Megtörténhet-e újra a kurszki csata?

Ezen a blogon már a korábbiakban is megpróbáltunk egy-egy történelmi példát hozni olyan esetekben, amelyekben némely hasonlóságokat fedezhetünk fel a mai ukrajnai háborúval. Természetesen minden történelmi hasonlat sántít, ugyanakkor bizonyos párhuzamok mégiscsak felfedezhetőek. Ezúttal a most is - elvileg - zajló ukrán ellentámadás további kimenetelére vonatkozó példát szeretnék hozni, a következők fenntartásával: 1. a hadiszerencse forgandó, 2. jósolni nehéz, különösen is a jövőre vonatkozóan; 3. semmiféle "-barát" nem vagyok, egyedül magyarbarát (= itt nem "drukkolásról" van szó).

Lássuk tehát a 80 évvel ezelőtti eseményeket a második világháború történetéből - lássuk a kurszki csatát.

A "Das Reich" hadosztály katonái, háttérben egy Tigris tank (Bundesarchiv)

A sztálingrádi csata és a voronyezs-doni áttörés után a tengelyhatalmak keleti frontja totális káoszba süllyedt. Sokszáz kilométeren keresztül nem létezett összefüggő arcvonal, és a szovjetek hömpölyögtek előre. Február 18-án Zaporozsijába érkezett Hitler, hogy Manstein tábornokkal megvitassa a helyzetet – azonban néhány óra múlva a szovjetek már a nem túl messzire eső Harkovot is elfoglalták. Hitler ezért éppen csak addig maradt, amíg átbeszélték a követendő irányvonalat, s utána másnap már repült is vissza a főhadiszállásra. Manstein mozgó hadviselést ajánlott, az úgynevezett „visszakézből csapást mérni” módszerét, amikor is az előretörő szovjeteket hagyták kibontakozni, majd a páncélos tömeg szárnyai ellen indítottak támadást. Franciaországból beérkezett egy SS-páncéloshadtest, s március elejére a németek visszafoglalták Harkovot, és a szovjet déli offenzíva összeomlott. Ezt követően láttak neki a nyári hadműveletek előkészítésének.

Akkoriban a közvélemény – a front mindkét oldalán – a nyári német offenzívákra úgy tekintett, mint az ellenállhatatlan erejű csapásokra. És a németek 1943-ban is készültek. Csakhogy valami megváltozott. 1941-ben még a front teljes szélességében indítottak támadást. 1942-ben már csak a déli részen. 1943-ban pedig csak annyira futotta nekik, hogy egy helyi jellegű offenzívával próbálkozzanak. A szovjet arcvonalon levő, Kurszk városa környéki kiszögellést kívánták „lecsípni”, azaz két oldalról átkarolni és bekeríteni az ottani szovjet erőket. Néhányan a német tábornokok közül hiába érveltek a Hitlernek, hogy támadás helyett inkább várni kéne, amíg a szovjetek támadnak, és a tél végén sikeresen alkalmazott „visszakézből csapás” módszerével megsemmisíteni a szovjet támadóerőket. Albert Speer, a fegyvergyártásért felelős miniszter felhívta rá a figyelmet, hogy a német ipar nem lesz képes lépést tartani a veszteségekkel, és hogy már abban a pillanatban is nehezen tudják újrafelfegyverezni a páncélos hadosztályokat. Bár úgy tűnt, hogy senki sem igazán lelkes az offenzíva ötletétől, valahogyan mégis az a véleményklíma alakult ki, hogy a keleti fronton valamiféle sikert fel kell mutatni.

Csaknem három hónapig szinte nyugalom honolt a keleti fronton. A németek készülődtek a támadásra. Újjászerveztek egyes hadosztályokat, próbálták feltölteni a páncélos erőket, és újfajta kiképzésben részesítették a támadásra kijelölt erőket. Hitler különösen is megszállottjává vált az új fegyvereknek: a Párduc és a Tigris harckocsiknak, és a Ferdinand vadászpáncélosnak. A támadás napját újra és újra kitolták, hogy minél többet tudjanak gyártani az új harcjárművekből. A szovjetek pedig készültek a védelemre. Több lépcsős védelmet alakítottak ki: aknamezők, beásott lövegek és páncélosok, tank-akadályok, mély lövészárok-rendszerek, tábori erődítmények és beton kiserődök. 300 ezer civil munkás építette az erődítéseket és az akadályokat. Ha a németek mégis áttörnének, a szovjet főparancsnokság Sztyeppei Front nevű hadseregcsoportja állt készenlétben az ellentámadásra. Ráadásul a szovjeteknek nemcsak elég idő állt rendelkezésre az erődítések létrehozására, de bőségesen jutott hozzájuk információ is. Részben saját kémhálózatuk révén, részben brit szövetségeseiktől.

Heinz Guderian, a páncélos hadviselés legnagyobb atyamestere, megpróbálta Hitlert lebeszélni a támadásról: „Tényleg szükség van-e egyáltalán a Kurszk elleni támadásra, sőt, szükséges-e egyáltalán  idén a keleti fronton támadnunk? Ön mit gondol, tudja egyáltalán valaki, hogy hol van Kurszk? Az egész világot nem érdekli, hogy elfoglaljuk-e Kurszkot vagy sem. Mi az az ok, ami arra kényszerít bennünket, hogy idén Kurszkban, vagy még inkább a keleti fronton támadjunk?” – mondta Hitlernek. Hitler egyetértett vele – és mégis, végül a támadás mellett döntött. Ugyanakkor a Wehrmacht propaganda-osztályának kiadták, hogy a hamarosan elkezdődő kurszki támadást csak mint korlátozott célú offenzívát ábrázolják.

A másik oldalon Zsukov szovjet tábornok a következő tanácsot adta Sztálinnak – azokkal szemben, akik meg a Vörös Hadsereget akarták támadásba vinni: „Az első fázisban az ellenség legjobb erőit - köztük 13-15 páncéloshadosztályt - összegyűjtve és nagyszámú repülőgép támogatásával megtámadja Kurszkot. Nem tartom tanácsosnak, hogy erőink a közeljövőben támadásba menjenek át, hogy az ellenséget megelőzzék. Jobb lenne, ha az ellenség kimerítené magát a védelmünkkel szemben, és kilőjjük a tankjait, majd friss tartalékokat felvonultatva általános offenzívába kezdenénk, amely végleg végezne az ellenség főerőivel.”

A kurszki csata a térképen: a német támadás

Végül július 5-én hajnalban megindult a „Citadella-hadműveletnek” nevezett német támadás. A kiszögellés északi oldalán már négy nap múlva kiderült, hogy nem sikerül az áttörés, és hogy felőrlő-hadviseléssé fajul az elképzelt német páncélostámadás. A kiszögellés déli oldalán viszont a németek átverekedték magukat az aknamezőkön, majd az első és a második védelmi vonalon is. Nyolc nap alatt több tíz kilométer mélyen sikerült a szovjet védelembe betörni. Ekkor a szovjet főparancsnokság utasítást adott a páncélos ellentámadásra, amelyre július 12-én került sor. A Prohorovka falu melletti összecsapás a világ legnagyobb páncéloscsatája volt. A szovjet ellencsapást ugyan megállították a németek, de ők maguk sem tudtak továbbhaladni. Ezután még néhány napig próbálkoztak a szovjet tartalékok bekerítésével a térségben – amely csak egy kis része volt az eredeti tervben bennefoglalt hadműveleti területnek – de július 17-ére belátták a németek, hogy nem jártak sikerrel. Ráadásul július 10-én a szövetségesek partraszálltak Szicíliában, és Hitler nagy erőket akart átcsoportosítani arra a hadszíntérre.

A kurszki csata tehát véget ért. Eközben a szovjetek éppen a prohorovkai csata napján a kurszki kiszögellés északi részén és az attól északra elterülő frontszakaszon már megkezdték a saját támadásukat, s augusztus 5-én a kurszki kiszögellés déli részén is támadásba mentek át.

A németek vereséget szenvedtek, s ettől kezdve a stratégiai kezdeményezés átment a szovjetek kezébe. Bár ők is hatalmas veszteségeket szenvedtek, a szovjet ipar és populáció tudta pótolni ezeket; míg a németek nem tudták pótolni a veszteségeiket.

Kurszk tehát azt jelenti: kisebb erőkkel, némi fejlettebb technikával, jobb kiképzéssel, hosszú felkészülés után – ami a védőnek is időt ad a felkészülésre – nekirontani az erődítményrendszereknek, vereséget szenvedni, majd elveszíteni a stratégiai kezdeményezést.