Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Hogyan szűnt meg a Szovjetunió?

Harminc évvel ezelőtt a sarló-kalapácsos vörös zászló leereszkedett a Kremlben. Helyére felkúszott az orosz nemzeti trikolór. Az a trikolór, ami alatt hét évtizeddel korábban a bolsevikok ellenfelei, a "fehérek" harcoltak.

Gorbacsov, a Szovjetunió vezetője, a kommunista (bolsevik) párt főtitkára 1987. január 27-én meghirdette a „peresztrojkát”. Az „átalakítás” a Szovjetunió gazdaságának megújítását szolgálta volna, de nem sokat ért el. A hosszú sorok, a hiánygazdaság, a logisztika hiánya miatt a földeken és vasúti átrakodókban rohadó termények csak növelték a bizonytalanságot. Ráadásul kiderült, hogy a „homo sovieticus” nagyon is megőrizte nemzeti önérzetét: még 1986-ban Kazahsztánban kezdődtek tüntetések és összecsapások amiatt, hogy Gorbacsov elmozdította a tagköztársaság vezetőjét. A kazah nemzeti ébredés így tehát faramuci módon egy kommunista káder kapcsán indult el. 1988-ban Jerevánban tüntetések kezdődtek az Azerbajdzsánhoz csatolt ősi örmény Hegyi-Karabahért. A moszkvai központ érdekét szolgáló kontrollált instabilitás ezúttal nem működött tovább, hiszen ebben az esetben vélhetően a KGB is szerepet játszott az etnikai ellentétek felszításában. Itt tehát kontrollált konfliktusról lett volna szó, de hamarosan lekerült a fedő a fazékról. De nem csak itt, hanem máshol is. Egymás után kezdődtek a tüntetések a kiválni akaró tagköztársaságokban, s ennek leglátványosabb jele a balti népek 600 kilométer hosszú élőlánca volt a Molotov-Ribbentrop paktum 50. évfordulóján, az „éneklő forradalom” keretében.

Szovjet és orosz nemzeti zászló még együtt a Kreml falain (The Conversation)


Gorbacsov közben megpróbálta menteni a menthetőt és új politikai tőkét gyűjteni. 1988 decemberében törvényt hozatott egy új törvényhozó testület felállításáról, a Népi Küldöttek Kongresszusáról. A "népi küldöttek" megválasztására 1989 tavaszán került sor, félig-meddig már normális körülmények között. Borisz Jelcin is népi küldötti megbízatást nyert a választásokon. 1989 decemberében Gorbacsov és Bush amerikai elnök találkozójukon bejelentették: a hidegháború végetért. Gorbacsov a nyugati sajtó kedvencévé vált, miközben odahaza egyre jobban kicsúszott a lába alól a talaj. Megpróbált előre sietni: 1990. február 6-án törölték a szovjet alkotmány 6. cikkelyét, amely a Kommunista (bolsevik) Párt vezető szerepét rögzítette, és Gorbacsov márciusban a Népi Küldöttek Kongresszusán a Szovjetunió elnökévé választtatta magát. Nem sokat nyert vele. Az év folyamán a tagköztársaságokban is parlamenti választásokra került sor – hat esetben a kommunisták csúfosan kikaptak. Ráadásul a nemzeti megmozdulások is folytatódtak. Kirgizisztán, Tadzsikisztán után Ukrajna következett, ami a Szovjetunió – és egykor a cári birodalom – legfőbb szerzeménye volt. 1990. március 11-én Litvánia kinyilvánította függetlenségét, s bár erőszakos módon igyekeztek őket benntartani a Szovjetunióban, a litvánok nem engedtek. 1991-ben Gorbacsov ismét megpróbált a néphez fordulni: március 17-én a Szovjetunió új államformájáról tartottak népszavazást. Hat köztársaság: Örményország, Grúzia, Moldova, Litvánia, Lettország és Észtország azonban nem vett részt a referendumon. A népszavazáson jóváhagyott új uniós szerződés elvileg 1991. augusztus 20-án lépett volna életbe, de két nappal előbb Janejev által vezetett „nyolcak bandája” puccsot hajtott végre. Augusztus 21-én azután összeomlott a puccs, s politikai tőkét csak Jelcin tudott kovácsolni, akinek egy tank tetejéről elmondott beszédére az egész világ figyelt. A puccs után feloszlatták az SZK(b)P Központi Bizottságát, és Jelcin betiltotta a kommunista pártot!

Gorbacsov aláírja a lemondását (WTOP)

Az év további részében újabb és újabb tagköztársaságok jelentették be a függetlenségüket. December 6-án Antall József Gorbacsovval még aláírta a magyar-szovjet alapszerződést, de a fő csapásirányt már a Jelcin orosz elnökkel folytatott tárgyalások jelentették. Tanulságos a magyar Külügyminisztérium összefoglaló jelentése négy nappal későbbről: „Mivel a szerződés szeptemberben egyeztetett szövegén november végén a szovjet fél már nem volt hajlandó megtenni az általunk kért szükséges változtatásokat, a szerződés aláírása előtt a felek megállapodtak abban, hogy a Szovjetunió felbomlása, illetve egy utódunió létrejötte esetén elvégzik a szerződésben az új helyzet által megkívánt változtatásokat. E megállapodást jegyzékváltással is megerősítettük. A Mihail Gorbacsovval folytatott tárgyalások alapján megállapítható, hogy Gorbacsov elnök még mindig nem tett le arról, hogy valamilyen formában egyben tartsa a Szovjetuniót. A birodalom felbomlása esetén az elnök elkerülhetetlennek tartja az országban tapasztalható válság súlyosbodását, az egyes utódállamok közötti viszály elmérgesedését. Kifejtette, hogy elnöki tekintélyét latba vetve mindent elkövet az unió felbomlásának megakadályozásáért […] Az orosz elnökkel folytatott beszélgetésből minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Oroszország irányítását Borisz Jelcin vette kezébe és a korábbi központnak, benne Gorbacsovnak már legfeljebb csak az utódállamok közötti koordinátori, protokolláris szerepet hagyott.”

Végül 30 évvel ezelőtt, éppen karácsony napján lassan leereszkedett a vörös lobogó. Gorbacsov aznap lemondott a Szovjetunió elnöki posztjáról, s ezzel az egész egykori államisten megszűnt létezni.

 Bár a múltat nem lehet "végképp eltörölni", ahogyan az Internacionálé szövege mondja (és az oroszok közül sokan újraelőbányásznának ezt-azt), mégis úgy tűnik, hogy a vörös csillagnak nem sikerült Betlehem Csillagát legyőzni – legalábbis Oroszországban…

 (Források: Kristyna Foltynova: The Undoing of the USSR; Sáringer János: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához II.)