Mészárlás Monoron - a román megszállás és a "fekete terror"

Vörösterror, fehérterror - minden történelem iránt érdeklődő ismeri ezeket a baljós kifejezéseket. A "fekete terror" fogalmát azonban még csak kevesen ismerik. Történetírásunk sajátsága, hogy közel egy évszázaddal a megtörtént események után talált elnevezést arra a cselekménysorozatra, amelyet az idegen megszállók a történelmi Magyarország felbomlásának idején követtek el a magyar állampolgárok rovására.

Román katonák Budapesten az Országház előtt (MTI)

1919 május-június folyamán a magyarországi Vörös Hadsereg sikeresen küzdötte előre magát a csehek által megszállt Felvidéken. Az "északi hadjárat" során az innen-onnan összedett, komoly fegyelmi problémákkal küszködő magyar csapatok bár vereséget mértek a cseh légiókra, de a formálódóban levő csehszlovák állam fegyveres ereje nem omlott össze. A hazai Szovjetköztársaság diktatúrájának irányítóji ultimátumot kaptak az első világháborúban győztes nagyhatalmak békekonferenciájától: űrítsék ki az elfoglalt felvidéki területeket, és cserében a Tiszántúlt megszálló román királyi hadsereget visszarendelik. Kun Béla javaslatára a vörösök elfogadták a javaslatot. Az éppen csak visszafoglalt felvidéki területekről való kivonulás érthető módon aláásta a hadsereg amúgy sem acélos fegyelmét és ráébresztette a tisztikart, hogy a kommunisták nem nemzetben, hanem hatalomban gondolkoznak. Ráadásul a románoknak eszük ágában sem volt kivonulni a Tiszántúlról. A magyarországi Szovjetköztársaság vezetői ezért erővel próbáltak meg a románokat kiűzni. A rosszul előkészített, technikai- és létszámfölény nélkül július 20-án megindított tiszai offenzíva azonban hamarosan összeomlott. Július 31-én a románok ellentámadásba lendültek, s magyarországi Vörös Hadsereg széttöredezett. Másnap, augusztus 1-én lemondott a magyarországi vörös diktatúra Forradalmi Kormányzótanácsa. A népbiztosok Bécsbe menekültek.

A bomlásnak indult Vörös Hadsereg szervezetlenül, rögtönözve vonult vissza a főváros illetve a Dunántúl felé. Az üldözésbe átmenő román csapatok tömegesen ejtik fogságba a gyalogságot. Kivételt jelent a törzsétől újra elszakadt Székely dandár (a korábbi Székely Hadosztály része), amely kalandregénybe illő hősies „hosszú meneteléssel” Egret érintve, Pásztón, Bujákon keresztül Rádnál jut ki Vác térségébe, hogy onnan a Dunántúlra vonulva, a később formálódó Nemzeti Hadsereg kötelékébe lépjen át.

Az egyik áldozat felől érdeklődő levél (MNL, ArchivNet)

Ezekről a napokról a következőképpen tájékoztatott Monor helyi újságja, a Közérdek: „Az általános tájékozatlanság, az egymásnak ellentmondó hírek, a bizonytalanság és a zavaros jelen aggodalma már a napok óta nyugtalanították a város lakosságát. A vörös front felbomlásának kósza hírei nyomasztóan ültek a lelkeken és az ismeretlen jövő ideges várakozással telten késztette az embereket az utcára. Pénteken, augusztus 1-én délután a ceglédi vörös hadtest hosszú trénoszlopa vonult végig a városon bizonytalan híreket adva, melyből csak annyit lehetett kihámozni, hogy a hadsereg felbomlóan van. […] Futótűzként terjedt el másnap délelőtt, hogy jönnek a románok. Az emberek csoportokba állva nézték az utcát. Ismeretlen lovasok vágtattak a porban, román járőrök… Ez alatt a vasútvonalon szakadatlanul folyt a visszavonulás. A vörös hadsereg részei siettek Pest felé.”

Innentől idézzük Görög Álmos helytörténeti tanulmányát: "A Fő térre megérkező román lovasság parancsnokát Pattermann Dezső [a Kommün idején a helyi irányító szerv, a Direktórium elnöke] akarta fogadni. Beszédét, melyet egy Moys nevű jegyző fordított, erős gépfegyvertűz és robbanások döreje szakította meg. Ennek hallatán a románok visszavonultak. Az állomás felől érkező harci zajt az utolsóként visszavonuló 5. számú vörös páncélvonat és annak távozását megakadályozni akaró román lovasság közötti kitört összecsapás okozta, melyben egy román katona meghalt, egy másik megsebesült. A vonat elmenekülése után nem sokkal egy lovas hozta a román parancsnok ultimátumát: mely szerint, ha este hétig nem történik meg a település átadása, lövetni fogja Monort. Ennek letelte előtt fehér zászló alatt egy 12 személyből álló küldöttség ment a település határába, melynek vezetője, Molnár János református lelkész átadta a várost Mardarescu tábornoknak. Ezután augusztus 2-án éjjel megkezdődött és három napig tartott a román hadsereg átvonulása a településen: „Először a lovasság, azután beláthatatlan kocsisoron a gyalogság, majd a tüzérek és a trén átvonulása verte föl utcáin porát. Az átvonulás – eltekintve egyes kisebb kihágási esettől – a legnagyobb rendben történt.”

Az egyik áldozat fotója (MNL, ArchivNet)

Gheorghe D. Mărdărescu tábornok a román hadsereg főparancsnoka is Monoron rendezkedik be Heil Kálmán, postamester, Deák Ferenc utcai házában. Ahogy más tiszteket is beszállásoltak a helyi polgárok házaiba. Augusztus 3-a reggelén még mindig jelentős létszámú seregtest maradványt észlelnek a románok, ezért Monort teljes egészben átfésülik. Az általános razzia során a településről, az állomásról, illetve a sínek mellől, valamint az országútról összesen 53 főt gyűjtenek össze, akik vélhetően többségükben lehettek vörös katonák, vagy csak valamilyen katonai ruhadarabot viseltek, mint az a 17 esztendős fiú, akit a vonatról szedtek le, azért mert katonasapkát viselt. Az így összeszedett 53 személyt a monori téglagyár agyagbányájához terelték és miután megásatták velük sírjukat agyonlőtték őket. A tömeggyilkosság helyszíne a mai Bajcsy-Zsilinszky utca végén található.  Mivel az erdélyi román csapatok főparancsnoka Mărdărescu tábornok személyesen is Monoron tartózkodik, felmerül közvetlen felelősségének kérdése. Különösen azért, mert a razzia során összeszedett embereket több kisebb-nagyobb csoportban „kihallgatásra” elébe hurcolják. Az nem világos a tábornok előtt kihallgatás, vallatás, vagy statáriális bíráskodás történt-e. Az ismert viszont a visszaemlékezésekből, hogy az előállítottak kivégzésére a törzséhez tartozó őrnagy adott parancsot, amiről kizárt, hogy ne lett volna tudomása a főparancsnoknak.

Csodával határos módon egy áldozat túlélte a sortüzet, s kimászott az agyagbányából, s a helyiek segítségével megmenekült. A visszaemlékezések szerint e szerencsés férfiú vasutas, mozdonyvető Tóth József volt. Először a közeli kukoricásban talált menedéket, majd a lakosok Alsónémedire menekítették. Természetes halállal halt meg a ’70-es években. Így vált a ténylegesen kivégzettek száma 52 fővé. Meg kell jegyezni, hogy már augusztus 2-án is végeztek ki vöröskatonákat a közelben, a járáshoz tartozó Gombán 4 főt, korábban pedig Irsán másokat, tehát az önkényes kivégzések nem számítottak rendkívüli intézkedésnek a román megszállás alatt.

Az áldozatok egy részének hozzátartozói néhány hónappal később már kérik a holttestek exhumálását, de ekkor még elutasítják e kérést, csak 1920 június 10-én kerül rá sor, főszolgabírói felhívásokat követően."Annak érdekében, hogy az összes áldozat személyi adatait megállapítsák, az alispán a lakossághoz fordult. A sajtón keresztül felszólította az újságolvasó közönséget, hogy „akinek a Monoron meggyilkolt és elföldelt vörös katonák között hozzátartozója van, ezt szóval vagy írásban jelentse be.” A hír közzététele után több bejelentés is érkezett a járási főszolgabíróhoz. Kétségbeesett édesanyák – eltűnt fiaik előkerülésének és kegyeletteljes eltemetésének reményében – ragadtak tollat. Az áldozatokat végül 1921-ben jegyezték be a község halotti anyakönyvébe." - írja a kérdésről Perczel Olivér levéltáros.

Az áldozatok emléktáblája (Magyar Jelen)

Az azonosítás rendkívül nehéz volt. A kivégzetteket a román haderő módszeres alapossággal kifosztotta, irataikat, személyes tárgyaikat elszedte, sőt egy forrás szerint, még a holtak aranyfogait is kitörték. Az azonosítást egykori fegyvertársak, vagy családtagok végezték, akik értesültek, hogy szerettüket Monoron végezték ki. Voltak olyan, akik nem ismerték fel hozzátartozójukat egy holttestben sem, és 33 holttestkilétére máig sem derült fény. Az áldozatok között lehettek katonák és nagyszámban civilek is. Akad olyan forrás, amely a Székely Dandár katonáinak véli a mártírokat (Koréh Ferenc: Erdélyért 1929), míg más kortárs aradi vasutasoknak. Az 1920 június 10-ei exhumáció során összesen 16 főt sikerül azonosítani a tömegsírban nyugvók közül, többnyire felkutatott családtagok révén. Egy fő, Klang István az izraelita temetőben van elhantolva. A szerencsétlen sorsú áldozat végigharcolta a Nagy Háború négy és fél esztendejét, s végül az idegen megszállók kezétől pusztult el.

Monoron a román megszállás alatt a terménybeszolgáltatás, a lósorozás (az állatállomány elhurcolása), a jegyrendszer, a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítők fogolytáborba hurcolása, s az úgynevezett "fehér pénz", vagyis a Károlyi-rezsim idején kibocsátott, értékét vesztő fizetőeszköz kötelező használata jelentette a mindennapokat.

Mărdărescu tábornoknak ma szobra van, s mint az "Európát a kommunizmus rémétől megmentő hős" jelenik meg a román emlékezetpolitikában. A monori áldozatokat a hazai kommunista történetírás pedig megpróbálta a fehérkülönítményesek számlájára írni.

A magyar történetírás pedig a mai napig adós az idegen megszállók által 1916 és 1921 között elkövetett bűncselekmények regiszterével.

(A bejegyzéshez felhasználtam a Napról napra Trianon egyik szerzőjének, Gyulay Györgynek Facebook-bejegyzését, továbbá a következő tanulmányokat: Görög Álmos: Monor története 1918–1920 között, avagy az első világháború és a(z) (ellen)forradalmak hatásai a település életére (OKTV-dolgozat); Perczel Olivér: Adalékok a Duna-Tisza-köze román megszállásához (1919 augusztus-november) (ArchivNet)