Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mi lett volna, ha? Ha nem lépünk be a Szovjetunió elleni háborúba

Nyolcvan évvel ezelőtt közölte a kormánnyal Bárdossy László miniszterelnök - Horthy utasítására - hogy Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott. E havi "mi lett volna, ha" írásunkban a Szovjetunió elleni hadbalépés körülményeit vizsgáljuk.

1941 tavasza óta lehetett tudni, hogy valami készül. Nemcsak Sztálinhoz jutottak el a német támadási tervekről szóló értesülések, hanem a jól értesültek Európa-szerte beszéltek erről. Így természetesen a magyar kormányhoz is jutott információ, vagy legalábbis feltételezés. Másfelől a Szovjetunió ragadozó természete is nyilvánvaló volt, s ezzel a magyar kormány is számolt, miközben ugyanez a magyar kormányzat folytatni próbálta a Teleki Pál által megkezdett függetlenségi politikát. Ez a politika a Szovjetunió felé tett közeledési gesztusokat is tartalmazott, halvány kísérletként a német befolyás kiegyensúlyozására. További ösztönzőt jelentett ehhez a közeledési politikához a Szovjetunióból beszerezhető nyersanyagok iránti szükséglet. A szovjetek azonban Magyarországot egyelőre német kliens államnak gondolták, s noha Molotov 1940 novemberében Berlinben Magyarországra is bejelentette a szovjet igényt, ezután 1941 nyaráig mégis udvariasan elhárították a magyar megkereséseket.

Magyar honvédek lőszerrobbanás miatt megsemmisült szovjet KV-1-es harckocsit vizsgálnak 1942-ben (WoTForum)


Ami Hitlert illeti, ő kimondottan nem avatta be a magyar kormányt a szovjetek ellen indítandó támadás tervébe, sőt, ahogyan Macartney írja, a németek „még kevésbé kérték, hogy aktív részt vállaljon abban”. Mindössze annyit kértek a magyaroktól, hogy a kárpátaljai határt erősítsék meg, hogy ott ne törhessenek át a szovjetek. A németek úgy kalkuláltak, hogy nincs szükségük Magyarország segítségére, mivel hetek alatt le tudják verni a Szovjetuniót, ahogyan azt Hitler Bárdossynak 1941 márciusában megemlítette. Megjegyzendő, hogy ez a véleményklíma nemcsak a német önelégültség terméke volt: amerikai katonai elemzők sem adtak néhány hétnél többet a szovjeteknek. A németek a hadjáratban elvileg Romániával és Finnországgal számoltak, amelyeknek a magyarokkal ellentétben területi követeléseik voltak a szovjetekkel szemben. Ezt azonban annyival ki kell egészítenünk, hogy Szlovákia, amelynek eleve csekély külpolitikai mozgástere az 1940. nyári „rendteremtés” óta még jobban leszűkült, területi követelés nélkül is, csatlósi önkéntességgel vett részt a háborúban.

A kimondott állásfoglalások mellett azonban ott voltak a „kimondatlanul”, fű alatt közölt üzenetek is. A náci főnökök egy része legalább annyit szeretett volna elérni, hogy ha Magyarország nem is csatlakozik, de az átvonulást (ismét) engedje meg a német csapatoknak. Hitler azonban elvetette ezt a gondolatot, úgy vélte, Magyarország ebbe nem egyezne bele. Ebben sajnos magyarországi partnerekre találtak. A magyar részvételt idehaza elsősorban Werth Henrik, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke követelte Bárdossytól egymás után küldött memorandumaiban. Természetesen – többek között – azzal érvelt, hogy ha kimaradunk, minden eddigi revíziós nyereséget elveszítünk. Sőt, Werth és köre, továbbá a véleményformáló értelmiség egy jelentős része morális kérdést is csinált a részvételből. Halder német birodalmi vezérkari főnök köre volt az, amelyik informális úton igyekezett a háború felé terelni a magyar külpolitikát. A magyar Vezérkari Főnökség 1941. június 21-én a külügyminiszterhez intézett átirata „komoly német forrásra” hivatkozva közölte, hogy a német felvonulás befejeződött, két napon belül várható „a német-szovjet helyzet tisztázódása”. „A németek csodálkozásukat fejezik ki, amiért Magyarország katonailag passzív maradt”, pedig: „Valószínűnek látszik, hogy a Szovjet Magyarországgal szemben éppen úgy fog eljárni a háború kitörése estén, mint a többi környező országokkal szemben, tehát légi és esetleg földi támadás várható.” Szeretnénk kiemelni a „légitámadás” említését.

Támadás a Rahó városába közlekedő gyorsvonat ellen. A felelősséget a szovjetek vállalták. (konteo.blogrepublik)

Amikor azután Bárdossy és Horthy a német támadás hírét vették, üdvözölték azt, de nem említettek semmiféle magyar részvételt az akcióban (sem Bárdossy Erdmannsdorffnak sem pedig Horthy Hitlernek). Az olasz nagykövet azonban, kormányának utasítására hivatkozva, bizalmasan és barátilag figyelmeztette a magyar külügyminiszter helyettesét, hogy a magyar hadüzenet elmaradása Berlinben, de Rómában is kínos benyomást keltett.

Himer tábornok emellett levelet küldött a magyar vezérkar hadműveleti csoportja főnökének, melyben ezt írta: „Minden magyar segítséget mindenkor elfogadunk. Semmit sem akarunk követelni, de minden önkéntes felajánlást hálásan veszünk. Szó sincs arról, hogy Magyarország esetleges részvételét nem akarnánk.” Vagyis a német hadvezetés az egyértelműen háborúpárti magyar hadvezetés felé tapogatózott. Hitlernek mindkét opció jó volt: az is, ha Magyarország önként belép a háborúba, és az is, ha egyelőre kimarad. Az első esetben osztozik a felelősségben és lehet rá hivatkozni, hogy önként tették meg ezt a lépést; a második esetben pedig zsarolási potenciál nyílik Magyarországgal szemben. Ez a kétértelműség fejeződött ki abban, hogy amikor a Budapestre akkreditált a német követ 1941. június 22-én a hajnalban közölte, hogy a német hadsereg megindult a Szovjetunió ellen, azt is hozzáfűzte, hogy „a megfelelő konzekvenciákat” a magyar kormány bizonyosan le fogja vonni. Ugyan ezen a napon később a német nagykövet átadta Horthynak Hitler levelét, amely azzal végződött, hogy a magyar államfő Németország elhatározását remélhetőleg méltányolni fogja.

A magyar kormány azonban eltökélt volt abban, hogy ameddig csak lehet, kimarad a háborúból. Alig egy héttel a német támadás előtt Bárdossy arra utasította a moszkvai magyar követet: közölje a szovjet kormánnyal, hogy magyar részről elkészültek a kombinált vágányú közlekedés feltételeinek megteremtésével Volóc határállomásig, és a kétirányú közlekedés felvételének június 20-tól magyar részről nincs akadálya.

A konfliktus kitörése után Bárdossy még arra is kísérletet tett, hogy fenntartsa a diplomáciai kapcsolatokat a szovjetekkel. Azzal próbált érvelni, hogy jól jöhet a szovjet fővárosban egy diplomáciai csatorna, amely egyúttal a hírszerzésre és dezinformációra is alkalmas lehet. Erre a szerepre azonban a németek Bulgáriát szemelték ki, amely hagyományos oroszbarát országként alkalmasabb volt. Ullein-Reviczky ezt jegyezte fel Bárdossyval folytatott beszélgetésükről: "Németország valószínűleg arra vár, hogy valamilyen önkéntes gesztussal kifejezzük szolidaritásunkat, a mi érdekünk viszont azt diktálja, hogy kesztyűs kézzel bánjunk a Szovjetunióval. Mindenesetre úgy kell cselekednünk, hogy a Reich ne foghasson gyanút. Őrizkednünk kell attól, hogy elveszítsük Hitler máris ingadozó bizalmát, mert különben egy sor veszélynek tesszük ki magunkat, többek között annak, hogy Romániát részesíti előnyben velünk szemben." Egyelőre tehát még nem akarták a diplomáciai viszonyt megszakítani. A németekkel közölték döntést, de órák alatt megérkezett a válasz: semmi szükség sincs szovjet követségre Budapesten, és a magyar kormány már szolidaritásból is megtehetné, hogy bezáratja. Bárdossy tehát kénytelen kelletlen a kormányülésre vitte a kérdést, ahol a német kívánságnak megfelelő döntés született.

Június 23-án Molotov magához kérette Kristóffyt, és kérdést intézett hozzá Magyarország jövőbeni magatartását illetően, t.i., hogy semleges marad-e. Kijelentette: a szovjet kormánynak egyrészt nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, másrészt Moszkvának nem volt s a jövőben sem lesz észrevétele a tekintetben, hogy a magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak. Ez azonban burkoltan azt jelentette, hogy a többi revíziós eredményt (Dél-Felvidék, Kárpátalja, Bácska) nem tekinti elfogadottnak. Bárdossy utóbb arról beszélt, hogy szerinte „a szovjet külügyi népbiztos a magyar követhez intézett kérdésével nem is akart mást, mint azonnali színvallásra bírni a magyar kormányt, hogy azután a szovjet is szabad kezet kapjon Magyarországgal, illetőleg az előreláthatóan magyar területen át-, és felvonuló német hadseregrészekkel szemben.”

A másik oldalon a német katonai vezetés nyomása erősödött. 1941. június 25-én a német Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke ismételten szorgalmazta a magyar területről történő beavatkozást, vagy legalább azt, hogy a magyar erők vonuljanak fel a szovjet határra felvonulását. Azzal érvelt, hogy egy ilyen lépés „lényeges tehermentesítés lenne a 17. hadsereg déli szárnya számára” és a 11. hadsereg támadását is előrelendítené. Az OKH-tól ekkor még csak annyit válaszolt: „A magyar közreműködés kérdése továbbra is nyitott.” Pedig ekkorra a magyar katonai vezetés előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet csapatok a gyors német előretörés következtében még korlátozott célú támadást sem tudnak indítani a sebtében kiépített magyar határvédelmi állások ellen. Végül, ami mindent megváltoztatott, az a magyar települések máig tisztázatlan körülmények között történő bombázása volt 1941. június 26-án. Aznap nem a kassai támadás volt az egyetlen: számos, egyértelműen támadó szándékú szovjet berepülés történt. Magával a kassai bombázással kapcsolatban nem lehet kimutatni német szálat, de a direkt szovjet provokáció sem igazolható. Sokkal valószínűbb a tévedés, vagy pedig azt, hogy a szovjet oldalon a széteső irányítási lánc miatt magukra maradó magasabbegységek önállóan igyekezték a korábban egyeztetett feladatokat végrehajtani.

A hosszú bevezető után térjünk rá a „mi lett volna, ha” kérdésére. Nehéz helyzetben vagyunk, mivel a helyzet ismeretében az a feltételezésünk, hogy előbb-utóbb a németek belehajszoltak volna minket a háborúba. Ahogyan Bárdossy a népbíróságon érvelt: „A magyar közvélemény nagy többsége tisztában volt azzal, hogy Magyarország már földrajzi helyzete miatt sem maradhat ki a szomszédos két nagyhatalom halálos küzdelméből. Hiába próbálna semleges maradni, semlegességét megvédeni úgysem tudná.” Hozzátette: ha szükségnek látszott volna a hadműveletek fényében, a német haderő pillanatok alatt birtokba vette volna Kárpátalját. És most ugorjunk egy kicsit előre. 1941 decemberében és 1942 januárjában Ribbentrop és Keitel egymást követő budapesti látogatásán már az egész honvédséget követelték. A magyar részvétel nélkül – lett légyen az bármily csekély értékű – még egy picit gyengébb német haderő szenvedett volna vereséget Moszkva alatt. Vajon nem csaptak volna le legkésőbb ekkor a magyar emberanyagra? Emellett megpróbálhatunk egy összehasonlítást is tenni. Néhány nappal Pearl Harbor után, december 12-én reggel a budapesti német, olasz és japán követ felkereste Bárdossyt, és figyelmeztette, hogy Magyarországnak kötelessége hadat üzenni az Egyesült Államoknak. A három nagykövet határozottan kijelentette, hogy "magasabb politikai érdekek az európai államok szolidaritását kívánják", és hogy nagyon veszélyes lenne Magyarországra nézve, ha pusztán a tengellyel vállalt szolidaritás mellett maradna, miközben a többi állam hadat üzen Amerikának. Vajon nem következett volna-e be hasonló akció a szovjeteknek való hadüzenet érdekében? Azt már csak pluszpoénként tesszük hozzá, hogy egy esetleges második Molotov-Ribbentrop paktumot sem lehetett kizárni, vagyis arra is kellett gondolnia a magyar vezetésnek, hogy esetleg tartósan német befolyási övezetben marad…

Magyar "Csaba" típusú páncélkocsik a Kárpátokban (Rubicon.hu)

Ha pedig a szovjet oldalt nézzük, onnan sem voltunk biztonságban. A magyar felderítés június közepi jelentése a következőképpen hangzott: „Nincs kizárva... annak a lehetősége, hogy az orosz hadsereg arcvonalának kiszélesítésére [...] a Moldvában, és Krakkó körül felvonult német csoportok elvágása céljából, ha a magyar-orosz határon puha pontot talál, Kárpátalja megrohanását is megkísérli.” Később, a hadműveletek megindulása után nemcsak a német, hanem a magyar vezérkar is azt a következtetést vonta le a saját támadási sávjában a helyszíni tapasztalatokból, hogy tudtukon kívül megelőző csapást mértek a támadásra készülő szovjetekre.

De tegyük fel, hogy a magyar kormány erős, a Werth Henrik-féle elvakult németbarát katonákat kézben tartja, és Horthyt sem ragadják el régi antibolsevik érzései. Így a kassai bombázás ellenére sem következik be a hadiállapot beálltát megállapító nyilatkozat. Viszont a magyar kormány elégtételt követel a szovjetektől a Moszkvában maradt bolgár követ útján, továbbá a helyzet tisztázását, és a Kárpátaljára vonatkozó annexiós szándéktól való elhatárolódást. Eközben a haderő egy részét mozgósítják, és felvonultatják Kárpátaljára. A sajtóban olyan értelmű nyilatkozatot tesznek közzé, hogy Magyarország nem akar háborúba keveredni a Szovjetunióval, de minden provokációra ezentúl fegyveresen felelni fog. Bárdossy a hivatalába kért brit, amerikai és más követeknek sorban felemlegeti Lengyelország, a balti államok és Finnország eseteit, mint a ragadozó szovjet agresszió példáit. Továbbá gondterhelten előadja, hogy biztos értesülései vannak arról, hogy a szovjetek hadműveleti okokból a Kárpátalja elleni támadást tervezik. Bárdossy a követeknek arra is utal, hogy a kassai provokáció ellenére sem léptünk be a háborúba. Az amerikai sajtóban közben a washingtoni magyar követ megpróbál Magyarországra kedvező cikket elhelyezni. A magyar határvadász járőröket közben utasítják, hogy a legcsekélyebb indokkal is nyissanak tüzet, s a magyar légi felderítést pedig „véletlen” légtérsértésekre. A cél egy szovjet támadás kiprovokálása. A szovjeteknek azonban ezekben a napokban már nincs ereje egy komoly akcióra, mindössze helyi összecsapások vannak a Kárpátok erdőségeiben. Ekkor a magyar kormány nyilatkozatot ad ki, amelyben hivatkozik Molotov üzenetére (a Romániával szembeni jogos igények tekintetében), és közli, hogy nem tekinti magát háborúban állónak, pusztán elhárítja a „bizonyára felsőbb parancs nélküli” agressziót. Ezt követően rövidesen önkéntes csapatok létrehozását engedélyezik, s így első körben nem a Magyar Honvédség, csak a spanyolokhoz hasonlóan egy magyar „Kék Hadosztály” vesz részt az ezeréves határokon túli hadműveletekben. Így két legyet lehet ütni egy csapásra: a minimalizált háborús részvétel mellett a németbarát elemeket el lehet távolítani az országból. Az önkéntes csapatok küldését a magyar határokkal szomszédos területeken a "közrend fenntartásával" és az "ukrán terroristák" elleni harccal indokolják.

Vajon sikerült volna-e? És vajon fel tudtunk volna-e tartóztatni egy szovjet támadást? Vajon ezt követően meddig lehetett volna a németek előtt a „ha akarom szűz, akarom vemhes” játékot játszani a háborúban állást illetően? A mindig a magyarokat fúró román vezér, Antonescu hány lapáttal tudott volna még rátenni Hitlernél a magyarellenesség felszítására? Erre a magyar vezérkari főnök utalt: "Románia máris lekötelezte magát a háborúban való részvételre. Ezt az ügyes román propaganda már eddig is kihasználta ellenünk." (Ebben történetesen nem tévedett sokat...)

És végül, ami a legfontosabb: a szovjetek hogyan értékelték volna ezt az egészet?

Nem tudjuk. A második világháborúban Magyarország számára nagyon-nagyon keskeny volt az út, sőt, utólag visszanézve már-már járhatatlannak tűnik...

(Források: C. A. Macartney: Október tizenötödike. A modern Magyarország története 1929-1945. II.; Erdős Márton: 1941. június. Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen. /Hitel, 2017./; Zeidler Miklós: A revíziós gondolat; A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933-1944.; Olasz Lajos: Hadiállapotban a Szovjetunióval - bűnbakok és felelősök; Kolontári Attila: Magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok 1920-1941; Perjés Géza: Bárdossy László és pere. /Hadtörténelmi közlemények 2000/; Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban; Seres Attila: „Magyarország és a Szovjet–Unió között a vasúti forgalom helyreállott” Bárdossy László és a magyar–szovjet kapcsolatok perspektívái 1941. június 16-án. /Veritasintezet.hu/; Tangl Balázs: Iratok Bárdossy László népbírósági peréhez /Clio Kötetek 5./; Horváth Csaba: A geopolitikai háttér /A magyar haderő a keleti hadszíntéren 1941–43, Rubicon.hu/; Szabó Péter-Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941 – 1943)