Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Kádár játékkkatonái?

Címkék:
Játékbirodalom a budai Várban - de gyerekeknek vagy felnőtteknek?

"Kádár (játék)katonái?" címmel nyílt kiállítás a Budavári Történeti Múzeumban. Azt hiszem, kevés olyan történész lehet, akit nem hozna lázba a kézzelfoghatóan megelevenített történelem - így vagyok ezzel én is. A történelem szimulációjáról már korábban született sorozat itt a Huszárvágás blogon, azonban mégiscsak van különbség a számítógépen, csak elektronok formájában létező digitális világ és a realitás valódi tényei között. Én bizony a virtualitásnál jobban szeretem a kézzel fogható rögvalóságot.

Nem Kádáré 


Izgalmas kérdés a játék-háborúsdi mibenléte is. Nemrég az egyik 10 éves forma gyerek a családból elmondta: szereti a stratégiai, háborús játékokat, de ezért az iskolában megszólták, és ő tiltakozott, miszerint nem véres, kegyetlen dologról van szó. Nos, ahogyan Sherman tábornok a kitelepítésre-, majd felgyújtásra ítélt Atlanta város lakosainak írta az amerikai polgárháború idején: a háború maga a kegyetlenség, és képtelenség finomítani rajta. Ennek valóságát a szomszédunkban zajló borzalmas konfliktus húzza alá. A háborút éppen ezért jobb csak játékként megismerni - már csak azért is, hogy ne legyen teljesen idegen a hadseregek világa, ha egyszer ne adj Isten, úgy fordul a sors. A római mondás igazsága, miszerint ha békét akarsz, készülj a háborúra, itt is érvényes. Megítélésem szerint tehát egyáltalán nem baj, ha a gyerekek a játékkatonákkal ismerkednek - hátha lesz közülük, aki felnővekedve emiatt választ katonai pályát. Másrészt a verseny, a versengés tulajdonképpen a háború, a harc szabályozott formája. Hiszen küzdelem zajlik a politikában, az üzleti világban és néha a társas kapcsolatokban is. Mai áldozatkultusz-alapú, és a versenyt az egyenlőség hamis ábrándjában szinte kizárni látszó világunkban tehát nem baj ha egy ilyen kiállítás megrendezésére sor kerül.

Maga a kiállítás nem rossz. Persze a cím nem stimmel, hiszen vannak ott két világháború közötti ólomkatonák is, illetve a háború utáni időszak is helyet kapott. Ráadásul az egész világból vannak játékkatonák, nemcsak Magyarországról. Úgyhogy a cím kifejezetten félrevezető - és inkább nagyobbacska gyerekek (beleértve a felnőtteket is) számára élvezhető a kiállítás. Érdekes, hogy a "Playmobil" kifejezés (márkanév) elkerülte a figyelmemet, sőt, a kiállításról is nagyjából-egészében hiányzik, "pusztán" ennek a magyar megfelelője, a Schenk-féle műanyag emberkék szerepelnek. De azok sokszor és sokan is vannak, és ez így jó.

És most következzen néhány kép a kiállításról:

A "sárga" Lego-vár. Az első a lovagi-középkori tematikát feldolgozó Lego termékek közül

Részlet a kiállításról

Az egykori budavári király palota 

A kenyérmezei csata

A western--tematika is jelentős mértékben szerepel a kiállításon

És végül, hogy mit érez az ember a kiállításon? Nagyjából valami olyasmit, amit Gerald Durrel is érzett, amikor Anstruther nyugalmazott ezredesnél járt látogatóban. Csak itt sajnos nem lehet játszani is kiállított játékokkal - talán ez a legnagyobb hiányossága a kiállításnak. Durrel egyébként így beszélte el az esetet a "Halak jelleme" című novalláskötetében:

– No, van kedve feljönni, játszani egyet? – kérdezte. – Ööö…miféle játékról van szó? – kérdeztem óvatosan, attól tartva, hogy eljött a pillanat, amikor közeledni próbál.

– Hatalmi játék – felelte az ezredes. – Szellemi csata. Makettek. Szereti az ilyesmit, nem?

– Hát… igen – mondtam bizonytalanul. – Hát akkor jöjjön – sürgetett –, jöjjön!

Újból átmentünk a hallon, aztán fel a lépcsőn, és át egy kis szobán, amely műhely benyomását keltette; egyik oldalán munkapad húzódott, fölötte polcokkal; ezeken festékesdobozokat, forrasztópákákat és mindenféle más rejtélyes holmit láttam. Az ezredes nyilván barkácsol a szabad idejében, gondoltam. Aztán házigazdám kinyitott egy ajtót, és megdöbbentő látvány tárult a szemem elé. A terem, amelybe beláttam, végigért az egész házon, így valami huszonöt méter hosszú volt. Tulajdonképpen az ezredes tulajdonában lévő négy ház emeleti szobái alkották, épp csak a közfalakat távolították el. De nem is annyira a szoba mérete képesztett el, hanem az, ami benne volt. A terem mindkét végében egy-egy papírmaséból készült vár állt. Körülbelül egy méter magasak, másfél méter szélesek lehettek. Körülöttük pedig ólomkatonák százai csillogtak-villogtak parádés egyenruhájukban, köztük tankok, páncélautók, légelhárító ágyúk és hasonlók sorakoztak. Előttem terült el a háború maga, teljes fegyverzetben

– Á – dörzsölte a kezét az ezredes boldogan. – Meglepődött, igaz?

– Te jó isten, hát hogyne! Soha életemben nem láttam még ennyi ólomkatonát.

– Évekig tartott, amíg összegyűjtöttem – mondta –, évekig. Egy gyártól kapom őket, tudja, még festés nélkül, és magam festem valamennyit. Sokkal szebb, tisztább, egyenletesebb így, és hitelesebb is.

Lehajoltam, és fölvettem az egyik aprócska katonát. Az ezredes igazat beszélt. Az ólomkatonák általában nyomorúságos kipingált játékszerek, de ez igen gondos munka nyomát viselte. Mintha még az arca is kifejező lett volna.

– Nos – mondta az ezredes –, nos, játszunk egy rövid változatot, éppen csak bemelegítésül. Ha már belejött, lehet bonyolítani is természetesen. Most elmagyarázom a szabályokat.

A játék szabályai az ezredes előadásában eléggé egyszerűnek tűntek. Mindkét játékosnak volt egy hadserege. Két kockával kellett dobni, és aki nagyobbat dobott, az volt a támadó, ő indulhatott elsőnek. Ismét dobott, a kockák mutatta számnak megfelelő zászlóaljat irányíthatott a tetszőleges irányba, és lőhetett az ágyúkból is. Ezek rugóval működtek, gyufával kellett megtölteni őket. Rugójuk meglepően erős volt, hihetetlen sebességgel röpítették át a gyufaszálakat a szobán. Ahol egy-egy gyufa leesett, ott tíz centiméter átmérőjű körzetben mindent elpusztítottnak kellett tekinteni. Ha tehát az ellenség valamelyik hadoszlopát sikerült telibe találni, súlyos veszteségeket okozhatott az ember. Mindkét játékosnak kis rugós mérőszalag volt a zsebében, hogy megmérhesse a gyufa hatósugarát. Nagyon tetszett a dolog, de elsősorban azért, mert erősen emlékeztetett egy másik játékra, amelyet Görögországban játszottunk. Leslie bátyám, aki csillapíthatatlan érdeklődéssel fordult minden, hajóval és lőfegyverekkel kapcsolatos témához, valóságos flottát gyűjtött össze játék hajókból: cirkálókból, rombolókból, tengeralattjárókból. Ezeket kirakosgattuk a földön, és az ezredes játékához nagyon hasonló módon játszottunk velük, de a hajók kilövéséhez golyókat használtunk. Göröngyös talajon úgy gurítani a golyót, hogy pontosan eltaláljon egy négy centiméteres játék hajót, ehhez bizony éles szem kellett. [...] Ettől kezdve hetenként két-három estét az ezredesnél töltöttem, vadul csatázva a hosszú teremben, és ez határtalan örömet szerzett neki – majdnem akkorát, mint nekem.

(a képek szerző felvételei)