Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

Mi fán terem a vármegye? II. rész

Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy belezavart a belpolitikai uborkaszezonba az a két Alaptörvény-módosítási javaslat, melyet a múlt héten Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője terjesztett be az Országgyűlés elé. Az egyik javaslat praktikus megfontolásból azt szorgalmazza, hogy ezentúl öt évente, egy időben rendezzék meg az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat. A másik, jóval izgalmasabb javaslat ezzel szemben sokkal inkább a szimbolikus térben mozog: azt indítványozza, hogy a „megye” helyett hosszú idő után ismét a „vármegye” elnevezés legyen használatos. Ez utóbbival foglalkozunk.

A reformkorban a Magyar Királyságot – a három horvátországi vármegyével együtt – 52 vármegye, valamint 51 szabad királyi város és 4 „szabad kerület” alkotta. Aligha lehet túlbecsülni a rendek és a vármegyék szerepét az 1848 előtti időszakban: a vármegye nemesi közössége főispáni kijelölés nélkül, az országgyűlés alsó kamarájába választott követek révén közvetlenül tudott részt venni a törvényalkotásban. A közgyűlés felelt a követválasztás rendjéért és döntött a követeknek adott utasítás szövegéről is. (A megyék követutasításokkal látták el követeiket, akiknek rendszeres tájékoztatást kellett adniuk az országgyűlésen történtekről. Amennyiben a megbízók úgy érezték, hogy követeik nem teljesítették az utasításban leírtakat, minden további nélkül visszahívhatták őket. Az udvar persze mindent megtett azért, hogy különböző eszközökkel, például kinevezéssel vagy valamely kitüntetés adományozásával a megyei követeket saját oldalára állítsa.) A rendi korban a vármegye a jogszabályok végrehajtásának kizárólagos alkotmányos szerveként működött, s az ellenállási jogra hivatkozva akár meg is tagadhatta az alkotmány szellemével ellentétesnek minősített rendeletek foganatosítását. Ilyen esetekben rendszerint feliratban fordult a Helytartótanácshoz vagy magához az uralkodóhoz.


Az 1830-as 40-es években a liberális táboron belül élénk vita bontakozott ki a vármegyék szerepét és jövőjét illetően. Az egyik meghatározó csoport, a municipialisták – közéjük tartozott Kossuth Lajos is – szerint a vármegyerendszer reformja elkerülhetetlen, ugyanakkor a létrehozandó polgári államon belül is fontos szerepet kell betöltenie, a hagyományos belső szabadság egyik biztosítékának, a Habsburg önkénnyel szembeni védőbástyának kell maradnia. Bizonyos szempontból elképzeléseik közel álltak az angol modellhez, mely egy meglehetősen széles helyi autonómiára épített. A centralisták ezzel szemben úgy látták, hogy a kérdésben a francia modellt volna érdemes követni, vagyis az erőteljes állami kontroll mellett kardoskodtak, mivel szerintük a vármegye működésében egyrészt rengeteg a visszásság, azt nem lehet népképviseleti fórummá alakítani, másrészt pedig a követutasítás és a visszahívás intézménye egyszerű „szavazógéppé” fokozta le a képviselőket. Ők tehát összességében a hatékony, korszerű liberális állam eszméjét tűzték zászlajukra. A korszak egyik legnagyobb gondolkodója, Széchenyi István inkább az utóbbi megközelítést tartotta helyénvalónak, egy helyütt megjegyezte például, hogy „öröklődő és országos méretű sérelmeinkben jól látható, hogy miként oszlik fel az úgy sem igen nagy Magyar Királyság 52 piciny Királyságra”.

Abban tehát alapvetően mindkét csoportosulás egyetértett, hogy a polgári átalakulás, a polgári államszervezet kialakításának a rendies maradványnak tekinthető vármegyerendszer átalakítását is magával kell vonnia, még hogyha a konkrét reformok terén már el is tért a véleményük. 1848-49-ben mégsem történt meg a gyökeres átalakítás. Ennek oka alapvetően az, hogy a vitát nem sikerült nyugvópontra juttatni, így a reformerek kénytelenek voltak a probléma megoldását elnapolni.

Eközben – tehát még a szabadságharc idején – viszont elkezdődött a későbbi önkényuralmi közigazgatás rendszerének kialakítása a bécsi kormányzat részéről. V. Ferdinánd az 1848. októberi leiratában a törvényhozás felfüggesztése mellett elrendelte a vármegyei, városi és kerületi gyűlések ideiglenes felfüggesztését is.

A szabadságharc leverése után Bécs kísérletet tett a közigazgatási rendszer teljes átalakítására. Ezen törekvések eredményeként az országot öt igazgatási kerületre osztották, amelynek már nem volt része Erdély, valamint Horvátország, a Temesi bánság-Szerb Vajdaság, a Katonai határőrvidék és a sem, ezeket ugyanis egyszerűen leválasztották az ország testéről, irányításukat a birodalmi központból végezték. A vármegyerendszer tehát – ideiglenesen – megszűnt, ahogy a megyei és városi önkormányzat is. Hogy a megaláztatás teljes legyen, a közigazgatás nyelvét németre cserélték. Alig egy évtized után azonban a bécsi udvar által kiadott „alkotmány”, az októberi diploma kénytelen-kelletlen helyreállította a vármegyéket.

A közigazgatás (és benne a vármegyék) megreformálásának kérdése ugyan hosszú évekig „jegelve” lett, ám a kiegyezés előtti években már ismét lehetőség nyílt az érvek ütköztetésére.. A „törvényhatóság” kifejezés az 1870. évi LXII. törvénnyel került be a köztudatba és a jogi kifejezések közé, mivel ez a törvény próbálta meg rendezni a vármegyék helyzetét, feladatait, továbbá ez a törvény rendelkezett a járások kialakítását illetően. De igazi változást az első Tisza-kormány által jegyzett 1876. évi XXXIII. törvénycikk hozott. A „Némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről” című törvény rendelkezett az immár 65 vármegyén kívül létező közigazgatási egység és a kiváltságos területek felszámolásáról, és új vármegyék létrehozásáról (pl. Udvarhely, Csík, Háromszék), illetve egyesítéséről (pl. Szolnok-Doboka, Maros-Torda). Megerősödött az állami jelenléthez elengedhetetlen főispáni pozíció, s számos olyan területre is kiterjedt az állami fennhatóság, amelyek korábban helyi rendezés alatt álltak. A vármegyei autonómiát védő irányzat tehát az idők során visszaszorult, a korszak politikai elitjének tagjai egyetértettek abban, hogy az államegység megteremtése a legfontosabb feladat, s hogy az ország határain belül nem lehetnek olyan területek, melyek kiváltságokat élveznek.

A trianoni békediktátum a történelmi Magyarország vármegyéiből mindössze tízet hagyott meg eredeti határai között, miközben teljes egészében a határon túlra került 28 vármegye; 25 vármegye pedig szétdarabolás áldozatává vált. Mindez elkerülhetetlenné tette a közigazgatás újbóli átszervezését. 1923-ban a revíziós céloknak megfelelő módon, az átszervezés ideiglenes jellegét kidomborítva ún. közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyéket hoztak létre. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a csonka megyék önkormányzati és közigazgatási szerveit összevonták, közös székhelyeik, testületeik és tisztviselőik lettek. A törvényjavaslat vitájakor Rakovszky Iván belügyminiszter kifejtette, hogy a „megcsonkult ország területén megmaradt és megcsonkult törvényhatóságok szervezetében bizonyos változásokat eszközlünk, ezáltal egyáltalán nem akarjuk kifejezni azt, mintha a trianoni béke határozatait az országra előnyöseknek és igazságosaknak tartanánk”. A rendszer mindössze 1945-ig állt fent, amikor a második világháború végén az Ideiglenes Nemzeti Kormány az ideiglenesnek szánt „összevonásokat” ténylegesen is egyesítette, s új, egyszerűbb elnevezéssel látta el őket.