Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mi lett volna, ha...? Ha március 15-e vívmányait sikerül megőrizni

1848 és 1867 – hogy viszonyul a két sorsforduló egymáshoz? Vajon a remény és realitás két évtized által elválasztott jelképéről van szó? Vajon a kiegyezés volt-e a legtöbb, amit elérhettünk az adott korszak nagyhatalmi viszonyrendszerében?

Petőfi Sándor a következőket jegyezte fel naplójába bő egy hónappal március 15-e után: „Pest, ápril 19. 1848. Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. ... aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnak stb. ... később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva ... tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.”

Than Mór: A kápolnai csata


Petőfi a maga szangvinikus természetével, izgágaságával kevéssé mutatja a jövendőmondó, a proféta jellemvonásait, de költő volt, hatalmas beleérző képeséggel, és valamiért jól érzékelte azt, amit ő többször is „világszellemnek” nevezett. Vagyis, Petőfi sejtései a sötét napokról bekövetkeztek, sajnos.

De vajon ez „sorszerű” volt-e? 1848, a magyar függetlenségi, nemzeti kiteljesedési törekvések vajon tényleg bukásra voltak-e ítélve?

A magyar történeti köztudatban és a történetírásban huzamosabb ideje megjelent a nagyhatalmaknak, külső erőknek való kiszolgáltatottság, a körülmények által determinált sors elviselésének igenlése. Nem kétséges, hogy mindez régi gyökerekre vezethető vissza, talán egyenesen Mohácsig, vagy az azt követő protestáns alkotók munkásságáig, de legújabban jól megragadhatóan a Trianoni diktátum, majd a szovjet megszállás eredményének tulajdonítható.

Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy ami utólag elkerülhetetlennek tűnik, az a kortársak szemében nem feltétlenül volt az, és maga az „elkerülhetetlenség” is néhány objektív tényező (pl. geopolitika) mellett alapvetően egyéni döntések sokaságából állt össze. Ezt még törvényszerűnek sem lehet mondani, talán csak annyiban, amennyiben a feltételezzük, hogy a valószínűségszámítás szabályai érvényesülnek a történelemben is. Persze egy-egy adott történelmi esemény vonatkozásában senki nem ismeri az összes változót és azt sem, hogy azok milyen gyakorisággal milyen értékeket vehetnek egyáltalán föl. Lefordítva 1848-ra: például Petőfiről milyen bizonyossággal tudjuk megmondani, hogy milyen gyakran lett dühös és milyen gyakran volt mondjuk feledékeny? És vajon tudjuk-e, hogy a Vasvári Pál sétabotjában elrejtett tőr ha véletlenül nem röppen ki, amikor Petőfi hadonászott vele egyik tanácskozásukon, az számított volna-e bármit is?

Paul Johnson írja "A modern kor" című hatalmas művében: "Nem feltételezhetjük azonban, hogy akkor, 1919-ben már elkerülhetetlen, s voltaképpen előrelátható volt a Brit Birodalom fokozatos felbomlása. A történelemben semmi sem elkerülhetetlen. Ennek a könyvnek tulajdonképpen ez az egyik központi gondolata."

Nos, ebben a bejegyzésben az 1848-as magyar szabadságharcot is így próbáljuk értelmezni. Hermann Róbert, a szabadságharcunk nagy kutatója az egyik baloldali lapnak adott interjújában 1848-1849 bukásának egyik legfőbb külpolitikai okát abban jelölte meg, hogy akkor a német egység nem valósult meg. Így fogalmazott: „Az orosz intervenció bekövetkezése nem volt eleve eldöntött, s fennállt annak a lehetősége, hogy elmarad. Ehhez egy dolog kellett volna: az, hogy IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja a frankfurti német nemzetgyűlés által felajánlott német császári koronát. Ha ezt megteszi, az orosz csapatok nem délnyugat, hanem nyugat felé indulnak el, s ebben az esetben Ausztria nemhogy nem kaphatott volna orosz segítséget, de akár még az orosz–német háborúban való aktív részvételre is rákényszerülhetett volna – az oroszokkal szemben.” Hogy ennek van-e bármiféle aktuálpolitikai üzenete, jelentése, „én nem tudom”, mondanánk Kristóf Attila modorában. Annyi bizonyos, hogy a nagy történész sem az „elkerülhetetlenség” pártján áll, ehhez azonban egy jószerivel lehetetlen esemény bekövetkeztét jelöli meg feltételként. Ráadásul egy olyanét, amely teljesen rajtunk, magyarokon kívül állt. Egy másik írásában szintén az európai összképet veszi alapul: „az európai politikai események, az olasz háború, a német egység ügye 1849 tavaszáig némi mozgásteret biztosítottak a magyar politika számára, s egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy a szárd hadsereg katasztrofális vereséget szenvedjen, illetve hogy a német egység ügye meghiúsuljon.” Ugyanebben a tanulmányban azonban arra is utal, hogy az olasz egység kérdése mindenképpen rossz időben, rosszul jött nem a magyar forradalom, hanem a magyar konszolidáció szempontjából. „Ez a háború csak rosszat hozhatott Magyarország számára. Ha a cs. kir. csapatok győznek, ez megszilárdítja a birodalom külpolitikai helyzetét, s az osztrák politika aktívabban léphet fel Magyarországgal szemben. Ha az olaszok győznek, az észak-itáliai cs. kir. erők nagy része felszabadul, s a birodalom Magyarországon kereshet kompenzációt az itáliai kudarcokért.

A külső hatalmi környezet tehát nem volt a magyar ügy szempontjából kedvező, bár ez éppen 1849 nyarára kezdett változni. A stabilizálódó Franciaország és az Ausztria hatalmi pozícióját féltő Nagy-Britannia már a közvetítés lehetőségével foglalkozott. Ekkor azonban már késő volt.

De mi a helyzet a belső, hazai lehetőségekkel? Nemrég felmerült, hogy egy bizonyos Kosztka Tivadar nevű feltaláló sorozatlövő fegyvert ajánlott fel a Battyhány-kormánynak, de különböző okok folytán a gyártás nem indulhatott el. Izgalmas belegondolni: a beözönlő orosz cári ármádiát szitává lövik a magyar tüzérek automata fegyverekkel… Sajnos a papírtöltények korában erről még nem igazán lehetett volna szó, annyi azonban bizonyos, hogy a kezdetleges, még nem is automata-, de azért sorozatlövésre alkalmas fegyverekkel néhány csata bizonyos máshogyan alakulhatott volna.

Itt merül fel a katonai megoldás lehetősége is. A napóleoni háborúkat francia, majd orosz oldalon végig harcoló svájci származású Henri Jomini – Clausewitz kortársa – úgy vélte, hogy egy háborúban a legfontosabb a döntő csata helyének és időpontjának megtalálása. Ahogyan egy tanulmányban összefoglalják, Jomini szerint „a csata kimenetelét rendkívül sok tényező befolyásolhatja, olyasmi is, ami nem feltétlen függ a hadvezértől. Ilyenek például a rendelkezésére álló hadsereg már meglévő adottságai, mint a nemzeti jelleg és háttér, a haderő „belső tartása” vagy a háború céljával való azonosulás. A legfontosabb szerep mégis a hadvezéré, aki meghatározza az alkalmazott harcrendet, megszabja a követendő rendszabályokat, az egyes fegyvernemek alkalmazásának, együttműködésének módját. A csata kimenetele szempontjából igen nagy jelentőségű az is, hogy az alárendeltek mennyire támogatják elöljárójukat, a csapatok támadóképessége megfelel-e az eléjük kitűzött feladatnak, létszámban és „harci kedvben” alkalmasak-e annak végrehajtására.”

Ebből a szempontból a magyar honvédség nem vizsgázott rosszul. Számos ragyogó fegyvertény mellett azonban annyira jól sem, amennyire a körülmények megkívánták volna. Kápolnánál például a magyar fővezér, Henryk Dembinski alkalmatlansága miatt egy nagy jelentőségű győzelmet szalasztott el a honvédsereg – ami akár döntő győzelemmé is válhatott volna abban az értelemben, hogy utat nyit a tárgyalásos béke felé. Isaszegnél a tavaszi hadjárat folyamán győzött a magyar honvédség, de Görgey, mint fővezér egyik alárendeltje, Gáspár András tábornok a betű szerinti utasításokhoz ragaszkodva nem nyomult tovább, amikor pedig meg kellett volna tennie. Így a császári fősereget nem támadta oldalba senki, és Winsdischgraetz nagyjából rendezetten vonulhatott vissza. Az orosz intervenció megindulásával a katonai győzelem szinte lehetetlenné vált – azonban még itt is győzelmi lehetőségeket mulasztott el kihasználni a magyar honvédség, különösen Szegednél, amikor először nem védte meg a sáncokat, másodszor pedig, amikor a Tiszán átkelő császári fősereget nem támadta meg és nem szorította a folyóba.

Ha nem a döntő csatákat nézzük, számos más esetben is nagyon kedvező eredménnyel kecsegtető lehetőségeket engedd el a magyar fél. Ilyen volt például Temesvár ostromának néhány mozzanata, Bem erdélyi védelmi harcai az oroszok ellen, vagy például az elkerülhető vereség a délvidéki Kátynál.

Orosz beavatkozás nélkül valószínűleg kiegyezéssel zárult volna a küzdelem – persze akkor, ha a magyar fél ehhez megfelelő politikai tőkét kovácsol, akár a bécsi udvari klikkeken belül. Egy másik út lett volna a totális katonai győzelemhez szükséges háborús erőfeszítés politikai hátterének megteremtése, például az áruló nagybirtokosok földjeinek felosztása, vagy a Görgey-memoárban leírt Kossuth-féle intézkedés a délvidéki szerbek kitelepítésére. Ez azonban a kiegyezést nehezítette volna meg.

Térjünk azonban vissza az első lehetőségre, vagyis a kiegyezéses béke lehetőségére. Aligha kétséges, hogy az önálló magyar honvédség létesítése mellett a birodalom adósságából való részvállalás visszautasítása okozta a legnagyobb törést a bécsi és a pest-budai kormányzat között. A mai napig senki nem tárta fel a Habsburg-birodalmat finanszírozó pénzügyi csoportok – köztük a Rotschildok – hatását a bécsi kormányzat döntéseire. (Eddig egyedül Niall Ferguson írt monográfiát a Rotschild-családról). Az olasz hadszíntér kérdése is olyan volt, ami megosztotta a magyar közvéleményt 1848 tavaszán-nyarán. A bécsi kormányzat a Pragmatica Sanctiora hivatkozva tulajdonképpen jogosan kérte a magyarok segítségét az olasz forradalmárok és a Szárd-Piemonti Királyság ellen, miközben a magyarok zsigereiben érezték, hogy Bécs győzelme nem valami jó előjel. Ördöglakat volt, aminek a feloldása majdnem lehetetlennek tűnt, bár a végén a magyar kormányzat hajlott a csapatok küldésére. Összességében mégis úgy vélem, hogy 1848-ban egyszerűen erőt kellett mutatni ahhoz, hogy Bécs elfogadja akárcsak a magyar önkormányzatiság valamiféle újragondolt, hatékony változatát.

A katonai győzelmen kívül – ami nem volt lehetetlen - 1848. március 15-ét úgy lehetett volna sikeressé (még akkor, és nem húsz évvel később, 1867-ben) ha valaki a Habsburg-ház döntéshozóit felvilágosítja arról, hogy a magyarok a trón legfontosabb támaszai. Vajon egyáltalán lehetséges lett volna-e olyan politikai előkészítő munka, ami ráébreszti a birodalmi uralkodó csoportot, hogy ez esetben a kevesebb több?