Hogyan hamisítsunk történelmet a filmvásznon?

Mióta feltalálták a mozgóképet, divat a történelmi film. Hollywood egész műfajokat alakított ki ezen belül, s kasszasikert-kasszasikerre halmoz. Hiába, mindenki szeretne bepillantani a kulisszák mögé és meglesni a történelemformáló „nagy emberek” hátköznapjait, vívódásait, sőt magánéletét.

Ebbe illeszkedik a nyár egyik sikervárományosa, az Oppenheimer is. Az „atombomba atyja” – kit ne érdekelne? (Főleg rohamosan militarizálódó világunkban…)

Robert Oppenheimer (1904-1967), Los Alamos National Laboratory

Sajnos a film megismétli az összes hollywoodi ideológiai/politikai közhelyet, amelyben Amerika filmipara a harmincas évek eleje óta vergődik: a „balosok” az igazságért küzdenek, humánusak (pl. teljes szívvel támogatják az ikonikus spanyol baloldalt a polgárháborúban), gyűlölik a nácikat (s úgy általában az összes németet, aki nem emigrált), a kommunista-szimpátia olyan mint egy kanyaró, gyerekbetegség, de nyomtalanul elmúlik, a szovjeteknek kémkedni eszébe sem jut egyetlen angolon kívül senkinek, a kommunista múlt feltárása „boszorkányüldözés” (mindig és mindenhol ez az egyetlenegy kifejezés, amolyan politikatörténeti epitheton ornans, és soha semmi varietas delectat…), amit a gonosz McCarthy szenátor és bérencei vezetnek a kiváló és hazájukhoz végtelenül hűséges amerikai hazafiak ellen, persze rengeteg személyes rosszindulattal megspékelve. És így tovább, hosszasan.

Pedig az alapdilemma remek: 1941 után Sztálin Szovjetuniója nem a náci Németország totalitariánus szövetségese többé, hanem a hős honvédő antifasiszta. S mint ilyen, a nyugati demokráciák hű és erkölcsileg vállalható harcostársa. Ennek megfelelően helyrebillen az összes nyugati társutas (i.e. komcsi) világképe: nem kell szégyenkezniük a jövendő generalissimus politikája és a világmegváltó szovjet ideológia eltévelyedése miatt, hanem jó hazafiként részt vehetnek országuk harcában a sátán földi helytartója elleni világháborúban. Ennek megfelelően Hollywoodban társutasok írták és rendezték a (propaganda)filmeket, s Los Alamosban társutasok fabrikálták az atombombát.

Azért némi kis erkölcsi aggályok felmerülhettek egyesekben – a film szőrmentén hoz is ilyeneket –, de az összkép az: mi megcsináljuk, aztán mossuk kezeinket, a politikusok majd eldöntik. Lásd Oppenheimer beszéde röviden Hirosima után: a „japánok nem örültek neki” illetve „bárcsak a németeken is kipróbálhattuk volna”. (Ez különösen jól hangzik itt Európában manapság.) Aztán mikor Fulton után vegzálni kezdenek egyeseket a balos/kommunista múltjuk miatt, akkor persze jön a sértődés: ilyen kiváló szakembereket és jó hazafiakat miért bántanak? Hogy volt pár éve kommunista párttagkönyve? Na és? Meg „különben sem emlékszem már, tényleg volt-e…” (Oppenheimer feleségének vallomása a vizsgálóbizottság előtt – teljesen reális és süt belőle a hitelesség.)

És persze a jobboldal szokásos karikírozása/lejáratása: Teller Ede, akit soha senki nem vádolt kommunista-szmpátiával, durcás, kissé elhízott óvodásként van ábrázolva, végtelenül antipatikusan, mint mikor pl. a kamera hosszan mutatja napkrémmel bekent arcát, ahogy az atomrobbantást nézi végig egy nyugágyról, mintha csak a görög tengerparton stírölné a bikinis lányokat. Vagy Truman elnök, aki rövid néhány perces jelentében egy hiú és primitív öregúr szerepét játssza, s a végén nyilvánvalóan tuskó módon is viselkedik.

Ejtsünk végezetül néhány szót a filmről, mint műalkotásról. Röviden: hosszú, unalmas, közhelyes és invenciótlan. Három órás, amit önmagában nem lenne baj, de sajnos nem sikerült megtölteni, rengeteg üresjárat, a fárasztóan hosszú értelmetlen dialógus, az önismétlés. Tele filmes közhelyekkel, mint például az atomkatasztrófára/univerzumra utaló lángoló/szikrázó „űrképek” – ez még egyszer-kétszer elment volna, de folyamatosan, minduntalan visszatérően? Vagy az elnémuló beszéd helyetti dübörgés, amit hősünk hall, s ami filmes nyelven azt jelenti, hogy az atombomba atyja bizony klinikai értelemben zakkant volt. Olyan apróságokról ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen főszereplőt – Cyllian Murphy – néha Jokernek maszkírozták a Batmanből, illetve egy csomó beállításnál teljesen feminin képet mutat, ami a divat oltárán megkérdőjelezi a korábbi heteroszexuális erotikus jeleneteket.

A forgatókönyv ráadásul olyan, mintha magyar írta volna: rengeteg öncélú művészkedés, kevés információ, sok nyavalygás. Amikor kijövünk a moziból, ha van történelemből legalább egy érettségink, rá kell döbbennünk, hogy semmit nem tudtunk meg pluszban az egész atombomba-ügyről az eddigieken felül, csak épp három órán át bámultunk képsorokat, amiknek információtartalma egy gimnáziumi tankönyv szintjén áll (bár ha a fele igaz az USA középiskoláinak történelemtanításáról szóló híreknek, akkor mindez teljesen érthető.)

Összefoglalásként annyit mondhatunk, hogy ennél a filmnél még egy Wikipédia szócikk is informatívabb, s – ami az igazán szomorú – esztétikailag is élvezetesebb.