történész, szociológus
Mária Terézia, a magyarok és a népség-katonaság
A magyaroknak uralkodóik sorában alig volt királynőjük. Bár nem Mária Terézia volt az egyetlen, mégis, ha női magyar uralkodót akarunk mondani, ő jut eszünkbe. Nagy uralkodó volt. S hogy nekünk, magyarok, ez jó volt-e? Az érmének két oldala van.
Mária Terézia Fadrusz János által készített szobrának bronz replikája a pozsonyi Duna-parton (River Park)
Egyfelől ott van a mádéfalvi veszedelem, a székelyek legyilkolása. Amelyre persze lehet azt mondani, hogy csak egy tisztviselő túlkapása volt. Csakhogy miféle adminisztráció volt az, amelyben ez beleférni látszott? Ott van a sötét oldalon a protestánsok üldözése, a külföldi tanulás, a peregrináció eltiltása, s az, hogy Debrecenbe, a kálvinista Rómába katolikus főbírót tesznek. Csak ne felejtsük: a királynő uralkodása elején a magyar parasztság nagy többsége még a kálvini hitvallás követője. A magyar szinte egyenlő a reformátussal. De nemcsak Mária Terézia támogatja a katolicizmus erőteljesebb terjesztését, hanem főuraink és kisebb birtokosaink is, azzal, hogy magyar parasztjaikat sokszor választás elé állítják: vagy a vallásukat hagyják el, vagy a lakóhelyüket.
A nagy betelepítés korszakában vagyunk, tehát bőven van jelentkező a pusztán maradt országba való költözésre. A kedvezményekkel szervezett módon csábított németek. A Kárpátokon túli eszelős kizsákmányolás elől menekülő, elvadult románok. A Felvidék hegyei közül lejjebb ereszkedő szlovákok és ruszinok. S a római és a görög katolikus vallásúakat az udvar támogatja a reformátusokkal szemben, ami bizony nyelvi-nemzeti viszonyainkat is előnytelenül változtatja meg.
De ha a mérleg másik oldalát nézzük, az ország ujjátelepítésére tényleg szükség van. A viszonyok rendeződni látszanak, és az ország épül. Mária Terézia csatolja az országhoz Fiumét, és Délvidéken a katonai határőrvidékből néhány részt, elkezdi betagolni a szinte területenkívüliséget élvező szerbeket a magyar államba, s a magyar-horvát közjogi kötelékeket is szorosabbra fűzi. 1778-ban pedig orvosolta azt a sérelmes helyzetet is, hogy a töröktől a második lépcsőben visszafoglalt Temesközbe, a Bánátba nem vándorolhatta be magyarok: ismét magyar fennhatóság alá helyezte a területet, s engedélyezte magyarok letelepedését is.
Hogy szerették-e a magyarok Mária Teréziát? Lelkesedni sokan lelkesedtek érte, tisztelni lehetett és lehet akár ma is – de a Habsburg-uralkodót a magyarok szeretni nem fogják soha. Mindettől függetlenül Mária Terézia mítosza alkalmas a rendezett élet, a női erő, a család, az otthon biztonságának elbeszélésére. Mária Teréziát ezért ne vessük ki a nemzeti emlékezetünkből. Éppen elég, hogy szobra már nincs a Hősök tere kolonnádjában. 1918 nemcsak a magyar összeomlás sötét novemberét-decemberét jelenti, hanem azt is, hogy a Habsburg-család lejött a történelem szinpadáról. Igaztalan lenne azzal vádolni őket, hogy magukkal rántották a történelmi Magyarországot is. Nem; az akkori elitünk mérettett meg és találtatott könnyűnek, s nem akadt soraikban olyan, aki a nemzet élére állva megszervezte volna az önvédelmi harcot. A legjobb magyar tábornokok egyike, Habsburg József főherceg sem volt erre alkalmas, mert a rendet és a kiszámíthatóságot ugyan lehet a Habsburgokhoz társítani, de a magyar függetlenség ügyét nagyon nehéz. Azt se felejtsük el, hogy a cseh légionisták első dolga volt Pozsonyban a magyar királynő szobrát bedeszkázni, majd lerombolni. Nehogy azt higgyük, hogy csak a Habsburgot látták benne, hanem a magyarok uralkodóját is. Az pedig izgalmas kérdéseket vet fel, hogy a szobor egy új formában nemrégen visszatérhetett Pozsonyba, a Duna-parti sétányra.
Egy Mária Terézia-laktanya volt már Budapesten, tehát az, hogy most újra van, nem formabontó. S az is biztos, hogy a „magyar” nevet egész Európában és azon túl is, az ő uralkodása alatt tanulták meg újra tisztelni a nemzetek, mégpedig a katonai jártasságunk és a harci elszántságunk miatt. Mindenki huszárokat akart, a brit uralkodótól az orosz cárig. Lehetőleg magyarokból, ha azok nincsenek, akkor magyarországi lakosokból, legalább magyar tisztekkel. Legrosszabb esetben németekből vagy közép-európaiakból, mert azokra is hátha ragadt valami a magyarok virtusából…
S a Habsburgok ellenfelei is magyar huszárokat akartak. A porosz király a huszárokkal kapcsolatos gyászos tapasztalatai miatt látott neki a könnyűcsapatok toborzásának. A franciáknál már korábban felállították a kuruc emigrációból a huszárezredeket. A Bercsényi-huszárezred a mai napig létező alakulat, s a dél-franciaországi Tarbes-ban található Musée International des Hussards az egyetlen nemzetközi huszármúzeum.
Igaz, a huszárok mítoszának megvolt az ára. A Bercsényi-huszárok indulója, a „Késmárk fölött suhog a szél” bizony nem valami vidám dal. S hogy Mária Teréziának milyen Habsburg-örökséget kellett ledolgoznia, mutatja, hogy az osztrák örökösödési háború során nem volt kivételes, hogy zászlót cseréltek a magyar harcosok, s mentek a Rajnán túlra francia huszárezredekbe szolgálni. Ezt a tragikus folyamatot az 1756-os „diplomáciai forradalom”, vagyis az ősellenség Habsburgok és francia király szövetségi szerződése zárta le végleg. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a magyarok épphogy felkeltek királynőjük védelmére, s már fordítottak is hátat az ügynek. Nem. A Habsburgok uralmát ebben a pillanatban a magyarok mentették meg. Ennek a hatalmas családnak a történelmi félreértése, hogy nem tanult ebből az esetből, s uralkodó tagjai még hosszú-hosszú ideig nem igyekeztek a magyarokra támaszkodni, hanem mindenki másra. A szerbekre, a románok, és a Habsburg-birtok Galíciában megizmosodó ukrainizmusra.
A magyar történelemben csaknem négyszáz évig újra és újra felbukkanó motívum, hogy a Habsburgok szeretnék már úgy istenigazából kézbe venni az országot, majd a magyarok függetlenségi küzdelme után kompromisszumra kényszerülnek. Mária Terézia uralkodása azért különleges, mert magától ajánlott kompromisszumot a magyaroknak, ami mögött persze a külső, igencsak nyomasztó körülmények álltak. De mégis, nem kellett vele úgy megmérkőzni, mint elődei vagy utódai közül szinte mindegyikkel. Ebből fakad kitüntetett helye. S abból, hogy a Mária Terézia féle kompromisszum talán nem is volt olyan rossz az ország akkori helyzetében. Kivételes volt az Ausztriai-ház, a Habsburg-dinasztia uralkodói sorában. „Bölcs asszony volt Mária Terézia, tudta azt a nagy igazságot, amit az ősei nem tudtak, az utódai meg elfelejtettek: hogy könnyebb megfogni a magyarok lelkét egy csöpp mézzel, mint egy kád ecettel.” – írja Móra Ferenc „Királyasszony macskái” című meséjében. (Zárójelben egy jelen érvényű megjegyzés kínálkozik: annál is inkább jelzésértékű nevének használata, mivel a jelenlegi birodalmi központ képtelen bármiféle kompromisszumra. Nemcsak a magyarokra, de a többi közép-európai népre is fáj a foguk. Meg akarnak emészteni minket. Ezért politikai szabadságküzdelmünk, a szuverenitásért folytatott harcunk vélhetően még egy ideig folytatódni fog. S vajon tanulunk-e a XVIII. századi betelepítés történetéből, színéből és fonákjából, most, amikor új munkáskezek után kell már néznünk?)
Mária Terézia uralmának hosszú negyven éve a XVIII. századi újjáépítésbe illeszkedik. Sokan próbálják elhinni, hogy csak a török elleni felszabadító háborúk hoztak pusztulást az országra. Valóban, ezek is hoztak pusztulást, de a török ellen kétszer százötven évig folyó küzdelem volt az, ami a magyar etnikumot kivéreztette, majd halálos veszélybe sodorta. Néhány Habsburg-királyunk adminisztrációjában visszatérő gondolat volt az ország elnémetesítése, ez tény; de a törökök és tatár kollégáik által lemészárolt százezrek, és rabszolgaságba hurcolt újabb százezrek miatt merülhetett föl egyáltalán ilyen gondolat. S a Habsburgok XVIII. századi uralkodása alatt a magyar nemzetiség lélekszáma mégiscsak a duplájára nőtt. Egyáltalán nem veszett ki a magyar gondolat sem. Pozsony vármegye például 1765-ben kérelmet adott elő, hogy az Esterházy Ferenc kancellár által Szempcen alapított gazdasági kollégiumban ne a német legyen a tanítás nyelve, hanem a magyar vagy a latin. A század második felében hazánkban megforduló utazók feljegyzik a magyarok hazaszeretetét és hogy mennyire ragaszkodnak nyelvükhöz.
A Mária Terézia által alapított magyar nemesi testőrség pedig olyan tagokat is tudhat a soraiban, mint Bessenyei György. Baróczy Sándor testőr feljegyzése szerint Mária Teréziának részben az volt a célja a magyar nemesi testőrséggel, hogy „a német és a magyar nemzet között az egymás iránti bizalmat fokozza”. A királynő ebbéli igyekezete nem biztos, hogy sikeres volt, de az biztos, amit a század végi krónikás vetett papírra: „a’ nemes sereg egész Európában az, melyről még eddig minden idegen nemzetek azt vallották, hogy ehhez hasonlítható testőrző serege egy földi fejedelemnek sincs több a világon.”
Remény és realitás: Mohács óta e kettő között hányódik a magyar nemzet. A remény néha csalóka, a realitás néha hideg és barátságtalan. Remény nélkül élni nem érdemes, a realitás figyelembe vétele nélkül pedig igencsak nehéz. Mária Terézia jó uralkodóhoz méltóan nem kívánta kioltani a magyarok reményeit, a realitást pedig úgy alakította, hogy a magyarok reménykedése az ő uralmát ne veszélyeztesse. És ez a realitás talán az elérhető legjobb realitás volt azokban az évtizedekben. A magyarokban még élt a töröktől való zsigeri félelem, pedig már új nagyhatalmak is készülődtek a térség sorsának befolyásolására. Ne felejtsük, el, hogy a szerbek már Moszkva felé tekintettek, és azt sem, hogy Lengyelországot ekkor kezdték el felosztani, hogy végül letöröljék a térképről. Ne zárjuk ki, hogy egy erős uralkodó híján Magyarország is így járt volna, s akkor, szemben a török által meg nem roppantott lengyel etnikai tömbbel, a magyarok története már egy lezárt fejezet lenne a nagy európai krónikában. Mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár ekkoriban a magyar állam a magyar alattvalók életét nem mindig segítette, magyar állam nélkül az egész nemzet léte kockán forgott volna. Mária Terézia kétségtelenül kiegyezett a magyar állami léttel, még ha korlátok közé is szorította azt.
A Petőfi-emlékévben a Petőfi-laktanya nevét megváltoztatni nem biztos, hogy a legszerencsésebb. Másfelől Mária Terézia, a nagycsaládos édesanya uralkodói géniusza igenis alkalmas lehet annak megjelenítésére, amit a honvédelmi miniszter mondott.
Talán lehet, hogy egyszer Zrínyi Ilonáról is neveznek el laktanyát. Ez még a Munkácsról a turult eltávolító ukrán sovinizmusnak is méltó üzenet lenne.