Grób László
Grób László

kiadóvezető

Hunok legyünk vagy magyarok? Mítosz és/vagy történelem

Az elmúlt időszakban ismét fellángolni látszott a vita a magyar honfoglalás(ok), a hun-magyar rokonítás és az Árpádok mibenléte felől.

Kevés nép van hanyatló Európánkban, ahol 1000–1500 éves történetek intenzív és indulatos politikai/ideológiai/világnézeti vitákat képesek generálni. Olyan ez, mintha egy angol pub-ban a normann hódítás nemzetrontó vagy kultúrateremtő mivoltának értelmezésén esnének egymásnak a felek két Guiness között. Vagy mondjuk egy norvég vacsorázóasztalnál a harmadik akvavit után harsány purparlé kezdődne arról, hogy a viking hódítás a skandináv katonai-politikai felsőbbrendűség, avagy a barbár pogányság megnyilvánulása volt-e.

Mi magyarok viszont ilyen nép vagyunk. Akarsz tenni egy próbát, olvasó? Említsd csak meg egy „értelmiségi” körben, hogy mi a hunok egyenesági leszármazottai vagyunk. Ugye borítékolhatóak a reakciók? S aztán hivatkozhatsz napestig mindenféle középkori krónikára – nem is kell csak a protofasiszta magyar krónikákat emlegetni, lehetnek azok haladó nyugati, mondjuk német krónikák is –, az eredményen mit sem változtat. Vagy vond kétségbe a finnugorságunkat, állj elő ilyen hun-teóriával, s ha elég fontos ember vagy, még az MTA illetékes (???) osztálya/intézménye is tiltakozni fog írásban a véleményed ellen. Számtalan helyen elolvashatjuk, hogy az egész hun-magyar rokonság egy marhaság, tudománytalan, ködös fantazmagória, semmi alapja nincs etc. etc.

Történelmi bemutató a Kurultájon (kurultaj.hu)


Akkor most üssük fel Joó Tibor Magyar nacionalizmus című 1941-es vaskos kötetét. Ám mielőtt ezt megtennénk, tisztázzunk egy dolgot: nem valami sumerológus-szittya-turáni-stb. kóklerről van szó, hanem a két háború közti történész-szakma egyik fiatal reménységéről. Abszolút céhbeli volt, kiváló – rövid ismertető – könyvet írt a szellemtörténetről, egy rövidebb, eszme- és politikatörténeti művet Hunyadi Mátyásról, és sok egyéb cikket Adytól a német filozófusokig. Aztán elmélyedt a magyar nemzettudat-probléma körében, aminek első megnyilvánulása az 1939-es Magyar nemzeteszme című (még rövidebb) kötet. A két évvel későbbi Magyar nacionalizmus már jóval átfogóbb, s a könyvet még a Nyugat is megdicsérte, ilyesmiket írván: „Nemcsak az író mondanivalója mélyült: a stílusa is tisztult: mindvégig komoly, nemesen egyszerű, tömör és mégis hajlékony, pontosságra, világosságra, érthetőségre törekszik elsősorban, nem csillogásra, könnyedségre.” (Mondjuk némileg levon a recenzió komolyságából a következő mondat: „Örömmel olvastuk a szerző utószavát: igen tanulságos bibliografiát nyujt, mely végigvezet a kérdés fejlődésén s a könyv történetén” – csakhogy szigorú értelemben véve bibliográfia egy darab nincs benne – ez a legnagyobb és legbosszantóbb hibája a műnek, mivel hivatkozásai azonosítatlanok –, csupán megemlít néhány szerzőt és művet, melyekre támaszkodott a kutatásai során, de ez csak kis töredéke az összesnek.) Persze a Nyugat lelkesedése érthető, hiszen Joó Tibor expressis verbis kikel jópár helyen az akkor fénykorát élő, német típusú „vérségi”, faji nacionalizmus ellen – sőt egész könyve ez ellen van kihegyezve –, de ez más kérdés. Csak azért említettük a Nyugatot, hogy lássuk, a korabeli ballib is elismerőleg szólt róla.

S akkor a hosszúra nyúlt bevezető után egy hosszúra nyúló idézet:

„Ε törzsekben [t.i. a honfoglaló magyar törzsekben] minden jel szerint elevenen élt a tudat, hogy atyáik egykor a hatalmas hun birodalom harcosai voltak, s Európa népei is a régi veszedelem felújulását látták lovas, nyilas seregeikben, mikor megjelentek határaikon. Nemcsak a magyar krónikák, hanem a külföldi feljegyzések is »a hunok második bejövetelének« nevezik Árpád honfoglalását, vagy »a magyarok első bejövetelének« Attila megjelenését a Duna-Tisza mellékén. A forráskritika kimutatta, hogy a krónikákban megrögzített hun-mondák egy része nyugati eredetű, őseink itt hallották először, új szomszédai között, de magát azt, hogy apáik a hatalmas hun birodalom diadalmas seregében harcoltak, sohsem felejtették el. (...) Ez azonban magábanvéve nem lett volna elég a későbbi fejlődéshez. Sokkal fontosabb, hogy vezérét, Álmost, majd Árpádot Attila ivadékának tudta. A magyarság Attila-mondaköre is az új hazában, a nyugati legendák befolyására alakult ki a maga egészében, ám magva, a leszármazás ténye ősi hagyomány, illetőleg sohsem ment feledésbe. Hogy a genealógia milyen formában őrződött meg a családban és népe körében, azt ma már nehéz volna megállapítani, de azt a források legszigorúbb értelmezése is kétségtelenül bizonyítja, hogy Mogyer és Gyula hun királyoknak, a Kr. u. VI–VII. századbeli birodalmak urainak ivadékai, a Megyeri-törzs főnökei tudták, hogy ősatyjuk Attila király volt, tudták ezt róluk népeik is. Ezért állították vissza uralmukat, mihelyt úgy fordult a sors, hogy ez lehetővé vált. Élt a család egykori hatalmának, Attila roppant birodalmának emléke is, s arról is tudtak, hogy a király egyik fia a birodalom felbomlása után nyugatról tért vissza keletre népével s itt a család eme ágának megalapítója lett. Aligha merész feltevés tehát, hogy »a hétmagyar« urának örökségét készült visszafoglalni, mikor a Kárpátok gerincét átlépte.” (85. old.)

László Gyula: Árpád és a székely vezér

Akkor most boncolgassuk egy kicsit, miféle állításokkal is találkozunk itt:

1. A honfoglaló magyar törzsekben élt a hun leszármazás tudata. Ergo: maguk is – valamilyen szinten – hunoknak tartották magukat. Nagyon nehéz egy nép nemzettudatát megragadni még a jelenben is, vagy akár az írásosan jól dokumentált közelmúltban, mennyivel nehezebb hát az írásbeliség előtt, egy teljesen más, nomád módon élő törzs-csoport nemzettudatát rekonstruálni. Már a „nemzettudat” fogalom is anakronizmus itt: törzsi, leszármazási tudat lehetett. Viszont benne volt a „dicső múlt”: az a tudat, hogy egy világbirodalom örökösei. Márpedig egy örököstől el lehet orozni az örökségét, erővel meg lehet fosztani tőle, akár földönfutóvá is lehet tenni – egyet nem lehet vele: elvitatni az örökösi jogcímét.

S ha belegondolunk, hogy a történelmet nagyon sokszor – a klasszikus és neo-marxista elképzelésekkel szemben – a hit mozgatta, nem pedig a józan racionalitás, avagy a „gazdasági alapok”, akkor elképzelhetjük, miféle erőt és fegyvert jelentett egy ilyen hit/tudás.

 2. Élt a meggyőződés, hogy a magyarnak nevezett törzs vezére, Álmos Attila leszármazottja. Tehát egy hatalmas uralkodócsalád tagja, ennek megfelelő jogokkal – valamint ennek megfelelő metafizikai aurával. Ezt örökli Árpád, de örökli mindenegyes Árpád-házi király is. S itt megismételhetjük a fentebb mondottakat: ez a kiválasztottsághit sokszor hegyeket mozgatott meg. Főként, hogy a hegyek is hittek ebben a kiválasztottságban. S ez végignyúlik egészen 1301-ig, sőt leányágon még azon is túl.

3. A honfoglalás nem arról szólt, hogy nomád, harcias pusztai lovas törzsek behatoltak a Kárpát-medencébe, s leigázták az itt békésen sertepertélő avarokat, dákokat meg tótokat. Nem „honfoglalás” volt a szó szűkebb értelmében, hanem „honvisszafoglalás”. Visszajutunk az örökség kérdéséhez: nem a másét vették el, hanem a magukét vették vissza – ahonnan az erőszak egykor elűzte őket, most erőszakkal visszavették. Mert joguk volt hozzá.

S hogy mindebből mi miféle tanulságokat szűrhetünk le manapság, arról majd legközelebb.

(folyt. köv.)

(Joó Tibor Magyar nacionalizmus című 1941-es vaskos kötetét (Athenaeum kiadás) használtam, illetve Sárkány Oszkár: Magyar nacionalizmus, Joó Tibor könyve – Nyugat, 1941/5. c. írását)