kiadóvezető
Kis magyar tankönyvháború
Leginkább pótcselekvésekre épülő belpolitikánk újabb tanulságos epizódja volt a magyar–szovjet/orosz tankönyvháború, amelyet leginkább önmagunkkal vívtunk meg, leszámítva egy kissé félresikerült nagykövetségi kommünikét.
Putyin 2021. november 4.-én megkoszorúzza az oroszországi polgárháború vörös és fehér áldozatainak szentelt emlékművet a Krímben
Próbáljuk akkor megnézni a másik oldalt is! Ugyebár a XX. század két csúcstartó totalitárius ideológiája volt a nácizmus és a kommunizmus, a reprezentáns államok meg Németország és a Szovjetúnió. Németországot nemzetközi koalícióban megszállták, „nácitlanították”, olyan sikerrel, hogy vele együtt kiöntötték a „németséget” is a lefolyóba, a nemzettudat mint olyan megszűnt és a néplélekben csupán egy nagydarab bűntudat maradt. A Szovjetúnió összeroppant, de meg nem szállták (mármint katonailag, mert azért gazdaságilag és ideológiailag megkísérelték, csak sajnálatos kudarccal végződött…). És azok a fránya oroszok nem voltak hajlandóak a német utat követni és önostorozásba kergetni a jövendő nemzedékeket, hanem megpróbálják feldolgozni a múltjukat és valahogy együtt élni vele. Sőt, horribile dictu, még büszkék is akarnak lenni rá, ahogy egy nagyhatalomhoz/birodalomhoz illik. S ráadásul nem is pont azokra a momentumokra, amik a mi szívünknek kedvesek, hanem sokszor olyanokra, ami számunkra valamiért – mondjuk személyes érintettség okán – taszítóak. Hogy a folyamat kissé döcögve megy, hogy az inga kileng erre-arra, hogy vannak sete-suta kitérők – hát persze. Talán itt Közép-Európában sikeresebben dolgoztuk fel a múltat? Nem csak mi, hanem mondjuk a szomszédaink is?
A tankönyvek ideologikus tárgyai – a történelem főleg – mindig az adott politikai berendezkedés több-kevesebb konszenzusát tükrözik, rosszabb esetben az éppen regnáló hatalom álláspontját. Mármint az adott országét – nem pedig azokét az országokét, amikről szó van bennük. És talán valahol ez a lényeg: tényleg bele kell beszélnünk abba, hogy mit írnak rólunk? A kisebbik hiba még az, hogy úgy tekintjük az orosz tankönyvet, mintha maga Putyin elnök írta volna üres óráiban… hiszen imád történészkedni mint tudjuk, biztos ezt is ő diktálta. (A magyar ballib narratíva szerint „hiába pincsiskedett az Orbán, a Putyin csak lenácizott minket, így jár, aki diktátorokkal próbál kvaterkázni”.) Szóval eleve úgy fogjuk fel egy középiskolás tankönyv néhány bekezdését, mint valami hivatalos elnöki közleményt, egy állami állásfoglalást, vagy legalábbis a hatalom kinyilatkoztatását. Ennek a következménye a „Miért nem kérette be a nagykövetet” igazán nagyvonalú megközelítése. (Van abban valami végtelenül jellegzetes kelet-európai báj, amikor posztkommunista és egyéb balos megmondóemberek védik az oroszok ellen ’56-ot! Erre talán még Hrabal is megnyalná mind a tíz ujját…)
Ám van egy sokkal súlyosabb vetület: vajh nem a Nyugat és a nyugati emberek, a nyugati mentalitás végtelen felsőbbrendűségi komplexusának egy újabb – talán akaratlan – megnyilvánulásával van dolgunk? Mondván hogy „Mégis mit képzelnek ott ezek, hogy a saját ötleteiket írják le, nem pedig azt, amit mi gondolunk/mondunk a dologról?” Mintha mostanság a vezető nyugati államok rosszabbul viselnék, ha valaki nem úgy gondolkodik, mint ők. Most nem arról van szó, hogy diktatúra, népirtás, kisebbségek, fegyveres konfliktus stb. Nem, hanem csak apróságok: néhány másodvonalbeli jogszabály, a női egyenjogúság általuk elvárt naprakész kritériumai, egy-egy médium tudósításai, ilyesmik (woke és gender tudatosan mellőzve itt!) Nézzük meg, mit írnak/mondanak rólunk napnyugati médiumokban! Vagy brüsszeli irodákban. Vagy a Szabadság téri követségen. És mi még elvileg a klub tagjai vagyunk. Az oroszok meg klubon kívüliek – a „kigolyózták őket” igen eufémisztikus megközelítés…
Nem kellene beállni a sorba, már csak azért sem, mert – azon felül, hogy elegendő tengerészgyalogos hadosztály híján nincs rá behatásunk – nagyjából semmi közünk hozzá. Mármint hogy mit tanítanak a saját gyerekeiknek. Egyrészt mi is ragaszkodunk hozzá, hogy azt tanítsuk a mieinknek, amit jónak látunk, és nagyon nem kedvelnénk, ha mások a saját narratíváikat kérnék számon a mi tankönyveinken. (Mintha derengene valami ilyesmi a közelmúltból, átnyúlva a jelenbe is…) Másrészt akkor illene következetesnek lennünk: az európai államok tankönyveiben biztos, hogy az oroszországinak az ’56-os passzusa a legzavaróbb számunkra? Valahol közelebb nem találunk elég kritizálandó tankönyvi anyagot? Vagy megnéztük, hogy napnyugati tankönyvek miket írnak rólunk? Folytattunk polémiát ezekről?
Egy normálisabb világban lehetne másként is intézni az ilyesmit: mondjuk egyik-másik magyar történészműhely javasol egy konferenciát egyik-másik orosz történészműhelynek. Ahol aztán megvitatják a dolgokat, s borítékolható, hogy tudnának egymásnak érdekes és újszerű szempontokat felvillantani. De addig is, amíg ez lehetséges lesz, tegyük fel magunknak a kérdést: mi magunk vajon mindent megtettünk ’56 megismertetéséért, és azért hogy annak valós – sem nem a régi kommunista, sem nem a régi/új ballib – képét közvetítsük a saját gyermekeinknek?
p.s.: Jelen írás megszületése utáni napon Putyin elnök elítélte az ’56-os fegyveres beavatkozást. (Azt eddig is sejthettük, hogy fontosságára tekintettel az FSzB figyeli és közvetlenül Putyinnak jelent a Huszárvágásblog-ról…) Ezzel aztán gonosz módon jól összezavarta a magyar internetes frontvonalakat. Mert akkor most hogy is van ez az egész?