Grób László
Grób László

kiadóvezető

Hunok legyünk vagy magyarok II. rész - avagy a történelem hasznáról és káráról

Egy talán nem is annyira "outsider" gondolatai emlékezetről, hunokról, magyarokról és a történelemről.

Bármely elsőéves egyetemi történészhallgató – ha csak kissé is komolyan veszi jövendő szakmáját és utánaolvas – legalább két-három tucatnyi, egymást általában kizáró álláspontot ismerhet meg a magyarok honfoglalás előtti történetéről. Beleértve ebbe az eredet/származás, a vándorlás, az életmód, a törzsi rendszer, a honfoglalás és annak rövidebb-hosszabb előzményei. (Meg persze a kárpát-medencei első 100–150 évünkről is, hogy tovább most ne menjünk.) Ugyanakkor rendszeresen tanúi lehetnek az érdeklődők az újabb és újabb bombabiztos teóriáknak, amik mind úgy kezdődnek, hogy „eddigi elképzeléseinkkel ellentétben...”

László Gyula: Álmos

S miért csodálkoznánk ezen? Hosszas elemzések születnek arról, hol is volt a mohácsi csata és hogyan zajlott. Pedig az 700–1000–1200 évvel később volt, és ráadásul egypár török és magyar beszámoló is maradt róla. Akkor gondoljunk bele: hol volt Meótisz vagy Etelköz? És mit is kerestünk ott?


S most érkezünk el talán a legfontosabbhoz: ez eddig egy tudományos „belprobléma” – mint egy mezőgazdászé a legújabb diókártevő és az ellene történő védekezés módja meg a használandó permetanyag. Vagy mint a virológusoké egy omikron variáns fertőzőképessége. A nagyközönség számára ugyanúgy felfoghatatlan egyik is, másik is. Merthogy a jónépnek fogalma sincs a permetek hatóanyagáról, a vírus működéséről és a görög meg arab források olvasatáról. S teljes joggal nem is érdekli – ő diót szeretne enni, és egészséges szeretne maradni és... és? Vajh működik-e a párhuzam tovább? Szeretne-e kezdeni bármit is napjaink embere a magyar előidőkkel? Horribile dictu a magyar-hun rokonsággal?

Reméljük, mostanra már minden esetleges történész-olvasó leszűrte – némiképp bosszúsan – a tanulságot, hogy ezen szerény kis írás egy outsider elfogult és tudománytalan szösszenete. Mert valamiért a történészek ragaszkodnak hozzá, hogy az övék egy pozitivista tudomány. Sőt: egy „tudomány”. Mint a fizika, meg a kémia... csak éppen kicsit máshogy. (A bécsi kör tagjai meg forognak a sírjaikban mint a motolla – a későbbieket nem számítva.) Most vessük el a „meta-szempontokat”, mint tudományos előremenetel, habilitáció, konferencia-meghívás, publikációs lehetőség, tanszéki előléptetés, pályázat stb. stb. – s magunkban tegyük fel a kérdést, hogy Gibbon, vagy Michelet, vagy Spengler voltak-e annyira történészek, mint mondjuk Ian Kershaw, Eric Hobsbawm vagy Anne Applebaum (hogy a magyarul népszerűek közül válogassunk). Pedig ha egymás mellé tesszük a szövegeiket, nagyon nem ugyanaz a műfaj. Vagy a történettudomány is fejlődik???

Megannyi zavarba ejtő kérdés – amiket kerülni is szoktak. De mi köze mindennek a hunokhoz?

Az előző részben szó volt a „hit”-ről mint olyanról, ami mint tudjuk, hegyeket mozgat. Néha még a történelmi hit is. Mi itt a Kárpát-medence közepén (sajnos) ezt pontosan tudjuk és ennek következtében tele vagyunk példákkal is. Mert mondjuk józan ésszel mennyi az esélye, hogy a római légiók által (történelmi mértékben) igen röpke időre elfoglalt Daciában vitéz legionáriusok és nem kevésbé vitéz római telepesek kibekkelnek egy jó évezredet, megőrzik nyelvüket és talán még kultúrájukból is valamennyit. Ennek ellenére elég volt egy-két koraújkori írástudó, aki alaposabban megfogalmazta ezt a tézist, és párszáz évvel később összeállt belőle egy nagyobbacska ország. Ahol most a hunok/magyarok leszármazottai ezt tanulják szorgosan az iskolapadokban.

Vagy másik: Szvatopluk híres-neves birodalma: kitartott az ereje/mítosza egy évezreden át, s máig is eséllyel indul a „ki volt hamarabb a Kárpát-medencében” című versenyen – ami sajnos sokszor a valódi „éhezők viadala”.

De ne mutogassunk mindig csak másokra: magyar kiegyezés, Magyar Birodalom, Millennium, húszmillió magyar (copyright by Rákosi Jenő) és nagyhatalmi álmok. Hiszen töretlen a fejlődés, máig is el-elmondjuk, mennyit nőtt évente a GDP azokban a dualisztikus időkben. A kutya nem figyelt fel Jancsó Benedek figyelmeztetésére a sokszáz oldalas könyveiben vagy pároldalas röpirataiban, hogy van valami román irredentizmus ottan a Királyhágón túl (s persze kissé innen is). Vagy – amit szintén említettek páran – északon némi pánszlávizmus (pedig már Wesselényi báró is értekezett róla, bár persze más hangsúlyokkal). Délen meg versenyeztetni lehetne az illíreket és a rácokat, kik akarnak gyorsabban távozni a történelmi Magyarországról. A mítosz beragyogta és elvakította az elméket.

Vagy ugyanez miniatűrben („mikrotörténelem”, hogy trendik legyünk): Horthy – és szűk köre – ’44-ben úgy gondolta, hogy ura a hadseregnek. Hiszen ő építette, az „ő hadserege” ez, amelyet „az ő tisztjei” parancsnokolnak. Október idusán pár óra kellett, hogy kiderüljön a tévedés.

Az esetek vég nélkül sorolhatók tovább, mikor a hit mélyen belenyúl a történelmi folyamatokba, néha alapjaiban forgatja fel. A fenti pár példából is látszik, hogy itt a Kárpátok között minket ez általában hátrányosan érint, a „szomszéd népeket” meg előnyösen. És akkor el is érkeztünk az oly divatos „emlékezetpolitika” fogalmához. Ez a szerencsétlen fogalom valahogy beszorult a rossz oldalra, sokszor elítélőleg a „tudományos” alternatívájaként vagy éppen ellentéteként (= tudománytalanság), s kimondva-kimondatlanul valami negatívként értékelik. Vagy éppen mint szimplán politikai kategóriát, nagyjából a manipuláció szinonimájaként/részeként.

Pedig emlékezetpolitika mindig volt – van is – és remélhetőleg lesz is. A másik verziót most szemlélhetjük a németországi sajtóban meg a populáció egy jelentős részénél: ott lassan már emlékezet nem lesz egy deka sem, csak politika. Amnéziapolitika.

És vajh miért baj ez? Mint fentebb a vírus meg a dió: vannak a profi vegyészek meg biológusok, akiknek a dolga a permetezőszerek készítése, a virológusoké meg a vakcináké és gyógyszereké. Az átlagemberé meg hogy felhasználja őket. Mint ahogy felhasználja a történelmet is. Kérdés, hogy mennyit képes használni és mi módon. Hogy „meddig nyúlik” vissza a történelmi emlékezete. Tegyünk egy próbát: kérdezősködjünk csak 2006 őszéről. Átéltük, tanúi voltunk – s mégis hányféle narratíva, hányféle emlékezet, s ebből eredően hányféle politika. De visszaaraszolhatunk, akár a rák, szinte bármeddig: rendszerváltás, Kádár-korszak, ’56, Rákosi-kor, orosz megszállás, második világháború, holokauszt, Horthy-kor... nincs megállás. A családi emlékezetek lenyúlnak legalább a XX. század elejéig. Azon túl meg a tanultak-olvasottak.

Török-kor: szinte már közhely, hogy ha nincs török hódoltság a maga janicsár és rablógazdálkodó rendszerével, akkor nincs népességi-nemzetiségi eltolódás és nincs Trianon. Ez is emlékezetpolitika – amellett persze, hogy tudós pozitivista tanulmányok százait lehet róla olvasni és még majd írni. Szóval el lehetne jutni odáig, hogy a történettudomány végre némi önreflexiót tanúsítson, belássa, hogy a részproblémák ezreit fel lehet dolgozni – elvégre a szakmai előmenetel is fontos –, de ugyanolyan fontos lenne a történelmi emlékezettel való törődés. (Nem csak napi politikai szinten, amikor egy-egy történészünk – szakmai rangját megpróbálván sikertelenül politikai elemzői ranggá konvertálni – dühödten kormányellenes vagy éppen ostobán apologetikus megnyilvánulással jön elő.)

Lassacskán visszaérkezhetünk a hunokhoz, ahonnan látszólag messzire tévedtünk (kalandoztunk...) Mert voltaképpen a kis hétköznapi életünkhöz és boldogulásunkhoz édesmindegy, hogy honfoglaló törzseink a hunok leszármazottai voltak-e, vagy sem, s az még inkább, hogy képzelték-e magukat a hunok örököseinek vagy sem. Vélhetőleg soha nem is fog egyértelműen kiderülni, hogy bármelyik is igaz-e. De ha picit is felülemelkedünk szokványos kis napi rat-race elfoglaltságunkon, akkor igenis szép mítosz ez. Esztétikailag is szép, de metafizikailag is. És ha még esetleg igaz is, akkor csak annál jobb, de ha nem igaz, attól még ugyanúgy szerethetjük, mert a miénk!