Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Korompay Emmánuel, Katyn magyar áldozata

A katyni áldozatok emléknapján a szovjetek által elkövetett mészárlás magyar áldozata-, Korompay Emánuel alakját idézzük fel.

1939-ben Adolf Hitler és Joszif Sztálin közösen kirobbantották a második világháborút. Miután a németek lerohanták Lengyelország nyugati felét, a Molotov-Ribbentrop paktum alapján a szovjet Vörös Hadsereg is megindult keletről. A törvényes rend védelmére hivatkoztak, továbbá arra, hogy ők csak „felszabadítják” a lengyel uralom alatt élő belaruszokat és ukránokat. A keleti határokon őrködő maradék lengyel erők össze-összecsaptak a benyomuló szovjetekkel, miközben Magyarország és Románia irányába próbáltak visszavonulni. Egy részüknek sikerült, más részük szétoszlott, de sokan fogságba is estek. A fogságba esettek között több, mint 25 ezer tiszt is volt. Sztálinék néhány hónapig töprengtek, hogy mihez kezdjenek velük, majd megtalálták a megoldást.

Részlet Andrzej Wajda: Katyn c. filmjéből


1940. március 5-én Levrentyij Bérija, a szovjet állambiztonság feje egy feljegyzésben fordult Sztálinhoz. Azt javasolta, hogy 25 700 „javíthatatlan nacionalista és ellenforradalmár” lengyel katonatisztet és polgári tisztviselőt végezzenek ki. Sztálin és a Politikai Bizottság öt tagja – Molotov, Mikojan, Kaganovics, Vorosilov és Kalinyin – jóvhagyta a tervet. Nagyjából 22 000 foglyot végeztek ki végül is, április 3-tól kezdődően. Egyeseket a tömegsírok szélén, másokat pincékben végeztek ki. Az egyesével végrehajtott kivégzések minden éjjel folytak, kivéve május 1-ét, ami ünnepnap volt a Szovjetunióban. Nemcsak lengyelek, hanem született ukránok és belaruszok is áldozatul estek, hiszen ők is szolgáltak a lengyel hadsereg tisztjeiként. A kivégzettek közül nagyjából 2000 lengyel zsidó is volt, köztük a fő tábori rabbi is. Magyar áldozat is volt: Korompay Emmánuel Aladár.

Korompay Emmánuel 1890-ben született Budapesten. A Református Főgimnáziumban érettségizett, a Budapesti Tudományegyetemen a bölcsészkaron szerzett filozófiai diplomát. Az első világháborúban a galíciai fronton szolgált, s itt ismerkedett meg egy lengyel lánnyal, aki később a felesége lett. 1918-ban önként jelentkezett a lengyel Józef Piłsudski tábornok csapataiba, hogy a bolsevikok Vörös Hadsereg ellen harcoljon. A lengyel-szovjet háborút követően tartalékos tisztként szerelt le és Varsóban telepedett le. 1930-tól a Varsói Egyetem magyar lektora volt, és 1936-ban az első lengyel–magyar szótár szerkesztője. Kettős állampolgár volt, s a varsói magyar követségen kultúrtanácsosi posztot is betöltött. A Lengyelország elleni támadás (vagyis a második világháború kitörésének) híre 1939 augusztusában érte őt Magyarországon, ahol tanítványaival épp egy tanulmányi kiránduláson vett részt. A bevonulását követően századosként, Lvov környékére vezényelték, és ott esett szovjet fogságba.

Korompay Emmánuel

Lwów városát szeptember 12-ét követően először a németek próbálták meg bevenni csekély erőkkel. A lengyelek azonban mindenképpen tartani akarták a várost, mivel a Magyarországra és a Romániába vezető útvonalakat védték. Az első német egységek ugyan gyorsan berobogtak a városba, de ugyanolyan gyorsan ki is űzték őket a lengyel katonák és a kaszára-kapára kapó helybeliek. Ezután a német tüzérség lőni kezdte a várost, a Luftwaffe pedig bombázni. Hamarosan, szeptember 19-én, megérkeztek keletről az első szovjet páncélosok is. Először visszazavarták őket a lengyelek, de másnapra már bekerítették a várost, és a szovjetek felvették a kapcsolatot a német erőkkel. A szovjetek beküldték parlamentereiket is, akik arra hivatkoztak, hogy csak azért jöttek, hogy a németek elleni harcban segítsenek… Szeptember 21-én a németek – Hitler instrukcióinak megfelelően – megkezdték a nyugat felé való visszavonulást, mivel a Molotov-Ribbentrop paktum és annak kiegészítései értelmében Lwów a szovjet térfélre esett. A város parancsnoka, Sikorski tábornok ekkora úgy döntött, hogy nem várja meg az ostromot, bár ember, fegyver és hadianyag is volt elegendő. A város és a civil lakosság megóvás érdekében a szovjetekkel aláírta a fegyverletételt. Az aláírtak szerint a legénységnek és az altiszteknek mindössze regisztrálni kellett magukat, és utána hazamehettek, míg a tisztek szabadon elhagyhatták volna Lengyelországot is. A szovjetek természetesen megszegték az egyezményt, és a fegyverletétel után a Belügyi Népbiztosság, az NKVD őrizetbe vette a tiszteket. Így Korompay Emmánuelt is. Lwów bevétele azért volt nagy fegyvertény a szovjetek számára, mivel 1920-ban a Vörös Hadsereg éppen itt szenvedett vereséget, ráadásul úgy, hogy Sztálin volt ennek a híres-hírhedett Bugyonnij-féle Lovashadseregnek a politikai biztosa.

Korompay először 1939 karácsonyán adott magáról életjelet családjának, és az engedélyezett nyílt levelezőlapon közölte rokonaival, hogy Sztarobelszkben raboskodik, majd később egy másik levélben csak annyit tudott írni, hogy rövidesen átviszik máshova. Kapronczay Károly történész szerint „a háborút túlélt volt bajtársai szerint [Korompay] sokáig halogatta az esetleges szökés gondolatát, sőt amikor egy alkalommal a kivonultatott foglyoktól lemaradt, az orosz felvigyázó falhoz nyomta és rákiáltott, akkor magyarul szólalt meg. Csak bajtársai »igazolták« lengyel mivoltát, mert a helyszínen lelőtték volna.” Ezután már nem érkezett tőle további levél, többet nem hallottak felőle.

A gyilkosságokat elrendelő szovjet döntés, rajta Sztálin és a pártvezetők aláírása

Rá is vonatkozott az említett szovjet dokumentum, amelyben megállapították: „Tekintettel arra, hogy mindannyian [a lengyel tisztek] a szovjet hatalom megrögzött és hajthatatlan ellenségei, az NKVD nélkülözhetetlennek tartja, hogy a legsúlyosabb büntetést, az agyonlövést rója ki.” Korompay Emánuelt Harkovban, egy fogdában tarkólövéssel végezték ki, és holttestét a közeli Pjatyihatkiba vitték, hogy elföldeljék, eltüntessék. Korompay három lánya közül a háborút csak egy élte túl, akit 1944 végén Szibériába hurcoltak. Csak az 1950-es években nyílt arra lehetőség, hogy hazatérjen. Korompay Ilona, az édesapja fellelése érdekében 1945 tavaszán egy habarovszki internálótáborban egy, a lengyelekkel szimpatizáló szovjet tiszttől megkérdezte: „Hallott ön Katyń-ról? Mi lett a tisztek sorsa?” 1990-ben Korompay Ilona így emlékezett vissza a beszélgetésre: „Az orosz tábornok elvörösödött, a szemei összeszűkültek, s a fegyveréhez kapott. Kis idő múlva önuralmat parancsolt magára, s halkan mondta:»Katyń! Ezt a szót többé ne vegye a szájára! Magának szerencséje van, hogy ezt csak tőlem kérdezte!« Miután elrohant, akkor győződtem meg végleg apám haláláról…”.

A katyni gyilkosságokat Churchill és Roosevelt segítségével a szovjetek a szőnyeg alá söpörték, sőt, a nürnbergi perrben Rugyenko szovjet főügyész még a náci rémtettek közé is fel akarta venni az esetet.Végül 1989-ben láttak napvilágot az első információk szovjet történészektől, majd 1990-ben Gorbacsov ismerte be a bűncselekményt.

Korompay Emánuel szerepel a Harkovban kivégzettek regiszterében, de holttestét soha nem tudták azonosítani.