sietett egy újabb hadosztállyal. A bulgárok a volgai magyarokkal összefogva ugyanis tőrbe csalták őket a Szamara folyó "könyökénél", és sokat lemészároltak közülük. A helyi szájhagyomány úgy tartja, hogy a fogságba ejtett négyezer mongolért cserében a bulgárok csupán négyezer birkát kértek, így ez az esemény a „birkacsata” néven vonult a történelembe. Valószínűleg maga Dzsebe-Nojon is itt kapott súlyos sebet.

Dzsingisz közép-ázsiai hadjárata, majd Dzsebe és Szübötej nagy portyája hatalmas változásokat indított el az eurázsiai sztyeppén. A mongolok mélységi felderítése sikeres volt, felmérték leendő ellenfeleiket és szétzilálták a kun törzsszövetséget. Az ott lakó népek viszont megriadva kezdték el az új szövetségesek keresését, a felkészülést. A sztyeppei események híre természetesen Magyarországra is eljutott. A magyar királyi udvar terve ezért a mongolokkal szemben egy ütközőzóna kialakítása volt. Afféle határvidék, gyepű lett volna ez, talán egészen a Dnyeperig kiterjesztve. Az első lépés a nyugati kunok megkeresztelése volt. Úgy tűnik, más lépésekre is gondoltak a mieink. IV.Béla trónralépése után merült fel a keleti magyarok felkutatása és a velük való együttműködés, esetleg a behívásuk.

Sajnos Julianus barát leírásán kívül bővebb összefüggő szöveg a keleti magyarokról nincs, és valljuk be, a Julianus-jelentés sem árul el sokat. Azt sem tudjuk, hogy előtte mennyiben tudott egymásról a dunai és a volgai magyarság. Azonban számos egyéb forrástöredék van, ezeket Benkő Mihály gyűjtötte össze (itt és itt). Úgy tűnik, hogy az 1200-as évekre a volgai magyarok egy része a mohamedán felekezet híve lett, ahogyan a volgai Bolgárország is elvileg iszlám hitű volt. A gyakorlatban persze ez inkább a városokra korlátozódott, az ősi sztyeppei hitvilág még nagyon is élő lehetett. Lehet, hogy volgai magyarok egyes csoportjai jelentős távokat tettek meg a füves pusztákon, legelőt keresve állataiknak – talán ezért keresték őket először Julianusék a Kaukázus tágas északi előterében? (A sztyeppén nem ritka az ilyen, akár 1000 km-es mozgás!) Valamiféle tudomásuk volt a nyugatra szakadt rokonokról, ennek a rokonságtudatnak a nyomai mostanáig fentmaradtak a ma is „madzsar” nevet viselő közép-ázsiai törzseknél. Harcias nép voltak, ez az erős volgai Bulgária és a különösen vérszomjas mordvinok szomszédságában a túlélés elemi záloga lehetett. Az általuk beszélt magyar a törökös nyelvek tengerében még nem változott meg, legalábbis Julianussal könnyen megértették egymást.

Hunor és Magor (László Gyula rajza) Lehetne akár: dunai magyar és volgai magyar

Julianus beszámol annak a négy dominikánus szerzetesnek útjáról is, akik akkor indultak el volgai magyarok közé, amikor ő a Vatikánban tartózkodott. Leírása szerint a négy szerzetes keresztülhaladt a Szuzdali Fejedelemség földjén. „E királyság határain a tatárok elől menekülő pogány magyarokkal találkoztak, akik szívesen felvették volna a katolikus hitet, mihelyt a keresztény Magyarországba jöttek volna.  Amikor az említett szuzdali vezér tudomást szerzett erről, felháborodva visszahívatta az említett testvéreket, és megakadályozta, hogy a római hitet hirdessék az említett magyaroknak, és ezért kiutasította őket országából, de további sérelmet nem okozott nekik”. A stratégiai helyzethez tegyük hozzá, hogy a Vlagyimír-Szuzdali orosz fejedelemség ekkoriban a legerősebb északi orosz állam volt. A szuzdaliak kelet felé terjeszkedtek, és a mordvinokat hódoltatták. Sőt, tulajdonképpen már a volgai Bolgárországgal való leszámolásra készülődtek. Másfelől az északi orosz földek (Erdőntúl – Zaleszje) kereskedelmi partnere, a Novgorodi Köztársaság ebben az időben éppen a svéd és német terjeszkedés célkeresztjébe került. Másrészt messze délnyugat felől, éppen IV.Béla apja, II.András vezetett számos hadjáratot Halics orosz fejedelemsége ellen, többször is elfoglalva Ilyvó várát (Lwówot). Ebben a keretrendszerben a görögkeleti, ortodox hitet valló szuzdali fejedelemnek esze ágában sem lett volna átengedni a volgai magyarokat, pláne úgy, hogy nyugati hitre térnek. Annyi viszont kiderül, hogy a keleti magyarokkal kapcsolatban az egyik lehetőség a behívás volt; talán a Kárpátoktól keletre eső, vagy akár a Dnyeszteren túli gyepűn akarta őket letelepíteni őket a magyar király?

Egy másik szövegrész a Julianus-jelentésből viszont egy nagyobbléptékű tervet árul el: „amennyiben a királyi Magyarország és Magna Hungária [a volgai magyarok országa] közé eső pogány országok és az orosz fejedelemségek megtudnák, hogy ezeket a magyarokat keresztény hitre próbálják téríteni, elzárnák a feléjük vezető utat, nehogy a két Magyarország a kereszténység által összekapcsolódjon, és az összes közbeeső országot meghódítsa.” Felmerült tehát az a lehetőség is, hogy a magyar uralmat egészen a Don, sőt a Volga folyásáig ki lehetne terjeszteni, részben a keresztény hitre térített nyugati kunok, részben a kereszténységet szintén felvevő volgai magyarok segítségével!

Batu kán és udvara (C.P. Lesley rajza)

A „mi lett volna, ha” kérdése ennél a pontnál merül fel. Annyira nem merek elrugaszkodott lenni, hogy a második lehetőséget egyáltalán mérlegelni kezdjük (bár csábító egy hatalmas sztyeppei magyar birodalmat vizionálni). De a behívás, vagyis a Magyar Királysághoz közeli letelepítés nagyon is ésszerű és megfontolandó történelmi lehetőség. Tegyük fel tehát, hogy a volgai magyaroknak tömegben sikerül valamiképpen kiverekedni magukat az erdős sztyeppéről, át a Volgán, valamerre a Don alsó folyása felé, mielőtt a volgai Bulgáriát a mongol bosszúhadjárat eltörli a Föld színéről! Tegyük fel továbbá, hogy a nagy nyugati hadjáratra induló Batu kánnak nincs szerencséje: mondjuk, az északi orosz földekre betörni kívánó seregét 1237 decemberében egy brutális hóvihar (egy oroszföldi „kamikaze”) tizedeli meg. A szerencsétlenség nyomán Batu és kuzinjai között belső harc, trónviszály tör ki, amely megbénítja a nyugati mongol birodalomrész (a Dzsucsi-ulusz) terjeszkedését. A tatárjárás így elmarad, a moldvai püspökséget nem pusztítják el a mongolok, s a nyugati kunok közé Erdélyből kitelepülő magyarok és szászok falvai, városkái megerősödnek. A keleti kunok azonban hiába próbálnak hasznot húzni a mongol belharcból, vereséget szenvednek, és így Kötöny mégis a magyar királyhoz fordul menedékért. A keleti kunok betelepítésére tehát sor kerül, új gyepűk formálódnak az osztrák hercegség felé. Közben a volgai magyarok továbbvonulnak, és a Dnyeszter és a Dnyeper közötti, a kunok által kiürített térségben helyezkednek el. Keresztény hitre térítésüket immár nemcsak magyar és európai, hanem nyugati kun szerzetesek is végzik. Mire a mongolok sorai rendeződnek, meghal a nagykán Karakorumban, és a kurultájon inkább a Kína és a Közel-Kelet elleni hadjáratokról döntenek,  nem utolsósorban a tetemes ajándéknak köszönhetően, amelyet IV.Béla és a pápa küld a kurultájra. A Dnyeszter és a Dnyeper alsó folyásai között élő keleti magyarok földjén templomok, falvak, várak épülnek, sőt, johannita és templomos rendházak is. Nemcsak Nyisztorfehérvár (Akkerman) lesz, hanem Dnyeperfehérvár is. Ellenfeleik most már nem a mongolok, azok legfeljebb egy-egy nagyobb erejű betörést hajtanak végre. A stratégiai kérdés immár az, hogy sikerül-e a Rusz halicsi és kijevi fejedelemségeinek expanziós szándékát kivédeni. A vlachok beszivárgására a Duna és a Dnyeszter közötti térségbe csak kismértékben kerül sor, hiszen a Balkánon nem nyitottak utat nekik a mongolok. A Kárpátok déli és keleti lejtőin egymás után létesülnek a magyar vármegyék. (A valóságban ezeknek a létrehozására csak I.Lajos uralkodása idején került sor, de hamar elenyésztek.) A mostani gondolatkísérletben azonban - mivel az új megyék szilárd etnikai és vallási alappal rendelkeznek -, nemcsak megmaradnak, de meg is erősödnek. A pápai udvarnál mindenféle intrika ellenében sikerül keresztülvinni, hogy a Kárpátoktól keletre létesülő egyházszervezet is az esztergomi érsek joghatósága alatt maradjon, bár a Dnyeszteren túl, a keleti magyarok földjén egy idő után saját érsekség létesül.

A keleti magyarokkal megerősödő Magyar Királyság immár nem pusztán ország, hanem saját világot alkot az európai rendszerben.

Végül az Olvasók kedvéért, és némileg a történelmi játék fokozása végett tegyük fel, hogy ennél jóval kevesebb, vagyis a minimális opció teljesül: a volgai magyarok valahogyan túlélnek saját területükön. Egy tréfás kedvű alkotó térképével búcsúzunk tehát.