Mi lett volna, ha 1956. október 31-én nem döntenek a szovjetek a beavatkozásról?

Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? Mint az előző részben láttuk, a Szovjetunió vezetői a legbiztosabbnak – sőt, lényegében az egyetlen járható útnak – azt látták, ha beavatkoznak. Az Egyesült Államok vezetése pedig lelkesedését ugyan kifejezte, de érdemi támogatást nem nyújtott. A kommunista Kína pedig eleinte támogatta a különutas magyarországi kommunista diktatúra létrejöttét, majd meggondolták magukat és Kínából olyan értelmű utasítás érkezett Mao Ce-tungtól a Moszkvában tárgyaló Liu Sao-cse vezette küldöttséghez, hogy támogassák az „ellenforradalom” leverését. A mai napig kérdés, hogy a kínai „vonal” hogy vált kanyargóssá. Hiszen az még érthető, a szocializmust Moszkvától függetlenül építgető Kína egy független magyarországi kommunista kísérlettel a szovjetek orra alá is borsot törhetett volna, de vajon miért gondolták meg magukat éppen akkor? És ne felejtsük hogy ebben az időben a kínai elvtársak véleménye majdnem ugyanannyit nyomott a latban, mint az amerikai „imperialistáké”, csak éppen fordított előjellel.

Mostani gondolatkísérletünkben, „történelmi egyenletünkben” azonban csak az amerikai változót fogjuk átírni, hogy másik értéket vegyen fel. Lássuk tehát az amerikai hozzáállás legfőbb tényezőjét!

1956-os utcakép (MTI)

John Dulles már október 24-én javasolta Eisenhower elnöknek, hogy vigyék az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé a magyar ügyet. Ennek titkos előkészítése a britek és franciák bevonásával meg is indult, az egyeztetések azonban a francia és a brit fél vonakodása miatt – a szuezi kaland miatti visszás helyzetüknek köszönhetően – lassan haladtak. Végül október 28-án az ENSZ BT a három nagyhatalom kérésére, a Szovjetunió ellenszavazata és Jugoszlávia tartózkodása mellett, napirendre tűzte „a magyarországi helyzet” tárgyalását. A nyugati nagyhatalmak a magyarországi helyzetet áttekinthetetlennek tartották, ezért az ülés előtt a kivárás politikájában egyeztetnek meg. Határozati javaslatot sem terjesztenek elő, pusztán a kérdés napirenden tartását célozták meg.

Az előző napon pedig, október 27-án John Dulles, az USA külügyminisztere beszédet mondott Dallasban. Ebben a következőképpen fogalmazott, amint azt az előző részben már idéztük: „az Egyesült Államokat, amikor szót emel a csatlós országok függetlenségéért, nem hátsó szándékok vezérlik. Legfőbb vágyunk, hogy ezek a népek, melyektől saját nemzetünk fiainak oly jelentős része származik, visszakaphassák szuverén jogaikat és szabadon választhassák meg kormányaikat. Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek. Barátainknak és egy új és baráti és immáron nem megosztott Európa részeinek tekintjük őket. Biztosak vagyunk abban, hogy függetlenségük, amennyiben hamarosan elismertetik, jelentős mértékben hozzájárul majd Európa mindkét felén, Nyugaton és Keleten a béke megszilárdításához.” Két nappal később, október 29-én a moszkvai török nagykövetség fogadásán Charles Bohlen amerikai nagykövet megismételte ezt az üzenetet Georgij Zsukov marsall részére, lényegében szó szerint.

Október 29-én pedig elindult a szuezi kaland, vagyis a brit, francia és izraeli támadás Egyiptom ellen. Ez képezi a hátteret az előző részben tárgyaltakon kívül, s innen indítjuk a „mi lett volna, ha?” kérdésünkre a lehetséges válasz keresését.

Tegyük föl tehát, hogy Eisenhower elnök eldönti: hatalmas fába vágja a fejszéjét, és megpróbálja úgy megnyerni a hidegháborút, hogy látszólag együttműködik a szovjetekkel. Először is még október 29-e előtt elrendeli az amerikai titkosszolgálatoknak: szivárogtassák ki a szuezi támadás tervét. Hatalmas botrány tör ki. Eisenhower éppen a magyar forradalom erkölcsi talapzatát felhasználva regulázza meg két kisebb szövetségesét. Hiszen, ahogyan egy interjújában elmondja, képtelenség úgy elítélnie a Nyugatnak egy ország függetlenségi törekvéseinek eltiprását, ha közben ők maguk is támadásra készülnek egy szuverén ország ellen. A briteknél és a franciáknál kormányválságot okoz a botrány. Közben az amerikai nagykövet felkeresi a szovjet külügyminisztert. Nem is alkut, hanem az európai biztonsági rendszer teljes átalakítását kínálja. Megemlíti az egy évvel azelőtti genfi tárgyalásokat – ugyanis a valóságban is tárgyalásokra került sor 1955. július 18-án. A győztes hatalmak csúcstalálkozóra gyűltek össze Genfben. Hruscsov ekkor egészen rendkívüli követelésekkel állt elő: legyen egy egyesített, de semleges Németország; vagy ha ez nem, akkor a Szovjetunió hadd csatlakozzon a NATO-hoz!

Most az amerikai nagykövet újabb csúcstalálkozót javasol. Azt mondja: „Legyen Németország semleges! Hadd tartson a német sas is sarlót és kalapácsot a karmaiban, mint az osztrák! Így mindketten jól járunk, és nem utolsósorban a német nép is megtalálhatja helyét a két legnagyobb hatalom által garantált világrendben.” Lényegében tehát szövetséget kínál fel a Szovjetuniónak a kisebb európai hatalmak fölötti gyámkodásra. Annyit kér azonban, hogy Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában szabad választásokra kerülhessen sor. A szovjetek egyelőre kitérő választ adnak, de nem zárkóznak el.

Így kerül sor a nevezetes ülésre 1956. október 31-én a Kremlben. Hruscsov már nem egyszerűen a magyar ügyet tárgyaltatja elvtársaival, hanem az amerikai javaslatot is. Lengyelország miatt nem aggódnak a szovjetek: ott Gomulka, a kommunista főnök népszerű. Csehszlovákiában amúgy is erős volt a kommunista párt, így csak Magyarországon fenyegető a „visszarendeződés” veszélye. A hosszúra nyúló ülés végére hazaérkező Mikoján magyarországi beszámolója eldönti a kérdést: kicsit várnak a beavatkozással s megkezdik a tárgyalásokat az amerikaiakkal. Hruscsov este elrepül Jugoszláviába, hogy Titoval meghányja-vesse a magyar kérdést. Vajon nem volt-e eleve, a valóságban is ’56-ban, a forradalom előtt egyfajta „jugoszlavizálási” kísérlet? A szovjetek részéről olyan módon, hogy Jugoszláviát egy baráti, valamiképpen „jugoszlavizált” Magyarországgal kössék jobban a szovjet hatalmi tömbhöz; másfelől a jugoszláv kommunista vezetés részéről olyan módon, hogy egy „jugoszláv útra” terelt Magyarország számukra egy biztosítékot jelentene a szovjet fenyegetéssel szemben, és persze hátha egy lépéssel közelebb kerülhetnek Tito régi kedves tervéhez, egy balkáni-közép-európai konföderációhoz. A bökkenő persze csak az volt, hogy senki nem tudta pontosan, hogy mit jelent a „jugoszláv út” (maguk a jugoszláv kommunisták sem), azon kívül, hogy kommunista diktatúra van, viszont szovjet csapatok nélkül.

Mindegy: Tito kaján vigyorral fogadja a viharos időjárástól és a hosszú utazástól megviselt Hruscsovékat. Hosszú éjszakai beszélgetésre kerül sor. Tito javasolja Kádár Jánost – de nem a forradalom leverésére és a megtorlásra, mint igaziból tette – hanem most egy új kommunista párt felépítésére. Hruscsov egyetért. Kiadja az ukázt: hozzák Moszkvába Kádárt. Meg is történik Kádár moszkvai meghallgatása, és, mint a valóságban, most is jobban tetszik Hruscsovéknak – Molotovot leszámítva persze – Kádár, mint az egyéb alternatívák. Kialakul tehát a menetrend: Nagy Imre alakítson koalíciós kormányt, s tegyen rendet. Ehhez használja fel a Köztársaság téri pártház ostromát ürügyként. Közben Kádár szervezze meg az új kommunista pártot, használja fel a forradalmárok követelései között felbukkanó „szocializmust, de magyar úton” jelszót. És végül, a választásokon Nagy Imre vezetésével alakuljon majd újabb koalíciós kormány. A szovjetek közhírré teszik: kivonulnak ugyan Magyarországról, de három-négy támaszpontot úgymond a magyar semlegesség védelmére fenntartanak.

Nagy Imre tehát megkezdi – pontosabban folytatja – a rendteremtési kísérletet a Nemzetőrség létrehozásával. Kihirdeti: az önbíráskodást, a népítéleteket ki fogják vizsgálni! Egyúttal azt is egyértelművé teszi, hogy a Rákosi-féle káderek között is vizsgálat lesz. Látványosan letartóztatnak egy-két hírhedt, még idehaza levő Rákosi-féle vezető politikust. Csakhogy Nagy Imre helyzete ettől még nem stabilizálódik, hiszen mind a régi pártapparátus, mind a fegyveres szabadságharcosok éppen a fenti két intézkedés miatt gyanakodva figyelik. Mivel azonban a szovjetek visszavonulnak Budapestről és máshonnan is eltűnnek, ráadásul Záhonynál látványos a kivonulás, mégiscsak megnyugszanak a kedélyek.

November 5-én, hétfőn az ország tényleg fel is veszi a munkát, lassan megindul az élet. Tényleges hatalom azonban nincs a Nagy Imre-féle kormány kezében, hiszen mindenhol a munkástanácsok, nemzeti bizottmányok, forradalmi tanácsok gyakorolják a hatalmat – egyébként se lenne más, hiszen a hivatalos, állami közigazgatás szétesett, megszűnt.

Nagy Imre megnyerő modorával, s pusztán azzal, hogy ő nem Rákosi, elkezdi összekötni a forradalom által széttépett szálakat, és újjászervezni a központi állami akarat érvényesítését. Kádár János járja az országot, szervezi az új pártot. De tapasztalnia kell, hogy a „kommunista” nem valami vonzó márkanév ezekben a hetekben Magyarországon. Jobb esetben csak legyintenek a gyűléseken, rosszabb esetben kiköpnek az emberek, vagy elzavarják a szónokokat. Nagyobb sikert aratnak a már bevált „földet, gyárat vissza nem adunk” szlogennel.

A Hruscsovék által megálmodott mozaik kirakását Mindszenty színre lépése zavarja meg. Ahogyan a valóságban is, most is kiszabadítják az őrizetből és Budapestre hozzák, ahol rádióbeszédet mond. Elkezdi szervezni az új keresztény-pártot, s mivel a nagy egyházak látványosan megszabadulnak odakozmált vezetőiktől, vallási, hitéleti megújulás indul, az 1948-as után egy második nagy „ébredés” veszi kezdetét az év vége felé. A templomok tömve vannak.

Tegyük fel, hogy a továbbiakban a szovjetek tárgyalni kezdenek az amerikaiakkal. Bár egyezségre nem jutnak, Magyarországon egyelőre hagyják kibontakozni a fejleményeket. A Nagy-kormány húzza-halasztja a szabad választások kiírását, de 1957 márciusában már muszáj lesz. A kommunisták újra történelmi vereséget szenvednek. Mindszenty keresztény pártja és az újjáéledő Kisgazdapárt alakítana kormányt, de a szovjet nagykövet figyelmeztet: mégiscsak jobb lenne bevenni Kádár Jánost is. Egyszer már volt belügyminiszter, ért a munkához, és népszerű is, mondják a szovjet elvtársak… Az amerikai nagykövet is azt ajánlja, hogy vegyék be a kommunistákat. A nyomás hatására beveszik a kommunista pártot a kormányba. Most azonban a két nagy koalíciós párt tanul az 1945-1947 közötti eseményekből. Először is, saját önvédelmi osztagokat – ahogyan mondják: rendezőgárdát – szerveznek, névleg nagygyűléseik biztosítására, valójában a lehetséges kommunista erőszak ellen. Ebben a ’45-47 közötti kommunista R-Gárda a mintájuk, mondhatni ellenpéldájuk. Másodszor a belügyet ugyan meghagyják Kádár Jánosnak, de az igazságügyet és a hadsereget elveszik a kommunistáktól. Az igazságügynek saját országos hatáskörű nyomozószervet hoznak létre (ahogyan azt Ries István, az egyébként társutas szocdem igazságügyminiszter tervezte 1946-ban). Külön kérdés lesz az új titkosszolgálat: foggal-körömmel küzdenek a kommunisták, de sikerül egy nagyjából kommunista-mentes szolgálatot működőképessé tenni. Igaz, a szovjetek itt is pozíciókat szereznek.

Az 1957. márciusi választások után Magyarországon még évekig hideg polgárháborús helyzet uralkodik. Ahogy elmúlik a forradalom mámora, és visszatérnek a hétköznapok, Kádárék utat találnak az élhetetlen vagy kudarcos életű csoportok felé, és bővítik az MSZMP bázisát. A kommunista belügy a korábban az ÁVH-n felvett jegyzőkönyvekkel, összeollózott dokumentumokkal igyekszik a „bomlasztás, lejáratás” taktikáját alkalmazni, vagyis kompromittálni mindent és mindenkit. Csakhogy most politikai ellenfeleiknek nincs úgy megkötve a keze, mint 1945 és 1947 között. Tömegtüntetések az utcákon, viharos jelenetek az Országgyűlésben – de mivel a kommunistáknak nincs monopóliuma az erőszakszervezetek felett, ezúttal nem tudják leszalámizni ellenfeleiket, és meghátrálásra kényszerülnek. A szovjetek persze támogatják a magyar elvtársakat, de megelégszenek azzal, ha ott maradhatnak a magyarországi bázisaik. A jugoszlávok viszont egy idő múlva saját szocialista pártot gründoltatnak egy-két korábbi szocdem és nem-moszkovita kommunista (Weishauss Aladár) bevonásával.

És az 1961-es választásokon már egy olyan új, fiatal politikus vezeti a nemzeti demokrácia erőt, aki 1956-ban szerzett hírt-nevet. Úgy hívják: Brusznyai Árpád.

Magyarország végül is a „finnlandizáció” útjára lép? Vagy konföderációra lép Jugoszláviával? 1956 számos utat nyithatott volna meg.