Grób László
Grób László

kiadóvezető

Kik is a győztesek?

Aba Sámueltől a történetírói felelősségig. Történetírás és politika, vagy történetírás versus politika? Vitasorozatunk folytatódik Grób László viszontválaszával.

A Történelem, amit a győztesek írnak című blogbejegyzésre válaszolt Kanyó Ferenc: A történelmet író győztesek mi vagyunk. Mint céhbeli történész, nálam kapásból jóval több „neuralgikus” kérdést tud mondani, ahol történészek homlokegyenest ellentétes és egymást kizáró teóriái feszülnek egymásnak – sőt, nálam jóval több megoldásverziót is tud idézni. Meg is teszi ezt a honfoglalással és Aba Sámuellel kapcsolatosan. (Remélhetőleg a jövőben más vitatott eseményekkel kapcsolatosan is elmond majd pro és contrá-t a blog olvasóinak!)

Ugyanakkor az írása végén megfogalmazott következtetések továbbgondolásra, részben ellentmondásra késztetőek. Az írás így zárul: „a tapasztalatom az, hogy egyrészt érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat. (...) Másrészt mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig, amelyek mégis a történészek és a történelemmel foglalkozók »munkaeszközének« számítanak. A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.”

Caravaggio: Szent Jeromos dolgozik


Kanyó írásának zárása valójában három állítást is tartalmaz. Ezek a következőek:

1. „Érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat.” Erről eszembe jut a régi bon mot, miszerint: „Attól, hogy paranoid vagyok, még üldözhetnek.” Az „olcsó” válaszokat tényleg érdemes elkerülni, viszont ha valami egyszerű és gyors, még lehet igaz. Sőt mi több: nehéz lenne tagadni, hogy – mint minden nemzetnek – voltak és vannak külső ellenségeink, ami pedig a belsőket illeti, ott a XIX–XX. században nagyon komoly eséllyel indulunk a dobogós helyezésért, legalábbis európai viszonylatban. Míg a legtöbb európai országban volt egyfajta „nemzeti minimum”, amit ellenzés és kormányzó erő egyaránt betart, nem kérdőjelez meg, Hunniában ilyesmi ritka madár volt a huszadik században. Olcsó példa lenne a magyar baloldalnak kb. a kiegyezéstől mostanáig számított ténykedését idézni például a magyar nemzetiségi politikával kapcsolatban, annak közvéleményformáló, sőt gyakorta tudományformáló hatását. És mindezt nem csak jelenidőben, hanem ahol lehet, visszavetítve a múltba. Mondjuk István királyunk Intelmeiben az „egynyelvű” országról, amit leginkább minden egyes magyarázó a saját politikai meggyőződésétől függően interpretál, nagyon gyakran kiemelve keletkezésének kontextusából. Nem – hangsúlyozottan nem!!! – azt mondom, hogy történészek ilyen-olyan politikai/világnézeti okból történelmet hamisítanak (bár fordult azért elő ilyen), hanem mindenkinek a világnézetében vannak olyan mély meghatározottságok, amiktől egyszerűen képtelen magát függetleníteni. Történészként is. (Már csak ezért is felesleges a „mennyire tudomány a történelem” című gumicsont örökös rágcsálása...)

Vagy például még emlékszünk jól, hogy a Kádár-kori magyar közbeszéd (amennyire ez akkor létezett) hányszor szembesült azzal, hogy valamiről hallgatni kellett, mert a testvéri szomszéd országok rossz néven vennék. És nem igazán emlékezetes a történész-szakma heves ellenállása ezen elvvel szemben. De még az íróasztalfióknak sem készültek el a nagy tutit megmondó történelmi elemzések.

Balról jobbra: a mezopotámiai Amarna-levelek; egyiptomi hieroglifák; falra vésett maja szöveg; ógörög írás; a buddhista Gyémánt Szútra kódexe;  németországi nyomtatott szöveg (Sunday Times)

Azonkívül „ellenség” alatt nem feltétlenül kell politikai, világnézeti ellenséget érteni. Az élet tele van szimpátiákkal és averziókkal, embertársainkra kiterjedően is. Elméletekre kiterjedően is. Vannak ellenfelei – ha úgy tetszik, „ellenségei” – a tudományos elméleteknek is. Gondoljunk a darwinizmusra és a kreacionizmusra. A jakobinus diktatúra megítélésére. Vagy a magyar kiegyezés értékelésére. Jobb sorsra érdemes indulatok feszülnek egymásnak, s a dolgok természete szerint a tudományos vitákban is egyik oldal győz, a másik veszít. Ilyenkor aztán a tankönyveket a győztesek írják. Míg le nem győzik őket újabbak. (További részletek Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című alapművében.)

2. „Mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig” – nem is vitás. A bökkenő akkor van, ha nincs forrás, vagy minimális, és az is időben meg térben távol van. Mint Aba Sámuelnél. Mint a honfoglalásnál. Mint a kápát-medencei magyar történelem első három évszázadánál en bloc. Akkor mit tegyünk? Ha még a „segédtudományokkal” (régészet, antropológia etc. etc.) együtt is kevés az anyag?

3. És a legfontosabb: „A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.” A nagy kérdés, hogy kik azok a „mi magyarok”? Magyar állampolgárok, odáig rendben – mert sajnos a határokon túl – leszámítva a környező országok magyar kisebbségét – alig-alig foglalkoznak a történelmünkkel, amikor meg mégis, abban sok köszönet általában nincs. De mondhatni magyar és magyar közt – történelmi tudat és tudatformálás tekintetében is – óriási különbségek vannak. És ezzel visszajutunk az első ponthoz, a belső ellenségekhez. (Kéretik nem azonnal a „kirekesztés” oly népszerű terminológiája után kapkodni!) Az általam ismert legjobb megfogalmazás a politikai cselekvésre a Carl Schmitt által bevezetett barát/ellenség megkülönböztetés (leíró terminológia, nem értékítélet!) És mivel a történettudomány óhatatlanul roppant széles felületen érintkezik a politikával, rengetegszer politikai cselekvéssé válik a művelése.

Nézzük meg, hány magyar történész vállalt direkt politikai szerepet: Hóman és Szekfű, hogy a standard párost idézzük – de szögesen ellentétes oldalon. Vagy 1990 körül. És hány magyar történész érzi a késztetést gyakorta – túlságosan is gyakorta –, hogy megnyilatkozzon direkt (napi) politikai témában, no persze gondosan hangsúlyozva „szakmai” kompetenciáját. (A „szomszéd tudományos intézetek” érzékenységét sértené bármely példálózás, ezért kihagyjuk.)

Szóval kik is azok a „mi magyarok”, akik a saját történelmünket írjuk? Kanyó Ferenc szerint: „...a hipotézisek gyakran más történelmi és kulturális környezetben születtek meg, mint amikor ma vizsgáljuk őket. Ezért tűnhet gyakran úgy, hogy a történészek (vagy legalábbis egy részük) a »nemzet ellen« dolgoznának, ami még manapság is népszerű vád, noha szinte evidencia, hogy a múlttal foglalkozó szakemberek körében a jobboldali, konzervatív nézetekkel bírók felülreprezentáltak.” Ez az a pont, ahol szögesen ellentétesen látom a helyzetet: számomra az az evidencia, hogy egyrészt 1945 óta a baloldali (kezdetben deklaráltan marxista, egy idő óta deklaráltan liberális és nem-deklaráltan neomarxista) történészek felülreprezentáltak számban is, és főleg hatalmi potenciálban. Hatalom alatt értve itt a szakmai hatalmat: publikálás, nemzetközi kapcsolatok, tanszéki sarzsik, tudományos intézmények, szeretve tisztelt MTA-nk a legkiválóbb példa, de említhetjük a könyvkiadást (nézzünk csak körül átlag könyvesbolt történelem szekciójában), a folyóiratokat, stb. Ha mondjuk a Magyarságkutató Intézet (már az elnevezésétől is hideglelést kap a szakma legalább fele) kiad egy kommünikét, hogy reggel esett az eső, délutánra már három céhbeli cáfolja és vádolja meg őket szakmaiatlansággal és a minimális tudományos kritériumok bűnös mellőzésével.

A Magyar Tudományos Akadémia Országház utcai egykori épületének kongresszusi terme (mtatk.hu)

És ez még csak a kezdet. Vessük vigyázó szemünket Párizsra, Londonra és New Yorkra! Meg persze Kaliforniára (emlékeznek: „Kalifornia, Max!”) Arrafelé lassan megvalósul már minden, amit anno a Szovjetunióról viccekben meséltünk egymásnak. Most például már semmi sem úgy van, ahogy volt. Az Észak-Amerikai történelem sem akkor kezdődött, amikor. Dőlnek a szobrok, ilyen sebesen utoljára a hazánkat környező államok rombolták az épített emlékeket 1919 után. És senki nem az, akinek eddig hittük. Lehet, hogy egy kiváló államférfinak, korszakos elnöknek, hős hadvezérnek ismertük, de mostanra kiderült róla, hogy csak egy rabszolgatartó, rasszista hímsoviniszta fehér macho volt, akinek az emlékét is jobb kitörölni az ártatlan fiatal egyetemista nemzedék tudatából, mert még holtukban is kipukkantanak egy-egy safe-place buborékot. Osztán akkor lenne csak pánik a keleti meg a nyugati part egyetemein, ha mindenféle zavaró gondolatok csak úgy akadálytalanul eljutnának a hallgatók tudatáig!

S ne tévedjünk, ne reménykedjünk: ez az őrület ugyanúgy be fog gyűrűzni hozzánk, mint anno az olajválság, pedig azt is tagadta a hivatalos propaganda. Mert óhatatlanul lesznek győztesek, akik a történelmet írják és utólag megírják, és lesznek vesztesek is, akik csak elszenvedik és utólag elolvashatják, „miként is történt” – habár ők kissé másképp emlékeznek rá. A saját történeteiket pedig suttogva, halkan mesélhetik, amelyek a mainstreamben legfeljebb csak apokriffá válhatnak.