Magyar hősök emlékünnepe (avagy széljegyzet Fiume kérdéséhez)

"A búvárnaszád az olasz partoknál vesztegel, csak a Santa Maria di Leuca fok világítótornyának fényei villannak át. A gépeket leállították, mindenütt teljes a csend. A hajó elején és hátulján ülnek néhányan, meztelen lábukat a vízbe lógatva. Lentről szájharmonika hangja száll fel, bizonyára kézről kézre jár, hiszen egyszer német, aztán magyar, majd olasz vagy szláv dallamok csendülnek fel. Egy darabka a Monarchiából, ilyen kis helyen összezsúfolva."

A Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából egy méltatlanul elfelejtett fegyvernem, az egykori osztrák-magyar hadiflotta tengeralattjárósait idézzük fel.

Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének tengeralattjáró-flottilláját 1912. február 1-jétől Thierry Ferenc sorhajóhadnagy vezette. Egészen a háború végéig felelt a búvárnaszádokért ("U-hajókért") és támaszpontjukért. De nem ő volt egyedül magyar a tengeralattjárós-tisztek között. Ulmansky János, az U1, az U2, majd az U10, a pozsonyi Passerár Urbán, az U5 és az U6, Holub József az U21, U22, valamint az U27, s végül Csicsery László, az U21 parancsnoka lett. Mellettük, ahogyan a fenti idézet is mutatja, a legénység és az altisztek soraiban is bőven akadtak magyar tengeralattjárósok. Egyiküket Georg von Trapp kapitány is megidézte visszaemlékezéseiben:

"A kis gőzősök által húzott rögzített léghajók már messziről jelzik a rettegett búvárhajók közeledtét, melyeket már jóval a torlasz előtt víz alá kell kényszeríteni, hogy elfogyjon a villanyáramuk és levegőjük, mielőtt még átjutnának. Az U 14 a sötétben a torlasz irányába nyomult. Sok időt kellett elvesztegetni egy rombolócsoport kikerülésével, mely északon teljesítette az őrszolgálatot. Alighogy legyőzi a hajó ezt az akadályt, villogó fénnyel világítanak rá. Nyilvánvalóan ellenséges jelzőfények, melyek választ követelnek. Nem látható, hogy honnan adják le a jelzőfényt, a horizont sötétjéből jön valahonnan, de az éles éjszakai távcsövekkel sem lehet kivenni.
─ Merülés? ─ kérdezi a navigációs tiszt a parancsnoktól, aki habozik egy kicsit, mielőtt válaszolna. A merülés időveszteséget jelent, az éjszaka rövid, és a lehető legmesszebb akar délre eljutni. Ekkor egy fiatal magyar tisztje siet a segítségére, Ilosvay. Rámenős fickó, mindig vidám, mindenben benne van.
─ Tudja mit, Parancsnok úr? ─ hanghordozásából hallani, hogy érdekes ötlete támadhatott. ─ Egyszerűen visszavillogunk nekik valami érthetetlent, talán van elég fantáziájuk, hogy kiolvassák belőle, amit várnak!
─ Próbáljuk meg! ─ somolyog a parancsnok. És tényleg, sikerül, a hajó háborítatlanul továbbhaladhat.
A tartályokat részlegesen előre elárasztják, hogy a lehető leggyorsabban le lehessen merülni, ha mégis valami meglepetés jönne. A rejtett cigarettázás tilos, az őrszemek számát is meg kell duplázni. Egy órán keresztül így folytatja útját a tengeralattjáró."

Az U-22-es osztrák-magyar tengeralattjáró

Végül, hogy az idilli képet árnyalni tudjuk - hiszen mégiscsak egy világháború zajlott - ugyanebből a könyvből egy másik példát is tekintsünk át.

"A parancsnok teljes kört ír le a periszkóppal. Ekkor egy francia torpedóhajó halad el mellette ötven méter távolságra. Gépfegyverrel lőnek eszeveszetten a periszkópra, csak úgy záporoznak a töltények a vízbe az objektív körül. A matróz pomponos sapkában, dühödt arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Na, most aztán elkaptalak! A parancsnoknak nevetnie kell: ─ Itt lő ránk gépfegyverrel egy francia, és azt hiszi az ostobája, hogy árthat nekünk.
De aztán eszébe jutnak a bombák, mindjárt azok következnek.
─ Húsz méter mélyre, mindkét gép teljes erővel, teljesen balra!
Csak el innen, minél messzebb erről a környékről!
A tengeralattjáró azonban még el sem tud fordulni, már jön is az első robbanás, és teljes sötétség áll be a hajón. Érezni lehet, ahogy az oldalára fekszik, aztán már jön is a második bomba, kicsit távolabb, de elég erővel ahhoz, hogy az egész hajó beleremegjen. Senki sem tudja, valójában mi történt. Valaki nem bírja tovább idegekkel és elkiáltja magát:
─ Felszínre!
Csak most semmi izgalom.
─ Nyugalmat a hajón!
A legfontosabb most a fény. Hordozható akkumulátorok vannak kéznél, melyek segítségével legalább kormányozni lehet. Hogy a világítóberendezés biztosítékai vagy a villanykörték égtek-e ki, majd később derül csak ki.
Az egyik tiszt bekapcsolja a gramofont. Milyen furcsán is szól most a „Te kék Adria”, ahogy meg-megszakítják a bombarobbanások.
─ A kormány nem működik.
─ Hajó 15 méter mélységben ─ jönnek egymás után a jelentések a függőleges és a mélységi kormánytól.
A hajó a fenéken ül.
─ Motorokat leállítani.
Ha lehet, jobb nem felkavarni az iszapot, mely elárulhatná a hajó hollétét.
─ Mindenki figyelje a zajokat!
Daráló propellerek hangja hallatszik, majd megint távolodnak. Aztán a messzeségből újra bombák hangja hallatszik, végül megint csend lesz.
─ Nem szivárog víz a hajóba?
─ Hátul tömített.
─ Elöl tömített.
─ Gépház tömített. ─ érkeznek be egymás után a jelentések.
─ Figyelem! A fenéken ülünk. A tartályok kiürítése nélkül a gépek nem elegendőek a felemelkedéshez. Amint a hajó elválik a fenéktől, mindkét gép teljes erővel előre, tartályokat megint elárasztani! A mélységi kormánynál ügyelni arra, hogy a hajó víz alatt maradjon. Megértették?"

(Georg von Trapp: Az utolsó tisztelgésig c. kötetéből)