Atomtudósok az ellenséges táborokban: Bohr, Heisenberg és a többiek

Hirosima és Nagaszaki évfordulóinak idején szokás rámutatni arra, hogy a második világháborúban egyedül az USA használt tömegpusztító fegyvert (az atombombát), és ezzel kapcsolatban az amerikai döntés bűnös mivoltát emlegetni.

A magam részéről ezzel nem tudok egyet érteni, két okból sem. Először is, nem szabad bedőlni a misztifikált Nyugat-képnek, és észre kell venni, hogy a világnak ezen a táján is többynire nagyhatalmi reálpolitika folyik. Vagyis, háborúban álló országként az USA elsősorban saját polgáraiért felelős, és hogyha az atombomba bevetésével lerövidítették a háborút és megspórolták több tízezer-, vagy akár százezeres nagyságrendű amerikai katona halálát – ez számukra egy igazolható döntés. Ráadásul, bármennyire is borzasztó kimondani, valószínűleg japán életeket is megmentettek azzal, hogy lerövidítették a háborút. A második tényező az elköltött összeg és a kifejlesztett drága fegyver problémája. Nincs olyan politikai erő egy demokráciában, amely igazolni tudná az elköltött hatalmas összeget, anélkül, hogy be ne bizonyítaná, hogy tényleg működik. Végül, a nagyhatalmi realitáshoz visszatérve: a két atomcsapás üzenet volt a világnak és legfőképpen a Szovjetuniónak. Az amerikaiak attól féltek, hogy a háború 1946-ig elhúzódik, és hogy a japán fő szigetek elleni támadásban a szovjetek is bekapcsolódhatnak. Az már más kérdés persze, hogy vajon jól becsülték fel Japán valódi helyzetét és ellenállásra való képességét?

1945. június 16. az első sikeres atomrobbantás Új-Mexikóban (BlueisKewl)

Így én nem is innen közelíteném meg a második világháborúban bevetett vagy bevetni kívánt tömegpusztító fegyverek és az általános erkölcs kérdését (Az Oppenheimer című film kapcsán írt bejegyzéseink előző részeiben felvetett kérdéseket lásd itt és itt). Nemrég jelentek meg Rochus Misch, SS-Oberscharführer, Hitler személyi testőrségének tagjának visszaemlékezései magyarul is. A Hitler-apológia eszköztárához tartozó kötetben olvashatjuk a következőket: „A Szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget, így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.” Máshol pedig a következőt jegyzi meg: „Ismertem Hitler hozzáállását az atombombához. »Senki nem nyerhet ezzel háborút«”. Vajon tényleg így volt?  Vajon Hitler tényleg erkölcsi alapon utasította volna el az atomfegyver bevetésének gondolatát?

Aligha. Ahogyan egy, a nácikhoz mérhető könyörtelenséggel rendelkező brit légitábornok, Arthur Harris megjegyezte: „A nácik abban az igen gyerekes téveszmében vágtak bele a háborúba, hogy ők mindenki mást bombázhatnak, de őket senki nem fogja bombázni. Szelet vetettek, most vihart fognak aratni.” A megjegyzés persze mindkét félre nézve jelentéssel bír, de az biztos, hogy ha Hitler atombombát kap a kezébe, azt azon nyomban fel is használta volna, mondjuk London ellen. Pláne úgy, hogy egy gyakorlatilag kivédhetetlen támadóeszköz, a V2-es rakéta is a rendelkezésére állt. De miért nem kapta meg Hitler a bombát?

Egy sokkal izgalmasabb kérdésről van tehát szó, amely az Oppenheimer című filmben is felbukkan. Ez pedig a sokat vitatott találkozó Niels Bohr dán fizikus és Werner Heisenberg, a náci atomprogram vezető tudósa között. A találkozóra 1941 szeptemberében, a németek által megszállt Koppenhágában került sor. Bohr és Heisenberg régóta ismerték és becsülték egymást, ugyanakkor kétségtelenül az ellenkező oldalakon álltak; nem is azért, mert Bohr felesége zsidó származású volt, hanem azért, mert a náci Németország Bohr hazáját minden különösebb ok nélkül szállta meg, s maga Bohr is tulajdonképpen háziőrizet-féleségben volt. Az ominózus beszélgetést a „marslakók”, vagyis a magyar atomtudósok így idézték fel: „Én [Teller Ede] a Heisenberg-Bohr-beszélgetésről Carl Friedrich Weizsäcker útján hallottam. Weizsäcker Heisenberggel volt Koppenhágában, bízom abban, hogy helyesen mondta el, mi történt. A beszélgetés első fele Bohr otthonában történt. Heisenberg félt, hogy lehallgatják, ezért óvatosan azt mondta, hogy ő a háborúban a hazájának dolgozik, és hogy jó a hazájának dolgozni. Úgy látszik, Bohr ezt úgy értette, hogy Heisenberg egy náci és a beszélgetés második része alatt már alig hallgatott Heisenbergre. A beszélgetés második felében a kertben sétáltak és itt Heisenberg azt mondta, hogy az volna jó, ha se ő, se az angolok-amerikaiak nem dolgoznának az atombombán. De úgy látszik, hogy Bohr ezt már nem, illetve alig értette meg.” Wigner Jenő így beszélt a kérdésről: „Hiszem, hogy Werner Heisenberg szándékosan lassította le nukleáris munkáját a háború alatt, remélvén, hogy az atombomba nem fog megvalósulni. Erre nincs bizonyítékom azon túlmenően, hogy jól ismertem Heisenberg jellemét. De a jellem a sorsdöntő elem egy ember életében. Képtelen vagyok elképzelni, hogy Heisenberg boldogan Hitler kezébe készült volna adni az atombombát.” Gábor Dénes: „A háború alatt azok a nagy fizikusok, akik elsőrangú fontosságúnak tekintették, hogy Németországot megakadályozzák a háború megnyerésében, tehetségüket és munkájukat Amerikának adták és kifejlesztették az atombombát. Ezenközben a nagy német fizikusok önkéntesen visszavonták tehetségüket és támogatásukat a német atombomba-programtól.”

A másik oldalon állnak Bohr különböző formákban megírt emlékezései és Heisenberg máshol, nem az atomfegyver, de a háború kontextusában tett nyilatkozatai. Ehhez tudni kell, hogy Heisenberg tizenévesként élte át a Bajorországi Szovjetköztársaság ámokfutását, s ezután úgy vélte: inkább a náci Németország, mint a kommunista Szovjetunió. Heisenberg mások, nem utolsósorban tudós-kollegái előtt többször is beszélt arról, hogy a német győzelem nem is lenne olyan rossz Európa számára. Lehet, hogy a Bohr-Heisenberg találkozón Heisenberg azt akarta tudtára adni Bohrnak, hogy úgyis győzni fog Németország, felesleges az atomfegyver? Vagy esetleg azt, hogy akkor még a német tudósok álltak közelebb a bomba megépítéséhez és a Szövetségesek tudósai hiábavalóan dolgoznak? Annyi bizonyos, Heisenberg munkája a német atomprogramban nem arról tanúskodik, hogy mindenáron meg akarta győzni Hitleréket, hogy súlyt helyezzenek a kérdésre. Ugyanakkor az is biztos, hogy a német atomprogram közreműködői között nem volt meg a szükséges együttműködés (ebben egyébként az egész német iparra hasonlítottak), s talán rossz döntéseket is hoztak. Végül a urándúsításhoz szükséges nehézvizet gyártó norvégiai üzem elleni sikeres brit kommandós-akció meg is fosztotta a németeket a lehetőségtől, hogy elegendő uránt gyártsanak. Persze az sem kérdés, ha sikerül egy reaktort építeniük, akkor a Szövetségesek mindent megtettek volna, hogy azt megsemmisítsék. S mivel 1943-tól döntő légifölényre, 1944 második felétől pedig jószerivel légiuralomra tettek szert a Reich és a megszállt, vagy csatlós országok felett, ez valószínűleg sikerült is volna nekik. Sikerült volna? A nagy német "csodafegyver-gyártó" kísérleti telep, Peenemünde és közeli létesítmények elleni légitámadások nem hoztak átütő sikert, s a német rakétaprogram folytatódott. Ekkoriban már folyt a német ipar decentralizációja, amelynek keretében a gyárakat sokszor föld alatti telephelyekre kis üzemméretekben széttelepítették. Ez annyira sikeres volt, hogy a német hadiipari teljesítmény 1944-ben jutott a csúcsra! Ehhez hasonlóan a rakétaprogramhoz szükséges létesítményeket is széttelepítették. A bombázások mindenesetre több hetes csúszást okoztak a V2-es rakéta gyártásában - és két vezető szakember (Erich Walter és Walter Thiel) életét vesztette a légitámadásban. De melletük a kísérleti telepen dolgozó kényszermunkások közül is meghalt legalább 500 fő.

Még korábban arról is döntés született, ha a németeknek sikerülne elegendő nehézvizet legyártani, és azt egy komppal megkísérlik áthajózni Norvégiából Németországba, azt a kompot polgári áldozatokra való tekintet nélkül elsüllyesztik. Látható, hogy a Szövetségesek elszántak voltak abban a tekintetben, hogy mindenáron megakadályozzák a németek atomprogramját és egyéb "csodafegyver" fejlesztését.

De vajon minden német atompróbálkozásról tudtak? Vagy mindenről tudtak volna?

A németek önmagukhoz méltóan nem adták fel a próbálkozást, legalábbis a 2000-es évek elején megjelent új könyvek szerint. Heisenberg helyett - részben vele párhuzamosan - Kurt Diebner is megpróbált ha nem is klasszikus atombombát, de valamit létrehozni. Végül, 1944. október 12-én egy nukleáris fegyver-féleséget sikeresen teszteltek is Rügen szigetén, jóllehet, ebben a láncreakciót hagyományos robbanószerekkel indították be. Erejét tekintve ez inkább taktikai fegyvernek volt tekinthető, s nem is lehet egy napon említeni a hirosimai vagy a nagaszakii bombával, és valószínűleg a szovjetek előrenyomulását akarták így megállítani. Vajon így volt ez? S ha igen, miért nem vettették be ténylegesen? Idő és hordozóeszköz még bőven lett volna rá.

Másfelől érdekes adalék, hogy a brit és az amerikai szolgálatban dolgozó kutatóknak nem adták tudtára azt a tény, amit 1943 óta biztosan tudott a szövetséges hírszerzés; vagyis, hogy a németeknek nem lesz belátható időn belül atombombája. Vajon Oppenheimerék akkor is ilyen elánnal dolgoztak volna a bomba kifejlesztésén, ha erről tudnak?

Ha van erkölcsi kérdés ebben az ügyben, akkor talán ez lehet az...

(A válasz keresését a következő részben folytatjuk)