Kádár, a szocializmus és a nemzeti kérdés

Amint azt előző részben láthattuk, 55 évvel ezelőtt a Magyar Népköztársaság részt vett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elleni invázióban. Az inváziót a szovjet vezetése kezdeményezte és tette kötelezővé, mivel a katonai bevatkozást elengedhetetlennek tartották ahhoz, hogy Csehszlovákiában megőrizzék a kommunista párt egyeduralmát. Az előző részben azt a kérdést próbáltuk körüljárni, hogy a felvidéki magyar kisebbségnek milyen lehetőségei voltak - illetve lettek volna - az egyenjogúság és a kulturális önrendelkezés megszerzéséhez. Megítélésünk szerint Kádár János végül is nem állt melléjük, ügyüket nem karolta fel - pedig a maga igen-igen óvatos módján talán a megszállás előtt talán említeni próbálta a kérdést csehszlovák partnereinek. Jelen részben néhány Kádár-szövegrészlettel próbáljuk körüljárni, hogy a nemzeti kérdés a nagyhatalmi leosztáson túl - vagyis a szovjetek elképzelésein kívül - miért vált mégis mostohagyerekké az 1956 utáni kádári diktatúrában. (Zárójel: előtte is az volt.)

1968. június 14.-én magyar-csehszlovák barátsági szerződés megújításakor Budapesten tárgyalt az Alexander Dubcek vezette csehszlovák delegáció. A barátsági szerződés aláírásanak tiszteletére nagygyűlést tartottak, amelyen Kádár is felszólalt. Példátlan módon a nyilvánosság előtt említette meg a nemzeti kisebbségek helyzetét: „Magyarországot és Csehszlovákiát történelme, szomszédos földrajzi helyzete következtében sokféle kapcsolat köti össze. Ilyen az országainkban élő nemzetiségek kérdése. A múltban ezt a kérdést a Habsburg- és a német imperializmus, országaink burzsoáziája az „Oszd meg és uralkodj” eszközévé tette, s kezében az elnyomás, a gyűlölet és a viszálykeltés fegyverévé vált. Ennek a múltnak bizonyos maradványai ma is hatnak, felszámolásuk csak a szocializmus és a lenini nemzetiségi politika alapján lehetséges. Nálunk is élnek szlovákok és Csehszlovákiában is élnek magyarok. Ha még ma is vannak megoldásra váró kérdések, azokat rendezni kell, de nem a szenvedélyek alapján, mert az rossz tanácsadó. Előre kell tekinteni és nem a múltba. A Csehszlovákiában élő magyarságnak ma az a legfontosabb kötelessége és egyben érdeke, hogy a napirenden levő nagy társadalmi kérdések, közöttük a nemzetiségi kérdés, szocialista megoldását segítse elő. Tömörüljön a Csehszlovák Kommunista Párt köré és annak harcát támogassa.” 

Vajon mi késztette erre Kádárt? A csehszlovákiai magyar diplomáciai képviselet folyamatosan tájékoztatta a Magyar Népköztársaság vezetését a csehszlovákiai magyarság érdekképviseletének, a Csemadoknak a lépéseiről, és általában a szlovákiai fejleményekről. Egyúttal kisebb viták voltak a pártvezetésben is a "nemzeti kérdést" illetően. A fenti szövegrészlet ugyanakkor jellegzetesen kádári. Mond is valamit, meg nem is mond semmit.

Most pedig ugorjunk a csehszlovákiai beavatkozás utáni időkre! 1969. december 19.-én Kádárék Prágában tárgyaltak, ahol vendéglátóinak már nem említette a "prágai tavasz" idején kecsegtető felvidéki magyar kulturális autonómiát, vagy egyáltalán a magyar kisebbséget, mint olyat. Kádár itt a következőket mondta: „Az ellenforradalom ugyan nem tudott nagy tömegeket mozgósítani, de utcai tüntetéseket tudott szervezni. Előfordult, hogy 400—500 ember is felvonult valahol, és az ellenforradalmárok tetszetős, álcázott jelszavait hirdették. Volt ott mindenféle jelszó, még olyan is, hogy „Éljen István király” — aki ezer éve meghalt — meg hogy „minden magyar testvér ”,csak olyan nem volt, hogy „éljen az ellenforradalom”. 

A szöveg elején - szól a Népszabadság másnapi számának tudósítása - "Kádár János emlékeztetett arra, hogy Horthy Miklós már 1919 augusztusában tulajdonképpen az európai fasizmus előhírnökeként lépett fel. A történelem elsodorta egész rendszerét, magát Horthyt is". Itt Kádár arról beszélt még, hogy Horthy nyíltan volt ellenforradalmár, s vele szemben ma már nem nyíltan nevezi magát ellenforradalomnak az ellenforradalom. De talán nem leszünk paranoiásak, ha mást is belelátunk a szövegbe, és így is dekódoljuk: az előző évben a bevonuló magyar csapatok, NEM AZÉRT jöttek, mint Horthyék, és Horthyt s vele együtt a revíziót Kádár elítéli... Csakúgy, mint a "minden magyar testvér" hívószavát, meg a Szent Istváni Magyarország képzetét.

A fenti szövegrészletekben egyértelmű elhatárolódás van attól, amit Kádárék úgy hívtak: "magyar nacionalizmus". De vajon mi volt ennek az oka? Az, hogy a szovjet vezetés, élén Brezsnyevvel, semmiféle bátorítást nem adott a magyaroknak ahhoz, hogy határon túli testvéreik számára valamiféle politikai támogatást próbáljanak meg nyújtani? Vagy arról, hogy  Kádár alkatilag szemben állt bármiféle magyar nemzeti önkiteljesítéssel?

Hogy közelebb jussunk a válaszhoz, nézzük meg Kádár egy hosszabb beszédének néhány részletét, amelyet a Magyar Írószövetségben mondott el 1968. június 6-án:  "Meg ilyen kritikai észrevételt elég gyakran hallunk, amikor a szomszéd országokban élő magyarokról van szó, hogy nem foglalkozunk velük. Higgyék el, hogy az itthon élő magyarság, vagy a szomszéd országokban élő magyarság, vagy más világrészeken élő magyarság érdekében mi, csak például mondom, a párttitkárságon, a KB osztályvezetői ugyanúgy mindent megtesznek a világon, ami lehetséges, hogy jobb legyen nekik, mint bármelyik író. […] Nézzék elvtársak: ha mi felelőtlenül akarnánk kezelni ezt a nemzeti kérdést, meg a szomszédoknál élő magyarok kérdését, akkor ha úgy fogják fel a Politikai Bizottságot, mint egy közkereseti társaságot – régen volt egy ilyen vállalkozói forma – ha az nem csinálna mást, csak ezeken a nacionalista húrokon játszana, ebből a PB 10 évig megélne. De mi ezt nem tehetjük meggyőződésünk és világnézetünk alapján. […] Mi van a szomszéd országokban élő magyarokkal? Nézzék elvtársak: jogilag mi nem mehetünk sehova és senkihez, semmiféle bírósághoz, mert ott nincs mit keresnünk. Ezt a kérdést ugyanis a jog úgy kezeli, hogy aki ott állampolgár, az oda tartozik és ha mi innen az állam szavával beleszólunk a dologba, akkor ez beavatkozás egy másik állam belügyeibe, mert az ő állampolgárainak ügyét tesszük szóvá. […] Államjogi téren itt nem lehet beleszólnunk a dolgokba. Azonkívül van még valami és ezt is meg kell mondani becsületesen. Én magyarnak tartom magam, de én magyar kommunista vagyok. Nekem az a meggyőződésem, hogy ha egy magyar munkás él szabadon, szóval az emberi kizsákmányolástól felszabadultan egy más országban, itt pedig kapitalista iga alatt élhet, akkor én azt a másikat nevezem szabad embernek, és nem azt, aki itt él, még akkor sem, ha ennek az országnak az lenne a cégtáblájára írva, hogy Magyarország. [...] A másik pedig, mivel én marxista és kommunista vagyok, azt tartom, hogy szocialista országban a nemzeti kérdést – nem is azt mondom, hogy nemzetiségi, vagy kisebbségi kérdést, mert némely helyeken már rájöttek, hogy nem is így kell ezt a kérdést nevezni – mondom, egy sok nemzetiségű államban a szocializmus elvei alapján, a marxizmus elvei alapján tisztességesen meg lehet és meg is kell oldani olyan értelemben, hogy az a más nemzetiséghez tartozó egyén társadalmilag szabad legyen. […] Higgyék el, amikor megvan rá az alkalom, a lehetőség és a mód, mi szóvá tesszük hivatalosan is és nem hivatalosan is, amit szóvá kell tenni. Nyilvánosan azonban nem lépünk fel és sokáig nem is fogunk fellépni, mert azzal nem segítünk, hanem ártunk. Higgyék el, elvtársak, ha egy állam számára ez presztízskérdéssé, hatalmi kérdéssé válik, mi ott semmi jót nem várhatunk. Hát képzeljék el: egy soknemzetiségű államnak az állami léte függ ettől. [...] A másik probléma, hogy ha nyilvánosan, vagy rádión megkérdezzük, mi lesz a magyarokkal, mit fog az a másik ország csinálni? Minden rendelkezésére álló hatalommal mindent le fog fojtani. Igaz? Hiszen nem tehet mást, ha mint állam nem akar szétesni. Ha eltérő pozíciókról van szó és van remény a közelítésre, akkor ésszerűbb azon a szinten tartani az ügyet, mert abban a pillanatban, amikor egy adott kormány, vagy párt és kormány beleviszi a tömegekbe a nézeteltérés tudatát, akkor már kitolódik a megoldás, vagy éppen a közeledés lehetősége, mert az ügy azonnal presztízskérdéssé válik mindkét fél számára. Akik már a néptömegek előtt elkötelezték magukat egy bizonyos pozíció mellett, rendkívül nehéz változtatniok azon annak érdekében, hogy közös platformra kerüljenek a másik féllel. [...] A mi kis népünk viszont itt Közép-Európában ezzel a maroknyi hadával ezer éven át nemcsak saját szorgalmára, buzgalmára és lelkesedésére volt utalva, hanem sorsát más nagy, a világban levő gigantikus tényezők döntöttek el. [...] Azt mondják: Hitler utolsó csatlósa – még Illyésnek sem tetszett – pedig sajnos ez történelmi igazság volt, az országra, az államra mondva. Itt a románoknak is több eszük volt, mint a magyar burzsoáknak, – a román burzsoáknak."

A fentiek alapján talán úgy fogalmazhatunk, hogy Kádár a saját szocializmus felfogását és a Szovjetunió érdekét helyezte a magyar nemzeti érdek elé. Az utóbbi persze számára nem is artikulálódott, hiszen ezt a "magyar nacionalizmussal", s a meghaladni és teljesen megtagadni kívánt Horthy-időkkel azonosította. Természetesen Kádár ha éppen nem láttam veszélyeztetve hazai kommunista bástyákat vagy a Szovjetunióval való kapcsolatát, akkor valamit - valamicskét - nagyon óvatosan, kelletlenül megpróbált tenni a határontúliak érdekében. Hogy ebben saját személyes, "antinacionalista" felfogása vagy az a meggyőződése játszott szerepet, hogy egy ilyen intervenció így is - úgy is vesztőpálya, az érdekes kérdés, de a végeredmény szempontjából egyre megy.