Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Konstantinápoly

Istanbult (Sztambult) régen Konstantinápolynak hívták és az ortodox kereszténység politikai és vallási központja. Azután a törökök elfoglalták - és meg is tartották.

570 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. A hatalmas keresztény templom-, a Hagia Sophia tetejére félhold került,  „Bizánc” ezer éve véget ért, szoktuk mondani. Persze ezt, hogy „Bizánc” az ottaniak nem használták, magukat „rómaiaknak” nevezték. Rhómaiosz – nem volt véletlen tehát a török tartomány neve: „Rumélia” , s nem volt véletlen az egykori „Rúmi Szultanátus” elnevezése sem.

Fausto Zonaro: II.Mehmed szultán Konstantinápoly felé közeledik a csapataival. A kép jobb oldalán megfigyelhető az óriási ágyú, amelyet az erdélyi származású Orbán mester öntött.

„Bizánc” tulajdonképpen akkor jött létre, amikor Nagy Theodosius római császár Kr.u. 395-ben újra kettéválasztotta a birodalmat. Ez egyébként nem volt újdonság: hiszen annyi barbár betöréssel kellett megbirkózni, hogy a korábbiakban is sor került a hatalommegosztásra, hogy egy-egy nagyobb birodalomrész teljhatalmú ura gyorsabban tudjon válaszolni a felmerülő kihívásokra. Maga Konstantinápoly is így született: Nagy Konstantin, a kereszténységet felvevő római császár alapította a korábbi, jelentéktelenségében már vagy ezer éve létező Byzantion helyén, önmagáról elnevezve (Constantinopolis – Konstantin városa). A fővároshoz intézmények is dukáltak: így például itt is létrejött egy külön szenátus, a római mintájára, és a többi névlegesen még létező római intézményt is átplántálták. A római világ „kétfejűsége” nem volt tehát meglepő a kortársak számára.


Csakhogy 395-ben a Theodosius-féle kettéosztás véglegesnek bizonyult. A Római Birodalom nyugati része elsősorban latinul beszélt, míg a keleti fele inkább görögül, illetve különböző sémi-hámi dialektusokat. A nyugati részt inkább a germán törzsek betörései – sőt ekkor már betelepedése! – fenyegette, a keleti részt inkább az újonnan erőre kapó iráni Újperzsa Birodalom. Nyugat egyre inkább alámerült a szuverenitását kikezdő germán törzsi királyságok viszályában, míg Kelet úgy tűnt, hogy tartja magát. Végül, amikor 476-ban az utolsó Rómában székelő római császárt, Romulus Augustulust az éppen a hatalmat kezében tartó fővezér (magister militum), a germán Odoaker egyszerűen letette a trónról, a hatalmi jelvényeket átküldte a római világ megmaradt másik felébe.

Így jött létre a Kelet-római Birodalom, mai nevén Bizánc. Annyit még tegyünk hozzá, hogy a császári cím nagyon fontos a korai középkorban. Amikor például Nagy Károly, a frankok királya császárra koronáztatta magát, az hatalombitorlásnak (usurpatio) számított a lassan teljesen elgörögösödő maradék Római Birodalom – vagyis Bizánc – számára. S hogy előreugorjunk a történetben, nem volt véletlen, hogy a császári címet „megöröklő” német királyoknak eleinte Rómába kellett mennie, hogy császárra kenjék fel őket. S amikor Barbarossa Frigyes német király, római császár a keresztes hadjáratán 1189-ben Konstantinápolyhoz érkezett, zsörtölődve mondogatta: elég egy Isten, egy pápa, egy császár – lévén, hogy az utóbbiból volt még egy, Angelosz Izsák, aki szintén nem szívesen látott vendégként tekintett a nyugati császárra.

De hogyan kerültek a törökök a mai Kis-Ázsia, másnéven a nagy Anatóliai-félsziget területére? Ma már kevesen tudják, hogy ez a területen már nagyon rég óta hellén kultúrájú, nagyjából-egészében görögül beszélő lakosság élt. S ez a lakosság a török törzsek megjelenésekor – vagyis a XI. század közepén – már 7-800 éve keresztény is volt. Arról nem is beszélve, hogy az első keresztyén gyülekezetek közül többet  Pál apostol Krisztus mennybemenetele után, a Kr.u. I. évszázad közepén éppen a mai Kis-Ázsia területén alapította.

Fausto Zonaro: II.Mehmed Konstantinápoly ostrománál. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor a török ostromlók az Aranyszarv-öbölbe, a védők hátába vontattak át gályákat

A török törzsek – akiket ekkor még szeldzsukoknak neveztek – Közép-Ázsiából, az Aral-tó környékéről indultak világhódító útjukra. Közép-Ázsia fortyogó hatalmi üstjében a különböző kisebb-nagyobb uralkodókat néha át-, néha megverve, hamarosan a mai Irán és Azerbajdzsán területére érkeztek nagyjából a magyar államalapítás idején. Az iszlám világ ekkor már csak névleges vezetője, a bagdadi kalifa, elismerő oklevelet küldött nekik. Miután elhelyezkedtek, több irányban is támadásokat indítottak. Többek között Bizánc területei ellen is. A bizánci birodalmi központ elkövetett néhány politikai és katonai hibát ezekben az évtizedekben, s végül is 1071-ben a szeldzsuk-török sereg megsemmisítő vereséget mért a bizánci haderőre.

Ettől kezdve megindult Kis-Ázsia eltörökösödésének folyamata. A bizánciak akárhogy is próbálkoztak, sehogy nem tudták kiakolbólítani a török törzseket az addig biztos bizánci hátországnak számító félszigetről. Keresztény hitre is alig-alig tértek át a törökök közül. Eközben a bizánciak már nem rendelkeztek olyan etnikai hátországgal, ahonnan egy sikeres „reconquista” demográfiai alapjait meríthették volna – vagyis ahonnan újratelepíthették volna Kis-Ázsiát. Ne felejtsük el, hogy a távoli Nyugaton, a mai Portugália és Spanyolország területének visszahódítása a mohamedán arab megszállóktól is csak úgy volt lehetséges, hogy mögöttük ott állt a hasonló újlatin nyelveket beszélő Franciaország, ahonnan lovagok és földművelő telepesek egyaránt érkeztek. Bizánc a mai Görögország területéről elvileg meríthetett volna, de az ottani gyér népességet a különböző avar, szláv és később normann hadjáratok megtizedelték. A Balkán pedig már néhány száz éve szláv nyelveket beszélő népcsoportok örvénylő forgata volt, akik ugyan keresztények voltak, de különösebben szoros lojalitást nem éreztek Bizánc iránt. Tisztelni ugyan áhítatos tisztelettel tisztelték; de ezen kívül mást sem csináltak, mint felkeléseket indítottak, saját országokat hoztak létre, sőt, még a „cár”, vagyis a bizánci császár címére is pályáztak. Vagyis ideológiai és diplomáciai szempontból egyenrangúvá akartak válni Róma örököseivel.

Bizáncnak – tehát a római világ örökösének – utolsó esélye a török kérdés rendezésére 1176-ban, száz évvel a nagy török betörés kezdete után érkezett el. Ezúttal a Mánuel császár vezette rhómaiosz sereg ütközött meg a legerősebb szeldzsuk vezérrel, s szenvedett vereséget. Itt meg kell jegyezni, hogy sem az első nagy bizánci vereség, sem pedig a második nem volt katonailag előre lejátszott meccs. Az viszont hamarosan kiderült, hogy a hatalmi centrum stabilitását nélkülöző maradék Kelet-Római Birodalom nem tud már mit kínálni sem a saját, megfáradni látszó népességének, sem pedig a környezetének. Nem volt érvényes üzenetük a világ számára. A központosított bürokrácia nyílt korrupciója, az állandó dinasztiaváltások, a haderő profi részének ingatag lojalitása, a kereszténység többközpontúvá válása (itt ne csak a nyugati kereszténységre gondoljunk, hanem a szláv autokephal egyházak megjelenésére is!) – immár nem volt miért „bizáncinak” lenni. Az egykor jövedelmező távolsági kereskedelem is kikerült a kezükből.

1204-ben egy keresztes hadjáratot a távolsági kereskedelemben igencsak aktív Velence eltérített. Először a magyar király hűbér-birtokát, Zára (Zadar) városát dúlták fel, majd Konstantinápoly ellen fordultak. A város bevétele iszonyú vérfürdővel és fosztogatással járt. A „frankok”-, másnéven „latinok” betörése után még egyszer feltámadt a bizánci virtus.  A Palailogosz-család nevéhez fűződő reneszánsz azonban rövid életű volt, s ismét felbukkantak a szokásos problémák, elsősorban a polgárháborúk. A bizánciak az anatóliai részről csapatokat vontak ki, hogy a Balkánon érvényesíthessék érdekeiket, s ez tovább fokozta a török törzsek nyomását a megmaradt kis-ázsiai területeken.

Fausto Zonaro: II.Mehmed bevonul Konstantinápolyba

Végül egy bizonyos Oszmán kán (vagy bej/bég) vezetésével egy új török hatalmi központ jött létre az addigi szeldzsuk hercegségek, emírségek között. Oszmán és utódai ügyes húzásokkal hatalmukba kerítették a tengerszorosok két oldalát, s Bizánc hovatovább már csak egy várost jelentett. A XIV. század végén, a XV. század elején a bizánci császárok segítségért koldultak Európában, de már késő volt. 1453-ban Hódító Mehmed szultán elérkezettnek látta az időt, hogy egyszer s mindenkorra kiiktassa a birodalmába ékelődő tüskét. Ráadásul úgy a szultán úgy fogta fel, hogy ő az egyetemes birodalom letéteményese, s Konstantinápoly elfoglalásával Róma császáráinak örökébe léphet. Megindult tehát Konstantinápoly ostroma és véres veszteségek után a törökök kezére játszott a szerencse. Május 29-én egy véletlenül nyitva felejtett gyalogkapun beszivárogtak a védők mögé, majd áttörték a falakat. Az utolsó római császár, Palailogosz IX. Konstantin karddal a kezében esett el székvárosa védelmében.

A Szent Bölcsesség templomában pedig felhangzott az Allah akbar!

A görögségnek még egyszer alkalma nyílt, csaknem fél évezred múltán megpróbálni fordítani a sors kerekén és legalábbis döntetlenre kihozni az évezredes görög-török szembenállást. 1918 és 1922 között úgy tűnt, hogy egy balkáni kisállamból sikerülhet egy Konstantinápolyt is magában foglaló középhatalommá válni, természetesen az Oszmán Birodalom felbomlásának időszakában vergődő törökök rovására. 1922 augusztusában azonban a török köztársasági hadsereg áttört az Anatólia közepéig, Ankaráig jutó görög haderőn, és két hét alatt elért a tengerig. Ismét meg kell jegyezni, hogy a görög tervek nem voltak alaptalanok, és nem volt reménytelen a katonai helyzetük – egészen, amíg 1921 júliusában kiengedték a markukból a győzelmet.

Míg Konstantinápoly elfoglalása nemcsak szimbolikus, de stratégiai eredményt jelentett a törökök számára, addig a 500 évvel későbbi görög vereségnek talán még durvább következményei lettek. Kis-Ázsiából végleg eltűntek a görögül beszélő keresztény lakosok, és három évtized múlva Konstantinápolyból is elmenekültek a még ott maradt görögök. Ma egy tízmilliós Görögország néz farkasszemet egy csaknem 85 milliós Törökországgal. 

Míg nekünk, magyaroknak rokonszenves a nemzetét egy Trianonnál is súlyosabb békéből kiszabadító török vezető, Musztafa Kemál (Atatürk), addig, ha úgy vesszük, elődeink kereszténységet védő próbálkozásai hiábavalóvá igazán a XX. században váltak.