Mi lett volna, ha...? Ha a Hunyadiak után Magyarország nem bástya hanem rés?

A történelem tele van mindenféle típusú mítoszokkal/legendákkal/hiedelmekkel – ha a jelenre alkalmazzuk, akkor általában összeesküvéselméletnek nevezzük. De maradjunk a múltnál: a közvetlenül Mohács előtti időszak egyik legendája a törökök megegyezési ajánlata. 1520-ban trónra lép Szulejmán szultán, s nem kevés ambícióval lát az uralkodáshoz. Állítólag megüzente a magyar uralkodónak – a kiskorú II. Lajosnak – és a magyar főembereknek, hogy ő Bécset szeretné, a magyarokkal semmi baja, engedjék át és akkor megkíméli országukat. Cifrább változatban a török rokonnak tart(ott) minket – mint szegről-végre türk népet –, így akár még szövetségről is szó lehetett volna. Pontos dokumentáció máig nem került elő erről, egy-két korabeli beszámoló, követjelentés, ilyesmik pedzegetik a dolgot. De mi most játsszunk el a gondolattal, hogy Szulejmán ajánlata tényleg megtörtént, és a magyar urak belementek!

Szulejmán és Szapolyai János, török miniatúra

A magyar országnagyok hiába „kilincseltek” a nyugati hatalmaknál, mondván, küldjenek segítséget a hitetlen török ellen, mert ha Magyarország elbukik, nyitva az út Nyugat-Európa felé. Az egy szál Burgio, pápai követen kívül – aki sűrűn nyitogatta pénzeszacskóját – senki a füle botját nem mozgatta, csak azt leste, hogy miként fordíthatná a helyzetet a maga javára – főleg a Habsburg szomszéd, aki mindig is ácsingózott a magyar trónra, vagy legalább némi nyugat-magyarországi területekre. A magyar vezetők, látva, hogy mindenki magukra hagyta őket, kiegyeztek Szulejmánnal, azzal, hogy békében átvonulhat az országon, szigorú feltételek mellett, s kordában tartja a seregét. A magyarok történelmi emlékezete elnyúlt még addig, mikor a keresztes hadakat engedtük át az országot, útban Jeruzsálem felé – hajh, sokat fordult azóta a világ amúgy vallásháborúilag (és még Huntington úrra is sok évszázadot kell várni, hogy elmagyarázza nekünk, merre is van az arra.) Szulejmán hadai tehát átvonulnak Magyarországon és rövid ostrom után beveszik Bécset. A német fejedelmek s maga a császár is persze kígyót-békát kiabál a magyarokra, de egyelőre tehetetlenek, mivel a saját portájuk előtt áll a veszedelem. Velence azonnal kihasználja a helyzetet, újabb és újabb parti területeke szerez az Adrián, közben fenntartja a törökkel a modus vivendit, amiből mindketten hasznot húznak, de persze nyílt szövetséget nem mer vele kötni.

Szulejmán hadai kitelelnek Ausztriában, majd a következő évben a közeli német területeket nyugtalanítják. Mindenki azt várja, Szulejmán mikor fordul Róma felé, elvégre közszájon forog, hogy ez a végső célja. Mivel a pápának már akkor sem voltak hadosztályai, vagy legalábbis alig-alig, spirituális és pénzügyi hatalmát próbája szembeszegezni a hegyek túloldalán álló oszmán fenyegetéssel. Az olasz államocskák és városok persze képtelenek megegyezni, a franciák nem exponálják magukat, úgy érzik, ők biztonságos távolban vannak.

Török katonák keresztény foglyokat hurcolnak rabságba. Rézkarc, 1604

És mivel mint tudjuk, semmi nem olyan állandó, mint amit ideiglenesnek szántak – az oszmán hódítás megreked. Az utánpótlási vonal túlságosan hosszú, a birodalom keleti részeivel is törődni kell, kordában kell tartani az ottani területeket és a kisebb-nagyobb hatalmasságokat. A velenceiek nem hajlandóak „beszállni” az itáliai partraszállásba, az oszmán tengeri haderő ehhez távolról sem elegendő, így Itáliát nem tudják harapófogóba szorítani. Szulejmán a következő évtizedekben többször is „expedíciós hadtesteket” küld át a hegyeken Róma felé, de komolyabb eredményeket nem ér le, mivel északról fedeznie kell magát, s a kelet-európai és balkáni hadszíntér is állandóan hordozza a lázadás veszélyét. A magyarok féltékenyen vigyázzák országukat, s egy Bécs felé vezető korridor kivételével – amely gyakorlatilag elnéptelenedik – nagyjából megőrzik országukat. Erdély szinte teljes egészében protestáns lesz, a nyugati országrészen fel-fellobban a vallásháború, de a túlzott türelmetlenséget az udvar mindig orvosolja: ha lehet, diplomáciával, de ha kell, vérrel és vassal.

Az osztrák Habsburgok távoli hispániai rokonaikhoz menekültek, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német császártól és úgy egyáltalán a német államoktól nem várhatnak semmiféle komoly segítséget. Néhány évtized múlva feledésbe merülnek az európai politika porondján, senki nem számol már velük.

1566-ban meghal Nagy Szulejmán, anélkül hogy európai céljait elérte volna. Utódai már egy olyan status quot örökölnek, amiből nagyon nehéz kimozdulni: a frontvonalak megmerevedtek, mindenki megtanult hasznot húzni a kialakult helyzetből. A török helytartók nem nagyon erőltetik a további területi hódításokat, helyette inkább a helyzetük kiaknázására fordítják energiáikat. Pontosan tudják ezt a magyar urak is, úgyhogy minden komolyabbnak ígérkező fegyveres csetepaté és diplomáciai konfliktus az illetékes török tisztviselők és katonai vezetők bőkezű megvesztegetésével végződik (erre mindig kell lennie elegendő aranynak az amúgy sokszor üresen kongó királyi kincstárban, s ha mégsem, akkor a nagyurak – jól felismert érdekeik alapján – sokszor fogcsikorgatva bár, de mindig összedobják”.)

Vagy egy évszázad telik el ebben az állandósult befagyott állóháborúban – drôle de guerre, mondják néha a francia udvarban a kelet-európai helyzetre –, amikor is a helyzet kezd a keresztény hatalmak javára billenni. Velence pontosan érzékeli, hogy a világkereskedelem súlypontja az Atlanti-óceán felé tolódott, s az ő birodalmi napjai meg vannak számlálva. A Signoria próbál távolodni a Portától diplomáciailag, hiszen ez a gyanús majdnem-szövetség akármikor casus belliként szolgálhat ellene.

A német császár kihasználja, hogy némiképp megerősödött a katonai pozíciója a birodalomban, a számtalan apróbb-nagyobb német uralkodó egy ideje nem képes érdemben centrifugális erőt kifejteni, így komolyabb vállalkozásra is adhatja a fejét. Titkos paktumot köt a magyarokkal, hogy ha ők kiűzik a hajdani Ausztria területéről az oszmánokat, a magyarok csatlakoznak hozzájuk és együtt irány a Balkán.

Így is lett: a császár – kihasználva egy nagyobb közel-keleti lázadást, ami elvonta a Porta mozgósítható katonai erőinek jórészét – viszonylag gyors hadjárattal elfoglalta Bécset, majd hadai átlépték a magyar határt, ahol a magyar seregekkel egyesülve tovább űzték a törököt, egészen Nándorfehérváron túlra. A teljes Balkán megtisztítása nem sikerült – részben a gyorsan odavezényelt török hadaknak köszönhetően, de inkább a szövetségesek közti súrlódások miatt. A magyarok ugyanis féltékenyen vigyázták országukat, s a németek sokszor arra panaszkodtak, hogy nem is tudják, kiktől tartsanak jobban, a török ellenségtől vagy a magyar szövetségestől. A magyar udvar ilyenkor viszont hosszan sorolta a német hadak önkényeskedéseit, melyet nem hagyhattak szó nélkül.

Végül a német császári hadak visszavonultak a Lajtán túlra. A magyar király köszönettel elvetette azt a császári ötletet, hogy Kelet-Ausztriát csatolják az országukhoz, ehelyett inkább egy „modernizált” gyepürendszer kiépítésébe fogtak úgy a nyugati, mint a déli határnál. Ausztria tehát egy lesz a német államocskák között, pontosabban több, mivel régi területét nagyjából négy hercegségre osztják, amelyeknek uralkodói dinasztiáit a császár jelöli ki (természetesen egyfajta késői hűbéri viszont teremtve ezzel.)

Pieter Snayers: Bécs ostroma 1529-ben (1667 előtt)

A béke beköszöntével a hajdani török korridort az Alföld keleti részéről származó magyar telepesekkel népesítették be, de megengedték gondosan válogatott osztrák mesteremberek letelepedését is, akik az ő feldúlt és elszegényedett szülőföldjük helyett inkább a szomszédos, virágzó államban keresték jövendő boldogulásukat.

[A blogszerkesztő megjegyzése: a fenti "Mi lett volna, ha...?" írás annyiban elüt az eddig megszokottakétól, hogy nem annyira a kontrafaktuális történetírás, hanem a politikai-történelmi regény kategóriájába tartozik. A török hadak átengedése Mátyás idején alkalmanként megtörtént, de soha nem volt probléma nélküli. Azután a török "átengedésével" kísérletező Szapolyai János királyunk egyébként kétségbeesetten bölcs uralmát sem a török elleni harcban felnőtt magyarok egy része, sem pedig a sajnos rendkívül okos Szulejmán nem honorálta hosszú távon. A török-mohamedán rabszolgatartó gazdaság egyébként is az állandó rablásra épült, márpedig minek menjen az a boldogtalan akindzsi még 2-300 km-t, ha a gazdag Magyarországon is rabolhat? Miért ne foglalja el a szomszédos magyar végvárat, ahol esetleg ő lehet a bég? A törökellenes háborúnak egy alternatívája volt: először az alávetés, majd utána a meghódítás.]