Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Jeruzsálem

1187. október 2-án a Jeruzsálemi Királyság fővárosa megadta magát az ostromló mohamedán seregnek.

Manapság minden valamirevaló, "európai értelemben vett" gondolkodó elutasítja a keresztes hadjáratokat. A poszt-nyugati öngyűlölők számára a keresztes eszme a kapzsiságot, a kegyetlenséget és a vallási fanatizmust jelképezi. Ha a másik oldalt nézzük, az arab világban a "keresztes" megnevezés egyenlő a muszlim földekre jogtalanul, barbár módon behatoló rablóval. Hovatovább, az a romantikus felfogás is néha megjelenik, amely szerint Izrael Állam egy "keresztes állam". Ahelyett, hogy ezekkel a jelenidejű, eléggé el nem ítélhető bélyegekkel foglalkoznánk, idézzük fel, hogy mi történt nyolc és fél évszázaddal ezelőtt.

Ibelini Balián átadja Jeruzsálemet a pogányoknak (Les Passages faits Outremer par les Français contre les Turcs et autres Sarrasins et Maures outremarins című 1490 körül kiadott könyv illusztrációja)


A keresztes hadjáratokra általában úgy gondolnak az emberek, mint amelyek 1096-ban kezdődtek, a pápa felhívására. Nos, anélkül, hogy messzebbre hatóan vizsgálnánk a dolgot, talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a keresztes hadjáratok az újlatin nyelveket beszélő Nyugat ellentámadásai voltak. Vagyis a Római Birodalom egykori nyugati felének utód-királyságaiból kifejlődött keresztény Oikumené válaszai az arab-mohamedán hatalom kihívására.Ne felejtsük el: mielőtt a Közel-Kelet és Észak-Afrika az arab-muzulmán világ részévé, sőt, magjává vált volna, ezek évszázadok óta keresztény földek voltak.

Persze a fenti sem teljesen pontos meghatározás, hiszen így a "normann" elemet kihagynánk a számításból, tovább azt is, hogy például Anglia meghódítása 1066-ban éppen az említett normannok részéről gyanúsan hasonlít egy későbbi, keresztes vállalkozásra, persze annak vallási-, illetve civilizációs vonatkozásai nélkül. Meg kell jegyezni továbbá, hogy bár számos esetben szerepelnek németek (köztük két császár!) is a keresztes hadjáratokban, ez mégsem az ő "bulijuk" volt. A németek igazi terepe Közép-Európa volt: a nyugati szláv törzsek és a balti népek hódoltatása és a közép-európai városok létrehozása.

Visszatérve a Mediterráneumra, a latin népek és a muszlim arabok között tulajdonképpen három fronton zajlott a küzdelem a dél-franciaországi iszlám rablófészkek felszámolása után. Nyugatról keletre haladva: az Ibériai-félszigeten a reconquista, Szicíliában szintén egyfajta "visszafoglalás", illetve a Szentföldön azok a harcok, amelyek úgy szoktak eszünkbe jutni, mint "keresztes háborúk". Az első kettő tartós sikert hozott, az utóbbi nem. De mi történt 1187 őszén a Szentföldön?

Szaladin harcosai (1337-es francia kézirat)

Júliusban Hattin mellett Szaladdin (Szalah Al-Din), Egyiptom és Szíria ura, szultánja megsemmisítette a Jeruzsálemi Királyság seregét. A következő két és fél hónap során a királyság nagy részét elfoglalta, kivéve Türoszt, amelybe isteni csodaként éppen ekkor érkezett egy kiváló vezér, s a menekültek is itt csoportosultak. Szaladin nem foglalkozott a dologgal, hanem Türosz helyett Jeruzsálem bevételét tervezte, mintegy megkoronázva hadjáratát. A városban szinte alig volt fegyverforgató ember, és olyan sem akadt, aki a vezetést vállalta volna. Közben Türoszból egy szentföldi nemesúr, Ibellini Balián engedélyt kért Szaladdintól, hogy Jeruzsálembe mehessen, és onnan elhozhassa családját. Szaladdin engedélyt adott, azzal a feltétellel, hogy egy napnál tovább nem marad a városban és nem fog fegyvert ellene. Amikor megérkezett, a város lakói kérlelni kezdték, hogy maradjon. Balián erre megírta Szaladdinnak, hogy mégis marad a városban, megszervezni az ellenállást; Szaladdin azonban még így is nagylelkű volt, s Balián feleségét és családját átengedte keresztény területre. Nos, ne lepődjünk meg: a lovagias magatartást, a lovagi eszményeket éppen a nyugatiak honosították meg, s maga Szaladdin szultán is kifejezetten lovagias, nagylelkű viselkedéséről híresült el.

Maga az ostrom szeptember 20-án kezdődött. A kezdeti rohamokat a védők visszaverték, s a muszlimok véres veszteségeket szenvedtek. Végül a fal egy részét aláaknázták. Az aláaknázás ebben az időszakban még nem robbantást jelentett, csupán az akna mélységében tűzgyújtást, amelynek során vagy a kitámasztó faanyag égett el, vagy edig a hevítés hatására megváltozó talajszerkezeten a felszíni felépítmények beroskadtak. A muszlimok a keletkezett résbe befészkelték magukat. Igaz, a városba egyelőre nem tudtak betörni, de a védők sem tudták kivetni őket a résből. Ibelini Balián tehát kilovagolat, hogy a megadás részleteiről tárgyaljon. A legfontosabb a fogság/váltságdíj kérdése volt. A korabeli közel-keleti harcok során ugyanis az egyik fő motívum a rabszolga-szerzés volt. Erről is keveset beszélünk, de a korabeli arab-mohamedán világ meghatározóan városi civilizáció volt, s így a kényszermunka fontos szerepet játszott az agrártermelésben. (Az Afrikából importált néger rabszolgák dél-iraki felkelése a IX. században talán egy külön posztot is érdemelne!). A kapuknál ellenőrzőpontokat állítottak fel, ahol ellenőrizték, hogy az távozó keresztény kifizeti-e a váltságdíjat. Végül is nagyjából 20 ezren maradtak a városban, akik nem tudták kifizetni a saját árukat. Néhány ezrükre Balián alkudott ki méltányos árat; további 2-3 ezer főnek maga Szaladdin és vezérei kegyelmeztek meg végül. Az időseket is elengedték. A számadatok ellentmondóak, az arab krónikás szerint 7 ezer férfit és 8 ezer nőt és gyereket adtak el rabszolgának. Az eseményt gyakran szembeállítják Jeruzsálem 1099-es bevételével és az akkori vérfürdővel. A kép azonban hamis, hiszen az iszlám seregekhez is megannyi mészárlás kapcsolódik. Maga Szaladdin is tudott könyörtelen lenni, s végül a szentföldi keresztény uralom teljes felszámolását véghezvivő Bajbarsz is hideg, kegyetlen módon viselkedett.

Aláaknázott lakótorony (keep) beroskadása (Weaponsandwarfare.com)

Jeruzsálemet a rákövetkező nagy keresztes hadjáratok egyike-másika során megközelíteni ugyan sikerült, de a keresztes vezérek széthúzása miatt a bevételéről mindig lemondtak. Utána rövid időre II.Frigyes, a zavaros ügyeiről elhíresült német-római császár szerezte vissza tárgyalásos úton 1228-ban. 1244-től azonban 1917-ig keresztény katonák nem tették a lábukat a városba.

Legvégül fel kell idézni, hogy az 1100-as évek vége komoly kudarcokat tartogatott a keresztény világ számára. 1176-ban Mánuel bizánci császár Müriokephalonnál eldöntetlen, de inkább kudarcos csatát vívott a szeldzsuk-törökök ellen. Ezzel az utolsó nagy formátumú bizánci császár még ép birodalmáról bizonyosodott be, hogy képtelen felszámolni a kis-ázsiai török jelenlétet. 1187-ben a váltakozó sikerű szentföldi háborúk epikus része lezárult, s a következő évszázad már csak a maradványok feletti utóvédharcokról szólt. 1195-ben pedig a hispániai Alárcos-nál szenvedett megsemmisítő vereséget a kasztíliai király. A különbséget azonban a stratégiai mélység és az etnikai utánpótlás jelentette. Mánuel birodalma Kis-Ázsia belsejéből kiszorult, s nem volt honnan újratelepíteni a birodalom egykori magját. A Szentföld pedig messze volt, katona és telepes is alig jutott ide. Ebben különösen is döntő volt a "második hullámban" ékező, néptömegeket is magában foglaló 1101-es keresztes hadjárat kudarca. Ekkor dőlt el, hogy nem tudja a normann-francia-itáliai kultúra saját képére formálni Palesztína és Szíria területének döntő többségét. Egy hajszálon függött az egész keresztes kaland: akárhány győzelemre jutott ugyannyi vereség, és a végére törvényszerűen elfogytak a harcosok és az adófizetők is, az európai utánpótlás ellenére. Ne felejtsük el, hogy szemben a Szentföld példájával Szicília visszahódítása utána a sziget megtartása azon múlt, hogy fokozatosan kiszorították a muszlim hitet a szigetről (az orthodox rítust is!) és telepeseket hoztak a normann királyok Itáliából és Dél-Franciaországból. A spanyolországi reconquistát sem kellett a nagy mohamedán győzelem után feladni, hiszen itt volt hova visszavonulni és volt kiből-miből új sereget felállítani. Volt tehát stratégiai és etnikai mélység, ráadásul az újlatin kultúra központjaihoz is jóval közelebb volt Kasztília.

A nemzet, a "natio" fogalma nyilván más-más alakban, de mindig is az európai történelem alakítója volt.