Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mától kezdve lövünk

Hatvanöt évvel ezelőtt a forradalom és szabadságharc második szakasza a végéhez közeledett. Kádárék sortüzekkel lőtték szét a velük szemben felsorakozó fegyvertelen tömegeket. Az egyik legvéresebb a salgótarjáni sortűz volt.

Mint ahogyan arról egy korábbi bejegyzésben már esett szó, a forradalom és szabadságharc nem ért véget november 4-én. Különösen nem Salgótarjánban, ahol november folyamán kettős hatalom alakult ki, magában a városban és egész Nógrád megyében egyaránt. A november 4-i szovjet intervenció után újra létrehozott helyi irányító szervek - a "tanácsok" még napi kérdésekben sem tudtak döntéseket hozni és azokat végrehajtani, ha nem működtek együtt a forradalm során létrejött önigazgatási, önkormányzati testületekkel.December 2-3-án és 5-én azonban lezajlott az átnevezett kommunista párt, a MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ülése, s a 4-i szünetben pedig a Katonai Tanács ülése is. Az MSZMP IKB plénumán határozatatot hoztak az "ellenforradalom" okairól, illetve "fasisztaellenes tömegdemonstráció" szervezéséről.

A salgótarjáni December 8. tér a sortűz áldozatainak emlékművével (nogradhont.hu)


A Katonai Tanács ülésének eredményeként meghozott, utasításnak is beillő direktívát érdemes idézni: „A másik ilyen probléma, amit fel kell vetni, hogy hogyan ítélik meg a karhatalmi parancsnokok a helyzetet, hajlandók-e tüzelni a tömegekre, különösen, ha fegyvereket látnak.” Fegyvereseket? Bár mint láttuk, voltak még kint fegyverek, azokat a sortüzekkel szétlőtt tüntetők kezébe innentől kezdve csak a helyszínen intézkedő karhatalmi parancsnokok vizionálták. A következő direktíva: „készítsék fel a tiszti ezredeket a várható eseményekre”. A rejtélyesen hangzó utasítás után végül egy konkrétum, amiről még bővebben is lesz szó: „Hatodikán mindenki legyen a helyén. Ha valaki kimegy az utcára a fegyveres harc idején, arra tüzelni kell. Megfelelő tartalékokkal kell, hogy rendelkezzünk. Határozott intézkedéseket kell foganatosítani és megfelelően fel kell készülni hatodikára.” Végül lássuk a pufajkásokra (a karhatalmi ezredekre) vonatkozó döntést:

„ a./ A készültséget életbe léptetni.

b./ Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század, szakaszp[arancsno]kokkal.

c./ Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben.

d./ Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.

Az ezredparancsnokok jelentik, hogy a feladatokat megértették.

December hatodikán Budapesten vörös zászlós tüntetések zajlottak, provokációs céllal. Előzőleg a kommunistáknak ennek kapcsán még aggódni is volt merszük, mivel a „karhatalom úgy látja, hogy ellenséges tüntetés is lesz, össze fognak keveredni az emberek és nem fogják tudni biztosítani a mi elvtársaink védelmét.” Az aggodalom persze álságos volt, hiszen lőni akartak, és a vörös zászlós felvonulás a Nagykörúton szó szerint vörös posztó volt a budapestieknek, és sikeresen egy ellentüntetést tudtak provokálni. Amit utána sortűzzel oszlattak fel. Így tehát a Nyugati pályaudvarnál lezajlott a tömegbelövetős főpróba, mégpedig sikerrel. Kádár utána így dicsérte meg az intézkedő karhatalmi zászlóaljat: "Csémi elvtárs, maguk talán nem is tudják, hogy december 6-án mit csináltak. Maguk csak annyit tudnak, hogy teljesítették a kötelességüket, szétverték a fölvonuló ellenforradalmárokat. Ez így igaz. De ennél jóval többet tettek. Alapjaiban megmutatták a magyar fegyveres erők erejét, a karhatalom erejét. A tevékenységük után, akik golyóval a lábukban vagy összetört orrcsonttal mentek haza, nem az oroszokat szidták, hanem a magyarokat. Ennek megfelelően a magyar karhatalmisták december 6-án a nacionalizmus lába alól húzták ki a talajt. Lehet, hogy maguk még nem értik, talán mások sem, de mi már értjük."

1956 eltiprói közül hárman: Marosán György "Buci Gyuri", Nyikita Szergejevics Hruscsov és Kádár János (MTI)

Ez követően Kádárék nekiláttak a kettős hatalom megszűntetésének, a munkástanácsok szétverésének és a munkások megtörésének. Ehhez a fegyveres erőszakot látták az egyedüli eszköznek. December 7-én Tatabányán, 8-án Salgótarjánban, 10-én Miskolcon, december 11-én és 12-én Egerben dördültek el a fegyverek, s lőttek a pufajkások a tüntetők tömegekbe. A látszat kedvéért még itt-ott tárgyaltak, de már csak felszólító módban, fenyegetésként. A fenti politikai döntést Marosán György miniszteri rangban tevékenykedő megtorló következőképpen közölte a Steigerwald Ottó vezette Nógrád megyei munkásküldöttséggel a tárgyalásokon: „Vegyétek tudomásul, hogy ti nem forradalmárok vagytok, hanem piszkos, rohadt ellenforradalmárok. Mától kezdve nem tárgyalunk veletek, mától kezdve lövünk! És takarodjatok innen addig, amíg takarodhattok.” És valóban, aznap példátlan mészárlást rendeztek a salgótarjáni bányászok között. Salgótarján mellett egy kis bányászközségben ugyanis 8-án hajnalban letartóztattak egy munkástanácsi vezetőt, illetve egy olyan embert, akit politikai okok miatt töltött börtönbüntetéséből a forradalom napjaiban szabadítottak ki. Az elhurcolás után a megdühödött bányászok a városba siettek a főtérre, ahol a megyei tanács és a rendőrkapitányság épülete is volt. Ez éppen kapóra jött a készülődő karhatalmistáknak. A szovjet megszállókkal együtt készültek fel a leszámolásra. Közben részben spontán módon, részben kommunista provokátorok bíztatására a város üzemeiből is odasereglettek a munkások és délelőtt 11-re már 3-4 ezer fős tömeg volt a téren. Rövid huzavona következett.

Az 1956. december 13-án kiküldött bizottság által készített helyszíni rajz. (1956 Forradalom és megtorlás Nógrádban NML Blog)

A Házi Sándor helyi karhatalmi parancsnok még kiment az épület elé, hogy oszlásra szólítsa fel a tömeget, és még  telefonokat is lebonyolított, hogy mi legyen. Először Uszta Gyula honvédelmi miniszterhelyettessel beszélt, aki azonban másodjára már átirányította Tompa István belügyminiszterhelyetteshez. Tompa annyit mondott Házinak: nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak. Így még déli 12 előtt megszólaltak a fegyverek. Először a karhatalmisták lőtték oldalról a rendőrkapitányság előtt levő tömeget, majd a szovjetek is bekapcsolódtak szemből. Volt idejük tárat is cserélni. Állítólag néhány megpróbáltak visszalőni a tömegből, de ez nem változtat a tényeken. 27-en azonnal életüket vesztették, és 135 sebesültet szállítottak kórházba. Közülük még 19-en haltak meg. A 46 bizonyított halálos áldozatból 11 nő és 2 gyerek volt. A városi kórházban végítélet-szerű jelenetek zajlottak: „A sebészeten minden műtőt befűtöttek, a belgyógyászatokról a sürgős ellátást nem igénylő betegeket hazabocsátottuk, megkezdődött a véradás, melyre az utcáról bejövők, a hozzátartozók és az egészségügyi dolgozók tömegesen jelentkeztek. Behívták a szabadnapos vagy szabadságon lévő dolgozókat is, mivel azonban így is kevesen voltunk, a Pásztói Kórház [kb. 30 km-re fekvő kisváros] orvosai, nővérei, műtősnői közül is átirányították az ott éppen nélkülözhetőket.”

A salgótarjáni szovjet városparancsnok és a megyei rendőrkapitánynak a sortűz után, röplap formájában kiadott parancsa. (1956 Forradalom és megtorlás Nógrádban NML Blog)

A szovjetek ezután egy röplapot fogalmaztak meg, amelyben „ellenforradalmi provokációnak” minősítették az eseményeket, s azt állították, hogy a tömeg kezdett lőni a karhatalmistákra, s ők csak viszonozták a tüzet… A másnapi Népszabadság is ezt az értelmezést vette át, hozzátéve, hogy erőszakkal terelték ki a bányászokat, munkásokat tüntetni, ráadásul az Üveggyárból „két nyilas” hajtotta ki az embereket a térre. Négy nappal később a karhatalmisták elfogták a munkástanácsok és a nemzetőrség két vezetőjét, akiket hosszas kínzások után meggyilkoltak, holttestüket az Ipoly folyóba vetették. A makacskodó munkások utolsó ellenállásának megtörése a megyében még így csak két további hónap alatt sikerült, s ehhez még néhány gyilkosság, agyonverés kellett.

Kádár János nagyjából egy év múlva, amikor azon sajnálkozott, hogy nem sikerült több embert megölniük, önkéntelenül is beismerésben volt: „Nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését. Nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni […] Volt annyi eszük, hogy nem ők mentek el pl. a salgótarjáni főtérre, hanem másokat bujtottak föl."

(Források: Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: „Mától kezdve lövünk” Tíz év után a sortüzekről. Bp. 2003.; Gyebnár Kristóf: "Salgótarjánban nem volt egy pofonütés sem, és a válasz ez volt?" Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz, in: Ujkor.hu)