Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mi lett volna, ha…? A magyar-lengyel barátság napjára: a török elleni küzdelmek

A magyar-lengyel barátság mára közmondásossá vált. Igazából a közös szabadságküzdelmek elmúlt két évszázada hozta meg ennek egymásrautaltságunk kölcsönös tudatát, pedig a megelőző évszázadokban is számos ponton kötődött össze a két nemzet története. A magyar-lengyel barátság napján vértanú királyunk, Jagelló Ulászló előtt tisztelgünk. De mi lett volna, ha nem veszíti életét a várnai csatában? Mi lett volna, ha a magyar-lengyel sereg leveri a török szultán főerejét?

Az általános iskolában és a középiskolában is általában úgy tanuljuk, hogy a Jagelló Ulászló és a Hunyadi János által 1443 őszétől 1444 elejéig vezetett „hosszú hadjárat” sikere után Murád szultán megalázkodott, és a magyar-lengyel perszonálunió felé rendkívül kedvező békeajánlatot tett. 10 évre béke, százezer arany hadisarc, 25 ezer fős török segédcsapat ha egy harmadik fél támadja meg Ulászló király országait. Az is a tananyag része, hogy a pápai követ bíztatására a király – sőt, egyesek tudni vélik, hogy az egész magyar országgyűlés – kétkulacsos politikát űzött. Amikor a Drinápolyban (Edirne) a magyar-lengyel megbízottak által aláírt békét két török főúr meghozta, hogy a király is esküdjön meg rá, addigra a király már meg is esküdött, de nem a békére, hanem arra, hogy újra háborúba indul a török ellen. Ilyenképpen a várnai csatába torkolló hadjárat szerencsétlen, rosszul előkészített műveletként, már-már igazságos büntetésként tüntethető fel. A „minek ment oda” cinikus, flasztergőgöt sugárzó elbeszélésmódja helyett azonban néhány kiegészítő adatot vizsgáljunk meg, mielőtt pálcát törnénk Hunyadi és Ulászló felett!

I. Ulászló király címere


II.Murád szultánt és birodalmát a „hosszú hadjárat” alapjaiban rázta meg. Kiderült, hogy a török verhető, legyőzhető. Nemcsak védelmi célú, kisebb hazai csatákban, hanem mélyen bent az Oszmán Birodalom balkáni szívében is. Ráadásul eddigre az is kiderült, hogy a törökkel igazából nincs olyan, hogy béke. Állandó pusztításaik mérhetetlen szenvedést okoztak a magyar Délvidék népének. Az is világos volt, hogy az ütközőállamok rendszere nem tudja a Magyarország elleni közvetlen török támadásokat felfogni, hiszen 1440-ben a maradék szerb területeken átlépve, egyenesen Magyarország kapuja, Nándorfehérvár ellen intéztek ostromot. Ekkor, Nándorfehérvár első ostromakor a messzebbre látóknak kiderült, hogy a végvári rendszer ugyan egyelőre helyt tud állni, de huzamosabban nem lesz képes elviselni a török nyomást. Ebben az évben ugyanis Murád szultán értesült a magyarországi polgárháborúról, és azonnal Nándorfehérvár alatt termett, hogy hasznot húzzon a fejetlenségből. Jagelló Ulászlónak megüzente, hogy Nándorfehérvárért cserében elismeri magyar királynak. Csakhogy a Tallóczy János által védett várat hosszú előkészítés után sem tudta elfoglalni, nagy veszteséget szenvedve hazavonult. Arra viszont jutott ideje a hat hónapon (!) át húzódó hadjárat alatt, hogy két magyar vármegyét a földdel tegyen egyenlővé. Keve és Krassó megyék törvényhatóságai soha többet nem ültek össze. A hadjáratban részt vevő török krónikás szavaival: „A gházik [hitharcosok] bőségesen raboltak kedvükre, egy csizmáért adtak egy rabnőt. Én magam 100 aszpráért vettem egy fiatal legényt … Odáig alakult a helyzet, hogy a visszaúton a foglyoknak a száma nagyobb volt a hadseregénél.”

Ulászló király szimbolikus szarkofágja a krakkói Wawellben (Wikiwand)

Mindezek a meggondolások vezették oda a fiatal, romantikus Ulaszló királyt és a reálpolitikus Hunyadit, hogy az új hadjáratra készüljenek. Ráadásul Murád elkövetett egy stratégiai hibát. 1444 júniusában Magyarországgal kötött békét, majd augusztusban a szintén török kis-ázsiai Karamán Emírséggel. Ezt követően az addigi küzdelmekben megfáradt Murád lemondott a trónról. Úgy érezte, hogy a két békeszerződéssel birodalma határain nyugalmat biztosított és kiskorú fiának egy külső veszélyektől megszabadult, belül szilárd, gazdaságilag virágzó országot tud átadni. Tulajdonképpen már a békéket is maga és fia nevében kötötte meg, ezt azonban partnerei nem vették figyelembe. Mehmed alig múlt tizenkét éves, amikor édesapja szultánná tette. Murád megpróbálta maga mellé venni a díván tanácsban, bevezetni a legfelső államügyekbe, de Mehmed ettől még gyerek maradt. Eredetileg nem is Mehmed volt a kijelölt utód, csak a kedvenc fiú halála után emelkedett az trónörökösi rangra. Ráadásul a békeszerződések újra létrehozták Szerbiát, a keleti fronton stabilizálták Karamániát, és az albán törzsek is új erőre kaptak. A török elit megosztottá vált. Az eredeti török családok, a hűbéres familiák a béke pártján álltak. A renegátokból kiemelkedő birodalmi elit, és a hadivállalkozó, rabló akindzsi-klánok azonban ellene voltak a békének. Murád szultán tehát lemondásával egy megosztott birodalmat hagyott maga után egy gyermek-uralkodóval. Amikor Hunyadiék hírét vették az uralkodóváltásnak, ez megerősítette háborús elhatározásukat, hiszen a korabeli felfogás szerint a békét nem két ország, hanem két uralkodó kötötte. Olyan hírek is érkeztek, hogy a megrémült előkelő török családok Drinápolyból átköltöztetik családjukat, háremüket a birodalom ázsiai részébe, s hogy a török államban pánikhangulat van.

Ulászló király mauzóleuma Várnában (Wikiwand)

Így indult el az új hadjárat 1444 őszén. Az alig másfél éve még Budán országa miatt siránkozó Brankovics György szerb despota ezúttal elzárkózott a támogatástól. A Várna városához vonuló keresztény sereg miatti vészhelyzetben Halil pasa, a nagyvezér visszahívta Murád szultánt, aki seregével ügyesen foglalt állást a magyar-lengyel sereg hátában. Hunyadi a haditanácsban nagy beszédet mondott, s ennek hatására másnap csatát állt a keresztény sereg. A csata lefolyását ismerjük: a harc ide-oda hullámzott, majd Hunyadi sikeresen szétverte mind a két török szárnyat. Igaz, közben a magyar hűbéres havasalföldi román csapattest távozott a csatatérről. Egy sikeres roham után az oláh lovasok ugyanis kirabolták a török tábort, majd szépen hazaporoszkáltak a zsákmánnyal. A törököket azonban így megfutamították. Mindkét szárny vereségét látva Murád szultán már a menekülésre gondolt. Az egyik török főúr, Tati Karadzsa azonban megragadta a szultán lovának kengyelét, és könyörögve kérte a maradásra. Halil pasa is maradásra ösztönözte a szultánt. Közben a romantikusan lelkesedő Ulászló király lengyel testőrségével és a magyar Szent György vitézekkel megrohanta a janicsárokat és a szultánt. Bár sokan elestek, áttörték a janicsárok sorait. Murád és közvetlen környezete, személyes testőrei egy palánkkal körülvett kis térségen álltak, s amikor lengyel-magyar roham elől a janicsárok közül sokan ide húzódtak vissza, a palánk bejárata nyitva maradt. Ulászló vakmerő módon bevágtatott, és „Goszpodár Murád!” kiáltással párviadalra hívta a szultánt. Azonban lovát a testőrzők a földre terítették, és egy Khodzsa Hizir nevű janicsár levágta a fejét. Egyes feljegyzések szerint mások is a szultánig jutottak a támadásban, s egy francia lovag meg is sebezte Murádot. Ennek azonban már nem volt jelentősége. A megfutott, megtizedelt török csapattesteket Murád visszahívta, s a király fejét lándzsára tűzetve kihirdette Ulászló halálát. Hunyadi még megpróbálta összeterelni a csapatokat, de végül is a sereg nagyobb részével elvonult. Mások a szekérvárban maradtak, ők a következő napon is harcoltak. Murád sok harcost vesztett, s állítólag azt mondta: „Még egyszer nem akarok így győzni”. A megfutott török egységek vezetőit azzal akarta büntetni, hogy asszonyruhába öltöztette őket.

De mi lett volna, ha sikerül levágni Murád szultánt? Mi lett volna, ha a magyar-lengyel sereg győz a várnai csatában? Mielőtt ezekre a kérdésekre választ keresnénk, ki kell térnünk arra, hogy a magyar történeti spekulációkban fel szokott tűnni az utóbbi időkben a „nekünk úgyis mindegy lett volna” defetista vélemény. Nos, persze, az adott esetben mondhatjuk, hogy hiába vágta volna le Ulászló Murádot, a palánkkal körülvett kis területen a csapdába esett törökök bosszút álltak volna.

Azonban induljunk ki abból, hogy Ulászlónak sikerül megölnie a szultánt, s a törökök összeomlanak. Vagy akár abból, hogy Ulászló megvárja a rohammal Hunyadit, s ágyúkat irányoznak a janicsárok tömött sorai közepén tartózkodó szultán és a török vezérkar felé. Játszunk el a nem is annyira valószínűtlen gondolattal: Várna alatt megsemmisül a török elit, a janicsárokot egy lábig kiírtják. A csata korábbi részében megfutott török erők pánikban menekülnek (egyébként néhány lovascsapat tényleg pánikban menekült egészen Szkopjéig!), s a török államban fejetlenség tör ki. A félelmükben bizalmatlanul elzárkozó várnai polgárok kinyitják a kapukat, és a győzelem másnapján Ulászló és Hunyadi bevonulnak a városba. Rövid tanácskozás után megindulnak előre, s szemben az előző évi hadjárattal, ezúttal nincs, aki útjukat állná a Balkán hegység hágóin. A gyors előretörés miatt a törököknek nincs lehetősége felocsúdni, és a keresztény sereg elfoglalja Drinápolyt, az oszmán fővárost! Az európai oszmán uralom összeomlani látszik, Albániában Kasztrióta György (Szkander bég), Szerbiában Brankovics György tör előre. Tegyük fel, hogy Giuliano Cesarini bíboros, pápai követ nem esett el a csatában (erre csak a csata végén került sor), s így van alkalma Hunyadit az ígéretekhez híven, az előre kidolgozott forgatókönyv szerint Bulgária királyává koronázni.

Hunyadi szobra Várnában (Wikimedia)

Vajon hogyan alakult volna a történelem? Az biztos, hogy a katolikus Hunyadi uralkodása egy ortodox Bulgáriában már előre láthatóan komoly bajokkal járt volna. Az is biztos, hogy Ulászlónak vissza kellett volna térnie Magyarországra, hogy a Felvidékre befészkelődött cseh zsoldosokat kiebrudalja, s hogy a Habsburg-pártot végleg leszerelje. Talán a lengyel urak is reklamálták volna hosszan távollevő királyukat, bár egy török feletti győzelem elég presztízst adhatott volna az ilyen hangok elnémításához. Nyugat-Európában Jó Fülöp burgundi herceg, aki az 1444-es hadjárathoz gályákat küldött, győzelem esetén talán tovább folytatta volna a háború támogatását, s szándékaihoz híven talán a királyi címet is megszerezte volna a pápától. Ennek a jelentőségét nehéz lenne alábecsülni: Németország és Franciaország között egy erős ország született volna. A Balkánon viszont valószínű, hogy a féltékeny Brankovics György egy katolikus bulgáriai királynak, különösen is Hunyadinak keresztbe próbált volna tenni. Magyarországon ugyan nem lett volna Mátyás, az igazságos, de a lengyel Jagelló-dinasztia talán hosszabb időre is gyökeret ver, s nem a Habsburgok koncepciója valósul meg, hanem egy teljesen más közép-európai összefogás. A lengyelek biztosabb hátországgal terjeszkedhetnek Kelet felé, és a Moszkvai Fejedelemség talán nem egészen úgy válik Orosz Cársággá, ahogyan az végül is megtörtént.

Részlet a várnai csata emlékhelyének kiállításából

Vajon sikerült volna-e a török állam végleges megdöntése? Az Oszmán Birodalom tulajdonképpen egy hatalmi vákuumnak köszönhette létrejöttét; annak, hogy Bizánc életereje lehanyatlott, s már nem tudott érvényes üzenetet közvetíteni a környezete felé. Nem volt mondanivaló arról, hogy hogyan képzelik el a világ folyását. Az oszmánoknak volt. Ráadásul Anatóliában erős etnikai alapokkal is rendelkeztek. Ha az oszmánok hatalma a Várna alatt vívott csatában megdőlt volna, előbb-utóbb Kis-Ázsiából újabb jelentkező támadhatott volna a helyükre. Igaz, ez a legalábbis néhány évtizednyi, vagy akár száz évnyi haladék nekünk magyaroknak valószínűleg azt jelentette volna, hogy nincs Mohács; hogy nincs három részre szakadás; hogy a magyar nem kerül kisebbségbe saját hazájában, s így végeredményben nincs Trianon sem.

(Források: Szabó Pál: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán–török ostroma és előzményei; Tarján M. Tamás: 1444. augusztus 4. A „szegedi eskü” – I. Ulászló fogadalmat tesz a török elleni háború folytatására (Rubicon.hu); John Jeferson: The Holy Wars of King Waldislas and Sultan Murad: The Ottoman Christian Conflict from 1438-1444; Török történetírók (ford. és szerk.: Thury József); Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Pálosfalvi Tamás: Ki volt „Fekete Mihály”, Hunyadi alvezére?)