Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mi lett volna, ha...? Ha 1947-ben kivonulnak a szovjetek

Amikor a Himnusz alatt cigiző Rákosit egy parasztlegény utasította rendre. 75 évvel ezelőtt, 1946.szeptember 7. és 9. között rendezték meg az Országos Parasztnapokat. A Kisgazdapárt célja egy "ellen-szalámitaktika" alkalmazása lett volna, s a magyar vidék hangjának politikai artikulációja.

Az Országos Parasztnapok nyitórendezvénye, a félmillió embert megmozgató összejövetel tulajdonképpen antikommunista nagygyűlés volt. A kommunisták, Szviridov altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjének irányításával, sőt, személyes közreműködésével, mindent megtettek, hogy megakadályozzák a gyűlést. Először augusztus 20-ról halasztatták el a rendezvényt, majd szándékosan kevés különvonatot bocsátottak a szervezők rendelkezésére, végül a sajtóban támadták az eseményt. A Kisgazdapárt utolsó nagy húzásával a kommunisták azonban külföldi gazdáik nélkül nem tudtak mit kezdeni. A kisgazdák több legyet is próbáltak egy csapásra ütni.

Az Országos Parasztnapok nagygyűlése a Hősök terén (Magyar Nemzeti Múzeum)


Először is, 1945 óta a kommunista párt kisajátította az utcát. Felvonulásokat, tüntetéseket csak a kommunisták és fedőszerveik rendeztek – rendezhettek. Ezért a kisgazdák utcai erődemonstrációnak is szánták az eseményt. Másodsorban a Baloldali Blokkról le akarták választani a Nemzeti Parasztpártot, s ha lehet, a szocdemeknél is a szó szerint „jobb-érzésű” polgári szárny erősödését elérni. Tulajdonképpen mindkét célkitűzésük sikeres volt. Pontosabban csak lett volna, hiszen a szovjetek „beláthatatlan következményekkel” fenyegetőzve a Nemzeti Parasztpártnál megakadályozták a koalíciós erőviszonyok borulását, a szocdemeknél pedig elég erősek voltak, hogy ellenfeleiket sakkban tartsák. Így minden maradt a régiben. Sőt, 1946 végétől megkezdődött a „köztársaság elleni összeesküvés” lázálom-szerű prezentálása, amelynek célkeresztjében a kisgazdák álltak. Végül, 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát Péter Gábor még hazaengedte az Andrássy 60-ból, de csak azért, hogy a szovjetek vigyék el. Pedig a párizsi béke megkötéséig (február 10.) az a remény éltette a nemzeti demokrácia híveit, hogy amíg a szovjetek kimennek, „guggolva is kibírjuk”.

De nem mentek ki. A többit nagyjából tudjuk, bár az ritkán hangzik el, hogy a kommunista párt uralma, vagyis az ország szovjetizálása nemcsak a magyar gazdaréteg képviselete, a parasztság legnagyobb pártja, a Kisgazdapárt elleni politikai küzdelmet jelentette, hanem egyúttal társadalmi, gazdasági és rendőri-hatósági harcot is az ország legnagyobb társadalmi csoportja ellen. Vagyis: a kommunista párt háborúját a magyar vidék ellen.

Gyors nemzetközi összehasonlítást is érdemes tenni, s utána rátérünk a „mi lett volna, ha kérdésére”. Jugoszláviában tulajdonképpen már Szerbia létrejötte óta a kistulajdonos parasztság alkotta az ország meghatározó erejét, s ez még a kommunista hatalomátvétel után sem változott. Romániában a bukaresti kommunista központtal szemben felsejlett egy erdélyi központú, „manista” – vagyis Iuliu Maniu Parasztpártja által fémjelzett – ellen-erő kialakulásának veszélye, s ezért nemcsak Erdélyben, de magában Romániában is kolhozosítást a legvéresebb eszközökkel vitték végbe. A kommunista kommandók útját tömegsírok jelezték. Lengyelországban a nemzeti ellenállás természetszerűen a vidéki társadalomra támaszkodott, de a hosszan elnyúló küzdelem miatt végül furcsa kivételként a lengyel parasztnak nem kellett beadnia a földjét a közösbe.

Magyar Vagon-, és Gépgyár (MÁVAG), 1949. április 25. a Belügyminisztérium Államvédelmi_Hatóságának (BM_ÁVH) adományozott csapatzászló átadása (Wikimedia)

Ezek után tegyük fel a kérdést: milyen lett volna egy Magyarország, amelyet hosszas politikai, társadalmi és kulturális küzdelem után a magyar parasztság dominál? (Volt már próbálkozás egy alternatív, meg-nem-történt históriai kép felfestére.)

Ennél a kérdésnél kicsit bajban vagyunk. Hogy ilyesmi megtörténhessen, olyan módon kell belenyúlnunk a történelembe, ami nagyon sok minden mást is megváltoztatott volna. Nevezetesen Sztálin halálánál alább nem adhatjuk, hiszen Sztálinnal a képletben nagyon nehéz lenne más útra terelnünk a történelmet. Úgyhogy ne aprózzuk el, tegyük fel, hogy Sztálin meghal mondjuk 1946 őszén, ami nem is teljesen légbőlkapott, hiszen egy szélütést már 1945-ben elszenvedett. Életmódján nem változtatott, erősen dohányzott és ivott. Szóval, Sztálin meghal. Megindul az utódlási harc a Kremlben, és néhány hónap alatt a kegyetlen Bérija kerekedik felül. Nyitást szorgalmaz, együttműködésre törekszik Jugoszláviával és ennek keretében leállítja a totális kommunista hatalomátvételt a csatlós államokban. Helyette „csak” katonai-hírszerzési együttműködésre törekszik a „népi demokráciákkal”.

Gerő Ernő kommunista politikus és Szviridov szovjet altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsága elnöke (MTI)

Idehaza Rákosi légüres térbe kerül. Az ÁVO-n átrendeződés kezdődik: Rajk kezdeményezésére a népi kollégiumokból kiemelt káderek kerülnek a rettegett állambiztonsághoz. A „köztársaság ellenes összeesküvés” ügyét lassanként elejtik, és így a Magyar Közösség tagjai megmenekülnek. A lefújt per-sorozat támadási felületet ad Rákosi és Péter Gábor ellen. Mind a ketten önkritikát gyakorolnak, Pétert hivatali visszaélés miatt elmozdítják, csakúgy, mint a Gazdasági Rendészeti Osztály vezetőit. Rajk előretörése „aranyhidat” jelent a kisgazdák közül a balra hajló résznek. Sulyok Dezső és a Szabadságpárt azonban állandó támadás alatt tartja a koalíciós kormányt, s közben a Mindszenty bíboros védnöksége alatt szerveződő Barankovics-féle párt egyre komolyabb erővé válik. Legkésőbb 1948-ra politikai válság érlelődik az országban, és az 1949-es választásokon patthelyzet alakul ki. A helyzetet az dönti el, hogy az USA közli: a Marshall-tervben csak stabil kormányzatú országok vehetnek részt, s Bérija engedélyezi a magyarok bekapcsolódását az amerikai segélyprogramba. Az amerikai hírszerzésnél viszont szokásukhoz híven túlkombinálják a dolgokat, és áldásukat adják a baloldali kormányalakításhoz. Így Rajk László lesz a miniszterelnök. Kommunista kutyából azonban nem lesz demokratikus szalonna. A vidéki „kuláküldözések” és a szektás, „prolidikis” R-Gárda erőszakos akciói lehetetlen helyzetbe hozzák a kormányt, s ezért már 1950-ben új választásokat írnak ki. Magyarország a polgárháború közelébe kerül, hiszen a kisgazdák Gaál Gaszton Gárdája és a Szabadságpárt S-Gárdája immár nem kell, hogy az államvédelemtől tartson és így megvédi támogatóit. A pártközi megegyezésekkel kinevezett rendőrkapitányságok városonként, megyénként szinte farkasszemet néznek. Mivel azonban a nyilvánosságot nem tudják leuralni a kommunisták, ezért a közvélemény értesül a kommunista visszaélésekről. Az összecsapások ennek ellenére folytatódnak, és a szovjet vezetés kényszerhelyzetbe kerül. Annál is inkább, mivel Bérija a párt és a hadsereg nyomása alatt áll. 1951 januárjában ezért először a „Hullám” fedőnevű terv kerül elő az aktákból, amelyet módosítanak, s utána „Forgószél”, majd „Vihar” névre keresztelve megvalósítanak. A szovjetek két-három hétig tartó harcok után szilárdan helyreállítják a kommunista párt uralmát. Az ENSZ-ben napirendre tűzik a magyar kérdést. Az új „népfrontos” kormány vezetője egy viszonylag fiatal párt-apparátcsik, Kádár János lesz. A szovjetek azonban alig húzódnak vissza bázisaikra, az ellenállás ismét fellángol, mivel a társadalom szövete erős és a vérengzések elszánttá teszik az embereket. A kibontakozáshoz Kádárnak valódi engedményeket kell tennie, s így nem kerül sor a téeszesítésre.

Hogy hogyan nézne ki a magyar társadalom? Mivel a határokat nem zárták le, a túlélő magyar zsidóság zöme elhagyja az országot és Izraelbe alijázik. Sokan viszont visszatérnek az emigrációból. A népi kollégiumokból kikerülő új értelmiség amellett, hogy valódi „értelmiség” módjára viselkedik, vagyis légvárakat épít, kulturális építőmunkába is kezd. Csasztuskák helyett népdalok hangzanak, a magyar folklór exportcikké válik. Kodály mögött a feljövő művészgeneráció magyar új hullámot generál. A magyar falu közösségeit nem verik szét, és a mezőgazdaság versenyképes lesz. Az iparosítás viszont a szocialista elképzelések miatt nehezen megyeget. A jugoszláv példa nagyon vonzó, csak éppen nem termelékeny… De vajon hogyan alakult volna az elcsatolt területeken élő magyarok sorsa? Vajon Magyarország rá tudott volna-e lépni a „finnlandizáció” útjára? Vajon az újjáalakuló szabadkőműves páholyok, a kommunista meghatározottságú állambiztonság és a Magyar Közösség hogyan fért volna meg a nem-nyilvános térben? Lehet, hogy Kádár valamikor az ötvenes évek végén-, hatvanas évek elején szabad választásokon nyert volna? Milyen lenne mai magyar önképünk? Lenne-e Közép-Európa fogalmunk?