Kelet és Nyugat?

Az év végén és az év elején sorjáznak az évértékelők és a prognózisokat megkockáztató írások. Ezeket természetesen az orosz-ukrán háború uralja. Lassan közhellyé válik, hogy ez több, mint egy kelet-európai lokális fegyveres konfliktus, néhányan már azt is megkockáztatják, hogy egy világrend végét jelzi, ergo egy születendő újabb világrend kezdetét is. Viszont nem értjük – sőt, nagyon nem értjük. Ennek legnyilvánvalóbb szimptómája a „Putyin megőrült” narratíva számtalan verziója, amit még komolyabb helyeken is képesek hangoztatni. Most gondoljunk bele: mit mondtak volna arra az újságíróra vagy hivatalnokra, aki 1914 augusztusában közli, hogy „I. Ferenc József megőrült és megtámadta Szerbiát”?

 

A sanghaji kikötő 2014-ben. A nagybetűs Civilizáció, ami megérkezett Keletre (Wikimédia, Végh Tibor felvétele)

---

S ha már itt tartunk: a történelem ugye az analógiák világa, s rengeteg analógia kínálkozik az első világháborúval (sokkal több, mint a másodikkal, egyelőre még – és szerencsénkre!) Amikor az véget ért, mindenki érezte, hogy egy világ(rend) összedőlt, s a – valódi és képletes – romokból egy újat kell felépíteni. De vajon lehetséges ez egyáltalán? Mert valamit biztosan fel lehet építeni, de vajon élhető lesz-e olyan értelemben, ahogyan az előző, a rombadőlt élhető volt?

A győztes politikusok persze arról papoltak, hogy egy sokkal „igazságosabb” világot teremtenek (amelynek az eredménye Versailles és Trianon lett, valamint a működésképtelen és felesleges Népszövetség). Az írástudók javának a válasza viszont általában ellentétes volt – ezekből a válaszokból született meg a válságirodalom. Élén Spengler (A nyugat alkonya) és Ortega (A tömegek lázadása) munkáival – amik mára beépültek a közgondolkodásba.

Volt viszont egy másik áramlat ezen belül, ami szerint a Nyugat (így, nagy kezdőbetűvel, mint nem csak földrajzi, hanem kulturális entitás is) valahol kisiklott – nem önmagához, hanem a „nagy egészhez” képest. És az egész krízis nem csak holmi agresszív harctéri csetepatéknak köszönhető, hanem egy civilizáció strukturális válságának. Ezen szerzők közül többen a Kelet (mint nem csak földrajzi, hanem kulturális entitás) felé fordultak – bár ez a tradíció már Schopenhauer óta benne élt (lappangott?) az európai gondolkodásban. Felbukkantak szerzők, akik a maguk korában hihetetlen népszerűségnek örvendtek, mint Ossendowski, Lin-Yu-Tang, Keyserling stb. Nálunk, Magyarországon is falták a könyveiket.

Ebbe a vonulatba illeszkedik René Guénon több műve is. A szerző sikeresen kiírta magát a mainstream nyugati társadalomtudományok köréből (mégpedig kifejezetten szándékosan!). A nagy többség – már amennyiben ismerik a nevét, s netán életművének egy részét – habókos keletimádó, múltbarévedő, anakronisztikus alaknak tartja. Hívei – a tradicionális iskola – viszont tévedhetetlen idolnak, gurunak, bírálhatatlan orákulumnak. Természetesen nem tehetünk igazságot (ami úgyis valahol a kettő között húzódik valahol, de hogy hol…) Viszont egy dolog biztosan elmondható róla: politikailag abszolút kívülálló volt (ellentétben kor- és szellemi társával, Julius Evola báróval), már csak a filozófiai meggyőződésénél fogva is. Hogy akkor miként kerül ide, egy alapvetően történelmi-politikai eszmefuttatásba? Úgy, hogy sok, általa megfogalmazott gondolat egyfajta értelmezési lehetőséget nyújt a mostani válság megértéséhez. Nem, nem „válaszokat” ad, hanem segít olyan gondolatokat végigvenni, amelyek kissé kiemelhetik elménket a napi média kisstílű és igénytelen mocsarából.

Úgyhogy innentől átadjuk a szót – és kommentár nélkül idézünk néhány passzust az írásaiból. S ne feledjük: ezek a gondolatok száz (!!!) évvel ezelőtt íródtak!

„A modern civilizáció valódi anomáliaként jelenik meg a történelemben: az általunk ismertek közül ez az egyetlen, amely tisztán anyagi irányba fejlődött, és az egyetlen, amely nem támaszkodik semmilyen magasabbrendű princípiumra. Ez az anyagi fejlődés – amely már több évszázada tart, és amely egyre gyorsul – olyan szellemi visszafejlődéssel járt együtt, amelyet nem képes ellensúlyozni. Itt természetesen a valódi és tiszta intellektualitásról van szó, amit spiritualitásnak is nevezhetnénk (…) Egyetlen példán is lemérhetjük ennek a visszafejlődésnek a mértékét: Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-ja a maga idejében a tanítványoknak szóló kézikönyv volt! Hol vannak ma azok a tanítványok, akik képesek lennének elmélyedni benne és elsajátítani azt?”

„…amit a nyugatiak civilizációnak neveznek, azt mások inkább barbárságnak neveznék, mivel éppen a lényeg, azaz a magasabb rendű elv hiányzik belőle; mégis milyen jogon formálhatnak igényt arra a nyugatiak, hogy saját felfogásukat erőltessék rá mindenkire? Nem kellene megfeledkezniük továbbá arról, hogy ők csak egy kisebbség a Földön élő emberiségen belül; nyilvánvaló, hogy ez a számbeli megfontolás a mi szemünkben semmit nem bizonyít, de valamilyen benyomást mégiscsak kellene gyakorolnia azokra, akik kitalálták az „általános választójogot”, és akik hisznek annak áldásos mivoltában. Ha csupán a maguknak tulajdonított, képzeletbeli felsőbbrendűségük bizonygatásában tetszelegnének, akkor ez az illúzió csak saját maguknak ártana; de ami a legszörnyűbb, az a prozelita dühük: náluk a hódítás szelleme „moralista” ürügyekkel álcázza magát, és a „szabadság” nevében akarják arra kényszeríteni az egész világot, hogy őket utánozza!”

„A modern nyugati civilizáció többek között abban tetszeleg, hogy kiemelkedően „tudományos”; jó lenne egy kicsit pontosítani, miként is értsük ezt a szót, de ezt általában nem teszik meg, mivel ez egyike azoknak a szavaknak, amelyeknek kortársaink, úgy tűnik, a jelentésüktől függetlenül egyfajta titokzatos hatalmat tulajdonítanak. A „Tudomány”, így, nagybetűvel – akárcsak a „Fejlődés” és a „Civilizáció”, vagy a „Jog”, az „Igazságosság” és a „Szabadság” – egyike azoknak az entitásoknak, amelyeket jobb, ha nem próbálunk definiálni, és amelyek könnyedén elveszíthetik minden tekintélyüket, ha túl közelről vizsgáljuk őket. Az összes úgynevezett „vívmány”, amelyre a modern világ oly büszke, ily módon nagy szavakra redukálódik, amelyek mögött semmi vagy nem sok minden van: kollektív szuggesztió, mint mondtuk, illúzió, ami – hogy ennyi egyén osztozzon benne, és képes legyen úgy fennmaradni, ahogy az most történik – nem történhet spontán módon”

„…és ráadásul képtelenek vagyunk nem észrevenni, hogy – mint minden propagandista – a tolerancia apostolai is valójában nagyon gyakran a legintoleránsabb emberek. Valójában egyedülállóan ironikus dolog történt: azok, akik minden dogmát meg akartak dönteni, saját használatukra létrehoztak, nem azt mondjuk, hogy egy új dogmát, hanem egy dogma karikatúráját, amelyet sikerült ráerőltetniük a nyugati világ nagyrészére; így jöttek létre a „gondolkodás felszabadításának” ürügyén a legdélibábosabb hiedelmek, amelyekkel valaha is szembesültünk, mégpedig különféle bálványok formájában”

„Valóban különös, hogy egyesek ma a „Nyugat védelméről” beszélnek, holott éppen a Nyugat az, amely azzal fenyeget, hogy mindent eláraszt, és az egész emberiséget magával rántja zűrzavaros ténykedésének örvényébe; a Nyugatnak valóban nagy szüksége van a védelemre, de kizárólag önmagával szemben, saját hajlamaival szemben, amelyeket ha a végsőkig hajszol, elkerülhetetlenül a romlásba és a pusztulásba viszik; ezért „a Nyugat megreformálásáról” kell beszélni, és ennek a reformnak természetes következménye kell hogy legyen a Kelethez való közeledés.”

„És pontosan ez az, amit hangsúlyozni kell: a Kelet és a Nyugat szembeállításának kizárólag akkor van értelme, ha kifejezetten a modern Nyugatról van szó, mivel ez a szembenállás sokkal inkább kétféle szellemiségnek, mintsem két, többé-kevésbé világosan körülhatárolt földrajzi egységnek az ellentéte; és bizonyos korszakokban – különösen a középkorban – a nyugati szellem a legfontosabb vonásait tekintve erősen hasonlított a mai keleti szellemre, sőt sokkal inkább, mint arra, amivé a modern időkben önmaga vált. Az elmúlt néhány évszázadban tehát jelentős változás, sőt valóságos fordulat következett be az emberi tevékenység által megszabott irányban, és ez a változás kizárólag a nyugati világban történt meg.”

„Ez a szűklátókörű exkluzivizmus – amely egy rendkívül jellegzetes nyugati előítélet – kétségtelenül az egyik legfőbb akadálya a Kelettel való bármiféle egyetértésnek; mert valóban, miként is lehetne egyetértésről beszélni olyan népekkel kapcsolatban, amelyek szellemiségének a megértését makacsul elutasítjuk? Ha a nyugati emberek hajlandóak lennének elismerni, hogy az, amit „a civilizációnak” neveznek, amit egyedinek és abszolútnak tekintenek, az csupán egy mítosz, és hogy valójában többféle és különböző „civilizációk” léteznek, amelyeket nem lehet minden tekintetben összehasonlítani – mivel mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai, és nem feltétlenül mind ugyanabba az irányba fejlődött –, akkor máris egy hatalmas lépést tennénk előre.”

„Természetesen a „szcientista” propaganda nem csak belül, a „kötelező oktatás” és a népszerűsítés kettős formájában zajlik; kívül is tombol, akárcsak a nyugati hittérítői buzgalom minden más fajtája. Mindenütt, ahol az európaiak megtelepedtek, el akarták terjeszteni az oktatás úgynevezett „előnyeit”, és mindig ugyanazzal a módszerrel, anélkül hogy megpróbáltak volna a legkisebb mértékben is alkalmazkodni, és anélkül hogy elgondolkodtak volna azon, nem létezik-e ott már másfajta oktatás; mindent, ami nem tőlük származik, semmisnek kell tekinteni, és az „egyenlőség” nem engedi meg, hogy a különböző népeknek és fajoknak meglegyen a saját mentalitásuk; emellett a fő „haszon”, amit ettől az oktatástól remélnek azok, akik bevezetik, az valószínűleg – mindig és mindenütt – a tradicionális szellem elpusztítása. A nyugatiak számára oly kedves „egyenlőség”, amint elhagyják az országukat, ráadásul kizárólag az uniformizálásra korlátozódik; a többi, amit ez magában foglal, nem exportcikk, és csupán a nyugatiak egymás közötti viszonyára értendő, mivel összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűnek hiszik magukat minden más emberrel szemben.”

(Az idézetek lelőhelyei: Orient et Occident, első kiadás 1924, illetve kapcsolódó folyóirat-tanulmányok.)