Középiskolás fokon 2. rész

"Ez a statusquo olyan, hogy ha a marxizmus szerint nézem, egy imperialista rablószerződés. Ez így volt. A trianoni békeszerződés is imperialista rablószerződés, a versailles-i hasonlóan. Igazságosnak kell nevezni a második világháborút lezáró szerződést, de ami helyre van állítva, az imperialista rablószerződés. Én mint kommunista teszem fel magamnak ezt a kérdést." - hangzott el 1964-ben, a Magyar Szocialista Munkáspárt legfelső vezetésében, a Politikai Bizottság ülésén. Méghozzá nem is akárkitől, hanem magától Kádár Jánostól.

Láthatjuk, hogy egy olyan dologról van szó, ami még a megátalkodott internacionalistákat is így-vagy-úgy, de foglalkoztatta. De vajon hogy lehet elbeszélni az odavezető utat? Hogy lehet kiásni a feledés homályából első világháborús hőseinket? Az első részben a modern kor bevezető szakaszát és az első világháborúhoz vezető utat bemutató részeket tárgyaltuk. Most az első világháborút, az összeomlás és a békediktátum korát feldolgozó részeket vesszük górcső alá.

Részlet a tankönyvből

Ha megnézzük mondjuk a BBC History által kiadott, első világháborús centenáriumi számot, a magyar honvédekről és a közös hadsereg katonáiról jóformán egy szó sincs. Pedig ahogyan a gorlicei áttörés utáni magyar haditettekről olvashatjuk: "Szinte lehetetlennek látszott ezeket a támpontokat leküzdeni. A kassai hadtest parancsnoka Arz Arthur altábornagy inkább az éjszakai támadásban bízott, de nem így lett, ugyanis a honvédeket nem lehetett visszatartani. Miután ugyanis a honvédek közel küzdötték magukat a kobilanyi erődhöz, onnan már nem hallgattak senkire, hanem nekimentek az aknamezőnek, majd szögesdrótnak, neki a biztonságos bunkerekből érkező gyalogsági tűznek. Sorban robbantak a földalatti aknák, majd a drótvágó ollókat eldobálták és puskaaggyal verték le a tizenkét sornyi szögesdrótot. [...] Katonailag szinte értelmezhetetlen, ami itt történt, de a honvédek este nyolctól két órán át harcoltak a szögesdrót mezőn, amíg a betonfalig átküzdötték magukat”

Így tehát az, hogy Borhegyi-Nánay szerzőpáros által jegyzett, 11. osztályosok számára készített tankönyvben az első világháború egy külön leckét kapott és komoly hadtörténeti részek is bekerültek, azt mutatja, hogy fontos hangsúlyáthelyezés történt. Ez elősegíti, hogy az I. vh-s erőfeszítések értékelése végre helyére kerüljön és büszkék tudjunk rá lenni - sőt, hogy egyáltalában tudjunk róla legalább valamit. Az első világháborús magyar hősök egy oldalpáron keresztül jellenek meg (olyanok, mint Szurmay, Kratochvil, Lukachich vagy éppen Bertalan Árpád és Muhr Ottmár) - ez nemcsak a diákoknak, de talán a tanároknak is szemléletváltást, szemléletformálást jelent! Külön blokk foglalkozik a hadifoglyokkal, amely megint újdonság - így az eddig "apokrifként" kezelt észak-albániai halálmenet is előkerül.

Izgalmas az úgynevezett "őszirózsás" időszak tárgyalása is. Az a kérdés még sokáig kísérteni fog minket, hogy "forradalom" vagy "puccs", de most a könyvben a 115. oldalon Horváth Attila kemény értékelése olvasható az októberi eseményekről. Ugyanit az eddigi tankönyvek között elsőként mondják ki, hogy Jásziék a történelmi berendezkedés eltörlését célozták és hogy ezt szabadkőműves páholymunkán megtervezték. A 116. oldalon jelenik meg Lukachich Géza altábornagy véleménye a forradalom (és/vagy puccs) elleni karhatalmi fellépésről - miközben a korábbi tankönyvek Lukachich nevét sem írták le, hiszen sajnálatos módon feledésbe merült. A következő oldalon fontos, hogy hogy a szerzők leírták: "Bár a Nemzeti Tanács néptörvényt alkotott az általános választójogról, választásokat mégsem tartottak az országban (különböző indokokra hivatkozva). Azaz a Károlyi Mihály időszakában demokratikus célokat hirdető kormányt  a demokratikus felhatalmazás teljes hiánya jellemezte.", és az is, hogy kiemelik:"a katonák többsége fegyelmezetten, tisztjei irányítása alatt tért vissza – ezek a csapatok egy új nemzeti haderő magját képezhették volna" (119.o.) Károlyi Mihály külpolitikájáról is elég egyértelműen fogalmaznak a szerzők: "Károlyi a wilsonizmussal azonban egy naiv külpolitikai ábrándnak rendelte alá az ország sorsát. Az antant ugyanis egyfelől már 1918 őszén sem tekintette mérvadónak a wilsoni elveket, másfelől legyőzött, ellenséges államként kezelte Magyarországot, és szövetségeseinek tekintette a formálódó utódállamokat. Károlyi nem ismerte fel, hogy a wilsoni elvek nem érvényesültek a tárgyalások során, helyettük a francia nagyhatalmi politika dominált a térségben. A párizsi diplomácia a kezdetektől látványosan támogatta a szerb, a cseh és a román kéréseket, és szemet hunyt katonai lépé seik felett. A magyar kormányt még diplomáciailag sem ismerték el, és a békekonferenciára sem hívták meg (hasonlóan a többi veszteshez). Károlyi külpolitikai elképzeléseinek teljes kudarcát csak akkor ismerte fel, amikor már késő volt: 1919. március elején határozta el magát az ellenállásra." (120.) A kisantant szándékairól is egyértelműen fogalmaznak a szerzők: "A román előrenyomulás nem állt meg a belgrádi egyezmény által kijelölt vonalnál, hanem azon – a bukaresti francia antantmegbízott felhatalmazásával – átlépve fokozatosan Erdély teljes területét elfoglalták. (Kolozsvárra például december 24-én vonultak be.) Legkésőbb ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az antant támogatására Magyarország nem számíthat, és a saját maga által kötött egyezményt is felülírták a román igényekre hivatkozva." Az is fontos, hogy kitérnek rá: "a kormány nem is igazán törekedett a katonai ellenállásra. A hadsereget erős kézzel szervezni próbáló hadügyminisztert [Bartha Albertet], aki a pacifista Linder Bélát váltotta, a miniszterelnök a Budapesti Katonatanács nyomására leváltotta. Ezáltal tovább romlott a maradék haderő fegyelme. A sikertelen toborzás ellenére sem kezdtek országos propagandába, és a parasztság támogatását is elmulasztották megnyerni, akár a földreformmal, akár legalább a katonai szolgálatért juttatott földdel vagy magasabb zsolddal." (122.o.) A könyvben jóval később, a 141. oldalon két forrással is szemléltetik, hogy éppencsak az események után, 1920-ban Károlyi és Jászi már milyen aktívan "árulgatták a hazát"

Az 1918-1919-es időszak szomorú időszakának következő felvonása a kommün, a magyarországi Szovjet, vagyis a Tanácsköztársaság. A 125. oldalon világos leírják: a vörös terror indítja el a szomorú sort a 20. században: "Ez tekinthető az ideológiai alapon gyakorolt (például származás), állami szintre emelt erőszak első példájának a magyar történelem során." A vörös terrorral párhuzamos fekete terror is megjelenik a kötetben, a 127. oldalon külön blokk foglalkozik a román megszállással, benne a kőröstárkányi mészárlással is. Nem a tankönyv írói tehetnek róla, hogy a mai napig nincs Fekete Könyvünk, átfogó katológusunk az 1918 és 1920 közötti, a megszállók által elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekményekről. Éppen ezért nagyon is helyes, hogy legalább a figyelmet felhívják erre a típusú terrorra is. Külön megrázó a 128.oldalon az a térkép, ami azt mutatja, hogy 1919 augusztusára mi maradt az országunkból: néhány vármegye a Dunántúlon, miközben mondjuk a Börzsönyben a cseh légiósok és a román király katonái fegyveres összetűzésbe keveredtek, hogy egy-egy falut ki szállhasson meg. 1919 nyár végéhez tartozik egy harmadik fajta terror is: az ellenforradalom idején zajló fehér-terror. A szerzők leszögezik a 129. oldalon: "A fehérkülönítményes megtorlások mindazonáltal nem a korabeli magyar állam intézkedései voltak, hanem az önálló hatalmi központként működő Nemzeti Hadsereg különítményeinek kilengései – amelyekkel szemben a budapesti kormány több ízben tiltakozott is." Ennek alátámasztásaként még egy belügyminiszteri rendeletet is szerepeltetnek forrásként.

A békekonferencia külön bemutatása szintén olyan, ami újdonság. Az embernek azonban van egy olyan érzése, hogy talán lehetett volna még erősebb színekkel festeni, bár a 138. oldalon levő Harold Nicolson idézet eléggé plasztikuson ábrázolja az ügyet, a teával és az aprósüteménnyel. A magam részéről fontosnak tartanám felhívni a figyelmet, hogy a "globalista" szempont itt jelenik meg először, hiszen addig európai ügyekben csak európaiak intézkedhettek - most pedig ott ül a békekonferencián Nicaragua, Sziám (Thaiföld) és a nemsokára megszűnő Hedzsász is! Továbbá az is biztos, hogy nemcsak a háború alatti titkos szerződések kötötték meg a nagyhatalmak kezét, hanem saját szlogenjeik is, továbbá az időtényező - hiszen a háborúba belefáradt választók odahaza már mindenütt gyors békét akartak - ; végül és nem utolsósorban pedig az, hogy jelentős módosítások áterőltetéséhez már éppen a háborús fáradtság miatt nem rendelkeztek elég fegyveres erővel. Ami pedig Trianont illeti, talán lényeges lett volna leszögezni: az új nagyhatalmi rendszerben a megcsonkított Magyarországnak egyszerűen nem volt helye. Sem erkölcsi, sem pedig reálpolitikai. 

Nem hagytak nekünk helyet a Nap alatt.

(Folytatjuk)