Kinek a földje? Koszovó története I. rész

A sötét és tragikus XX. századot néhány pisztolylövés nyitotta meg Szarajevóban. A lövéseknek két áldozata volt. Hamarosan egész Európában dörögtek a fegyverek és a két áldozatot milliók követték a halálba. Miután Gavrilo Princip meghúzta a ravaszt a nagyszerb nemzeti törekvések jegyében, az „alvajárók”, akik akkor Európát vezették egymás kardjába dőltek, hogy egy kis képzavarral éljünk. A huszadik századot végigkísérte a balkáni puskaporos hordó-, és ezen belül Jugoszlávia története. A múlt század végén véres háborúkban megszűnt a mesterséges délszláv egység, s végül 2008. február 17-én a többségében albánok lakta Koszovó is kikiáltotta a függetlenségét. Így ami a szerbekkel kezdődött, a szerbekkel is zárult. 

Megérte?

Koszovó történetének tárgyalásához nem érdemes az ősidőkig visszanyúlni. Számottevő királyság, állam nem létezett ezen a tájon a római hódítást megelőzően – persze feltehetően a térség thrák-illír őslakói e nélkül is boldogan élték az életüket. Koszovó a „Dardania” néven ismert vidék része volt, amely nem meglepő módon a dardánokról kapta a nevét. A dardánokat a Krisztus születése utáni évtizedekben hódították meg véglegesen a rómaiak. A rómaiak ezután nekiláttak, hogy a szokásos módon civilizálják a térséget: villákat, városokat építettek, az őslakosok egy részét rabszolgának adták el, új telepeseket hoztak, fejlesztették a bányászatot, és utakkal kötötték össze a régiót a birodalom többi részével.

A Római Birodalom közmondásosan két részre oszlott: a latinul beszélő Nyugatra és a görögül beszélő Keletre. Koszovó valahol ennek a határvidékén feküdt. A Birodalom kettéválása után ugyan a keleti részhez tartozott, vagyis Bizánc uralkodott ezen a tájon, de jelentős népesség élt a vidéken, amely a közlatint (a vulgáris latint) beszélte. Utódaik ma is arrafelé élnek: az arumin, a kutzovlach és a megleno-román nyelveket legalább kétszázezer ember beszéli. Másokat nem sikerült romanizálni, s ők továbbra is az albán nyelv elődjét beszélték. A román és az albán ma is a „Balkan-sprachbund” nyelvészeti halmaz részét képezik, vagyis, bár ugyan két külön nyelvcsalád tagjai, de mégis bizonyos nyelvtani, hangtani egyezések miatt van közük egymáshoz.

A Római Birodalom tényleges kettéválása után a mai Koszovó a Kelet-Római-, másképpen a Bizánci Birodalom része lett. Bizánc első nagyobb próbatételét a Justinianus-féle egyesítési kísérlet jelentette, vagyis az, amikor Justiniánus császár megpróbálta a Kelet-Római Birodalomból visszafoglalni az egykori nyugati területeket. A kísérletbe belerokkant a kincstár, ráadásul egy súlyos járvány is tizedelte a lakosságot. Ezt követően az avarok ledöntötték a dunai limest (a határőrizeti sávot), s portyázó hadjárataik nyomán a katonai segédnépeik, a gyalogosként szolgáló szláv törzsek benyomultak a Balkánra, és tartósan ott is ragadtak. A nagy képlet szerint tehát a Kr.u. 560-as évektől kezdve számíthatjuk a szláv jelenlétet a Balkánon, és így Koszovóban is. A legkülönfélébb tudományágak képviselői vitatkoznak azon, hogy Koszovó helyneveinek mely része albán- és mely része szláv eredetű, ebben nehéz lenne állást foglalni. Egy biztos: az albánok voltak ott előbb, de valahogyan nem sikerült nekik az európai krónikák lapjaira méltó politikai teljesítményeket létrehozni.

A szláv jelenlét igazából – a mai szerbek számára abszurd módon – éppen az első Bolgár Birodalom megszületését követően erősödött meg. A Kr.u. 8-9. századtól ugyanis a helyi szláv népességbe beolvadó bulgár-török törzsek felvették a keleti rítusú kereszténységet, s terjeszkedő államukban az ószláv egyházi nyelv is terjedt. Egy időre Koszovó is az uralmuk alá került, s ekkor került sor az első bolgár-szerb háborúra is. A Bolgár Birodalmat az első ezredfordulón azonban a beszédes nevű bizánci császár, Bolgárölő Bazileusz szétverte.

II.Bazileusz, a Bolgárölő

Zavaros, szláv felkelésekkel tarkított idők következtek, végül a mai Nyugat-Szerbiában és Kelet-Boszniában kialakuló szerb fejedelemség (latinul: Rascia, magyarul: Ráska), a bizánciakkal folytatott hosszas összecsapások után, észak felől meghódította Koszovó területét is a 11. század végére. Rövid szünet után egy újabb évszázadra ismét a bizánciak kerekedtek felül, majd Bizánc uralma végleg lehanyatlott. A Középső-Balkánon a magyar királyoktól hol függő viszonyban létező, hol teljesen független Szerbia (sőt: Szerb Birodalom) alakult ki, s a 14.század elejére Koszovó a szerb világ része lett. A kolostorokban szerzetesek zsolozsmáztak, krónikák íródtak, törvényhozó gyűlések üléseztek és rendeleteket adtak ki. Mindezt ószláv, illetve ószerb nyelven. Persze az albánok nem tűntek el, sőt, Koszovó népességének jelentős részét tették ki – a vlachokkal együtt. Külön érdekesség, hogy már ekkor külön törvényeket kellett hozni a Balkánon ősidők óta dúló hegyi banditizmus megfékezésére. Az pedig még izgalmasabb, hogy olyan törvény is született, amely az albánok és a szerbek házasságát tiltotta meg.

A különböző szerb államok kapcsán azonban meg kell jegyezni, hogy szemben a Magyar Királysággal, amely az alapító dinasztia kihalása után is országként működött tovább, a szerb állam-formációk az uralkodóházak kihalása után szétestek.

A Balkán 1265 körül

Az 14.század közepétől feltűnt az új, halálos ellenség: az oszmán-törökök. Miután az 1380-as években nagyobb török seregek két ízben is vereséget szenvedtek a szerb, illetve boszniai erőktől, maga Murád szultán állt az oszmán haderő élére 1389-ben. A mai Koszovó területére masíroztak, ahonnan egyszerre fenyegethették Boszniát és a két legnagyobb szerb fejedelemséget is. A mai Pristina mellett táboroztak le. Velük szemben Lázár szerb fejedelem szervezte meg védelmi szövetséget. Seregében a szerbek mellett bosnyákok, bolgárok, magyarok és természetesen a helyi albán nagyurak (törzsfők) is jelen voltak szép számmal. A csatát számos legenda övezi. Annyi bizonyos, hogy a törökellenes koalíció vesztett, s az is, hogy mind Lázár, mind Murád életét vesztette a csatában. Az egyik szerb vezér, Vuk Brankovics – később a Hunyadival ellentmondásos kapcsolatát ápoló Brankovics György despota apja – személyében felbukkan az első nagy áruló is a szerb történelemben, pedig lehet, hogy csak Lázár halála után vonult el a csatatérről, s nem Lázár halála előtt.

Kérdés, hogy ki ölte meg Murád szultánt. Egyesek szerint a csatában maga Lázár, mások szerint Milos Obilic szerb lovag, aki úgy tette, mint aki átáll a törökökhöz, majd levágta a szultánt. A legvalószínűbb, hogy nem tudható a szultánölő keresztény harcos személye. A csata után Bajezid szultánfi a szokásoknak megfelelően megölte a testvérét Jakubot (egyébként mind a ketten hősiesen harcoltak a csatában). Szerb vereség ide vagy oda, a török sereg is sok embert vesztett és haza is vonult. Később Bajazid a csata színhelyén hatalmas síremléket emelt apjának.

Lázár szerb fejedelem átka az első rigómezei csata színhelyén 1953-ban emelt "Gazimesztán" nevű emlékmű oldalán. A legenda szerint Lázár megátkozta azokat a szerb urakat, akik hívása ellenére nem jelentek meg a csatában

A szerb történelmi tudatban így Koszovó – amit mi Rigómezőnek mondunk – központi helyet foglal el. A „Vidovdan” – Szent Vitus (Vid) napja – az egyik pirosbetűs nappá vált ettől kezdve a szerb kalendáriumban. Különös, hogy több évszázad múlva Gavrilo Princip ugyanezen a napon, június 28-án gyilkolta meg Ferenc Ferdinándot és feleségét…

Visszatérve történetünkhöz, az mindenesetre sokat elárul az erőviszonyokból, hogy Szerbia ettől kezdve megszűnt szervező erő lenni a Balkánon. Lázár szerb fejedelem lánya feleségül ment Murád szultán fiához, Bajazidhoz, aki úgy gondolta: hiszen mohamedán vagyok, lehet több feleségem, sőt, háremem, így Lázár lányán kívül még jónéhány szerb nagybirtokos lánya került a drinápolyi török palotába. Stefan Lazarevics, Lázár fia pedig Bajazid hűbérese lett, s az oldalán harcolt, amíg Timur Lenk türk-tatár-mongol serege az ankarai csatában meg nem semmisítette az oszmán sereget 1405-ben. Murád is fogságba esett, ahonnan élve már nem szabadult.

A térség középpontja ekkoriban még nem Pristina, hanem sokkal inkább Novo Brdo (albánul: Artana) volt. Jelentős bányászati központtá fejlődött, s közeli ezüstbányák a 15. század közepére évi 6 tonna ezüstöt termeltek. De ezen kívül volt erre még vas, arany és ólom is. A lakosság jelentős része katolikus albánokból, más része ortodox szerbekből állt. 1441-ben a törökök bevették, de Hunyadi János hosszú hadjáratának hála, két évvel később újra létrejött Szerbia és Novo Brdo is újra szerb központtá vált. Végül a magyarok és a török közötti szerb ütközőállamot II.Mehmed szultán számolta fel több lépésben. Először 1455-ben Novo Brdo került sorra. Negyven napig védekezett a nagyváros, de a végén bevették a törökök. A vezetőket kivégezték, a gyerekeket és az ifjakat a janicsárképzőbe küldték, a lányokat pedig a háremekbe.

Az egyik szerb fejedelem által emelt Novo Brdo erődítmények romjai (Bujer Imre Gasi felvétele)

Koszovóban közben végre valahára megjelent az első valamirevaló albán politikai egység is. Miután Timur Lenk örökös nélkül tűnt el a történelem színpadáról, az oszmánok pedig túlestek egy polgárháborún, Albánia nagyobb része török uralom alá került, nem is feltétlenül fegyveres erő útján. Rövid időn belül azonban az albán törzsfők úgy érezték, hogy a törökök becsapták őket. Egyik összeesküvés követte a másikat, végül 1444. március 2-án, a törökök ellen már sikeresen küzdő Kasztrióta György, ismertebb nevé Szkander bég vezetésével Lezhë városában megalakították a Lezhë-i Ligát (Lidhja e Lezhës), másnéven az Albánok Ligáját. Szkander bég először gyorsan elintézte a nézeteltérését a Velencei Köztársasággal, majd istenigazából ráfordult a törökökre. Hunyadival is felvette a kapcsolatot, aki ekkor Magyarország kormányzója volt.

A Liga megalakítását ábrázoló festmény a Kruje városában levő Szkander bég múzeumban. Az említett vezér a festmény középen áll.

Hunyadi János úgy gondolta, hogy egy nagy hadjárat magával vonná a Balkán népeinek felkelését, s hogy az albán erőkkel való egyesülés után nagyobb esélye lenne a szultáni fősereg fölötti győzelemre. Így Koszovó felé vette az irányt. Brankovics György szerb despota – aki Hunyadinak köszönhette államát – azonban úgy vélte, hogy jobb a törökökre tenni, s velük együttműködve valamiféle vazallusi létet biztosítani (mint láttuk, ebben csalódnia kellett). Így megakadályozta a magyar és az albán erők egyesülését, s Hunyadi hadmozdulatairól tájékoztatta a szultánt.

Hunyadi János a Thuróczy-krónika 1488-as augsburgi kiadásában

1448. október 17-én ismét a mai Pristina mellett találkoztak a keresztény és a török erők. A csata három napig tartott. Az első napon lefolyt csatározások után a döntés október 18-án következett be. Ekkor még dúlt az öldöklő harc, amikor Székely János, Hunyadi egyik alvezére elesett. Ezt látva a havasalföldi román csapatok egyszerűen elfutottak a csatából. Pánik tört ki, s a magyar erők a táborukba húzódtak vissza. Egyes leírások szerint Hunyadi még megpróbálkozott egy éjszakai támadással, de inkább valószínű, hogy a lovasság elmenekült, sorsára hagyva a szekérvárba zárkózott gyalogságot. Október 19-én délutánra a törökök elfoglalták a szekérvárat. A menekülő magyarokat a szerbek sok esetben felkoncolták, más esetben fogságra vetették. Így járt Hunyadi is.

A pápa, Velence és a Magyar Királyság támogatását élvező Szkander béggel azonban 1468-ban bekövetkezett haláláig nem tudtak mit kezdeni a törökök. A Lezhë-i Liga maradványait csak 1479-ben verték le.

Ettől fogva Koszovó története négyszáz évig a Török Birodalom történelmébe illeszkedett be.