Mi lett volna, ha...? Ha Görögországot sikerül kívül tartani az I. világháborún?

1918. szeptember 14. A balkáni francia-szerb offenzíva kezdetén az Adriától, az albániai Vlorától Kelet-Trákiáig mintegy 470 ezer katona néz szembe, a támadás pillanatában lényegében csupán a bolgár hadsereggel, összesen 350 ezer Központi hatalmi katonával. A nyugati technikai fölény, a friss görög csapatok természetesen nagy előnyt jelentenek amikor a szaloniki bázis térségéből az Entente megindítja az offenzívát. Másnap, 15-én át is törik a bolgár arcvonalat, a hónap végére pedig összeomlik a balkáni front. A bolgár hadsereg mellett a 11. német hadsereg is megadja magát, 77 ezer fogoly és ötszáz tüzérségi löveg kerül az antant birtokába. A végletesen kimerült Bulgária szeptember 25-én fegyverszünetet kér, majd 29-én kapitulál. Ekkorra az antant hadereje már Szkopjénél jár. „Ezzel a balkáni arcvonal tarthatatlan lett”, – írja a bolgár összeomlásról Horthy Miklós. (Horthy 1990: 109. o.)

Jugoszláv bélyeg a szaloniki front áttörésének- , és az antant győzelmének emlékére (Veljko Stanojević 1976, Wikimedia)

Tény: az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Birodalom nem rendelkezik megfelelő erővel a Balkánon a kieső bolgár erők helyett új frontvonal létrehozására. Az 550 ezer bolgár katonát és a szétvert német alakulatokat idő sincs pótolni. Egy védelmi vonal létrehozása a semmiből akkor is nagy logisztikai és szervezési feladat lenne, ha az erők rendelkezésre állnának. Késleltetni kellene az előrenyomulást, de Nis környékén a németek ellenállási kísérletét a francia-szerb haderő megtöri és október folyamán visszafoglalja Szerbia területét. A front gyors összeomlása azoknak is meglepetés, akik a németek vereségét kívánják, mint Károlyi Mihály és felesége: „Összeomlott a déli front, Bulgária különbékét kötött – mindez úgy hatott ránk, mint derült égből a villámcsapás.” (Károlyi Mihályné 2011: 277. o.)

Mindezek után vegyük szemügyre az ominózus balkáni frontot és a front létrejötte mögötti történelmi hátteret. Ez pedig a Török Birodalom felbomlása és a vákuum kitöltésére irányuló szándék volt.

A XIX. század második felében a Török Birodalom jelentősen meggyengült, a modernizációs kísérletek nem hoztak kellő eredményt. Az Oroszország ellen egyébként győzelmesen záruló krími háborút lezáró békében (1856) meg kellett ígérniük a muszlim és keresztény alattvalók egyenjogúságát. Alig két évvel később Libanonban tört ki felkelés, a keresztény földművesek lázadtak fel drúz földesuraik ellen. A török kormányzat kapkodva próbált rendet tenni, de 1860-ban korábbi szövetségesei, a britek és a franciák vezetésével egy közös európai haderő vonult be Libanonba. A török Porta kénytelen volt keresztény kormányzót kinevezni, s az európai hatalmak által megvalósított felekezetközi kompromisszum egy évszázadra nyugalmat hozott a térségben. 1866-1869 között Krétán tört ki felkelés a Görögországhoz való csatlakozás szándékával, amit a törököknek sikerült végül véresen leverni – de ismét kompromisszumokra kényszerültek. 1875-ben Hercegovinában tört ki felkelés a török uralom ellen, ami a következő évben össz-balkáni háborúvá szélesedett: hamarosan a mai Bulgária területén is felkelés tört ki, majd a hatalmas Oroszország után a kis Montenegró, Szerbia és Görögország is beavatkozott. Végül Románia is a háborúba lépett és Törökország összeomlása elkerülhetetlennek tűnt, már a főváros, Konstantinápoly is veszélyben volt. A Török Birodalmat elsősorban a brit flotta felvonulása mentette meg. Fegyverszünet, majd béke következett: a San Stefano-i békeegyezmény egy jókorára hizlalt Bulgáriát hozott létre, amelyhez a mai Bulgárián kívül még Macedónia és más területek is kerültek. Csakhogy az oroszokon kívül ki akart volna egy nagydarab orosz kliens-államot a Balkánon, Konstantinápoly tőszomszédságában? És ugyan melyik nyugati hitelező akart volna futni a pénze után egy bukott birodalom esetében? Ezért sürgősen összeültek a nagyhatalmak Berlinben, s a kongresszus – amelyen egyébként Bismarck és Andrássy gróf vitte a prímet – megsemmisítette a San Stefano-i békét. Visszaállították a török uralmat a Balkán egy széles sávjában, Bulgáriából csak az északi rész maradt (a mai Dél-Bulgária autonóm fejedelemség lett a Török Birodalmon belül), Szerbia, Montenegró és Görögország azonban nagy területi nyereséghez jutottak. Bulgária két része azután persze hamarosan egyesült, s a bolgárok 1912-ben elérkezettnek látták az időt a többi balkáni állammal együtt, hogy újabb területeket szabadítsanak fel a török uralom alól. Meg is verték a törököket, azonban nem tudtak osztozni a zsákmányon, s ezért Montenegró, Szerbia és Görögország összefogott a megvert törökökkel Bulgária ellen. Hamarosan Románia is csatlakozott hozzájuk, hátbatámadva a védtelen Bulgáriát. A gyors ütemben egymás után következő két balkáni háborúból tehát az első győzelmet, míg a második nemzeti katasztrófát hozott Bulgária számára. A szerbek persze terror-uralmat vezettek be az újonnan megszerzett területeken, s ez nemcsak a mohamedán lakosság ellen irányult, hanem a bolgárral lényegében megegyező nyelvet beszélő macedónokat is keményen elnyomták.

Az első világháború kitörésekor ezért a bulgárok csendben figyeltek, semlegességet hirdetve. Pénzre volt szükségük, valamicskét kaptak osztrák bankoktól, de az oroszok nyomásának engedve a szokásos hitelezők, a franciák ezúttal nem álltak kötélnek. Az oroszok ugyanis úgy vélték, hogy pénzügyi zsarolással tudhatják Bulgáriát sakkban tartani. Óriási hiba volt, mivel utóbbi a németekhez fordult kölcsönért. Kaptak is, de elég kemény feltételekkel. Közben, ahogy az első világháború véres csatái zajlottak, egyre nagyobb lett Bulgária értéke. Az Antant hatalmak legfeljebb ösztönözhették Szerbiát, hogy vállaljon garanciát bizonyos macedóniai területek átadására – amire a szerbek természetesen nem voltak hajlandóak. A Központi Hatalmak viszont vígan megígérhettek mindent. 1915 nyári hónapjai így a diplomáciai csatározásokkal teltek Szófiában. „Bulgária nyara” végül is úgy zárult, hogy 1915. szeptemberében szerződést kötött Bulgária és a Központi Hatalmak, és ennek értelmében Bulgária október 15-én hadba is lépett Szerbia ellen. December közepére Szerbia megszűnt létezni, a szerb hadsereg maradéka éhezés és fázás között menekült az albán kikötőkből Korfu szigetére.

Antant-seregek Tesszalonikiben (Wikimedia)

Hogy Albánián keresztül hogyan tudtak átmenekülni a szerb hadsereg roncsai? Nos, a válasz igen egyszerű: albán államiság nem igazán létezett, s az albán törzsek bandái vígan fosztogattak minden arrajárót, legyen az szerb, vagy a szerbek által horrorisztikus körülmények között terelt osztrák-magyar hadifogoly.

Ennél fontosabb kérdés volt, hogy mit keresnek a semleges, nem hadviselő fél Görögországhoz tartozó Korfun a szerbek? És mit kerestek ugyanekkor az angol-francia csapatok a szintén Görögországhoz tartozó Szalonikiben? Görögországban antantbarát kormányfő, viszont németbarát király volt. A társadalom nagy része vélhetően kimaradt volna az egészből, viszont a hadsereg tisztikarában erős volt az antantbarát csoport. Venizelosz kormányfő maga hívta be az antantcsapatokat Szalonikibe. Venizelosz előtt ugyanis egy hatalmas vállakozás képe, a Megali Idéa képe lebegett. S ez nem volt kevesebb, mint hogy vissza kell foglalni a törököktől Konstantinápolyt és a Bizánci Birodalmat lehetőség szerint helyreállítani. Mivel az ősellenség törökök ekkor már a Központi Hatalmak táborát gyarapították, érthető volt, hogy Venizelosz és párthívei az Antant hívei voltak.

A görögök elég zavarodottan reagáltak arra, hogy antant-csapatok érkeztek az egyik legnagyobb városukba, a térség legfontosabb kikötőjébe. A politikai osztály jó része antant-barát volt, és a végső lökést az adta meg, hogy a bolgár csapatok görög területre is bevonultak. A hadsereg parancsot kapott, hogy ne álljon ellen, de a bolgárok nem bántak valami jól velük, s a vegyes lakosságú térségben a görögöket elkezdték kiüldözni. Ezt követően rövid, néha felforrósodó polgárháború tört ki Görögországban, amelyben a királypártiak húzták a rövidebbet, a király száműzetésbe is vonult. Venizelosz pedig új erőket szervezett a szaloniki fronton, amelyek 1918-ban a végső csapás mérésében részt is vettek.

A görög Christodoulou ezredes bolgár foglyokat szemlél

És most következzen a „mi lett volna, ha…?” kérdésünk. Mi lett volna, ha van olyan politikus akár a Német Birodalomban, akár az Osztrák-Magyar Monarchiában, aki súlyt helyezett volna a görögök megnyerésére – akár már a háború előtt? Nemcsak befektetésekkel, nemcsak hitelekkel, de területi igényekkel is. A görögöknek ugyanis nemcsak a bolgárok és a törökök irányában voltak követeléseik. Dél-Albániát Görögország felől nézve Észak-Epirusznak hívják, ahol jelentős görög lakosság élt. De görög volt az Égei-tengeren az Olaszország által nemrég (1912-ben) megszerzett szigetcsoport is (a Dodekenesszosz). Ciprus pedig, ez a túlnyomórészt görögök lakta sziget, a britek uralma alatt állt.

Lett volna tehát mit ígérni nekik, s lett volna esély a görög király körül egy „reálpolitikai” pártot létrehozni. Ha az antant-erők nem tudnak partra-szállni Szalonikiben, vagy éppen ki lehet őket onnan akolbólítani, a gallipoli partraszállás kudarca után bizonyára kétszer is meggondolják, hogy ismét a térségben kísérletezzenek…