Mi lett volna, ha... Ha november 4-e után mégis győz a forradalom?

Nemrég háromrészes sorozatot indítottunk annak a felvetésnek a végig-gondolására, hogy milyen feltételek határozták meg 56-os forradalmunk sorsát – és milyen feltételek módosulása esetén győzhetettt volna a forradalom. Illetve, az arról való elmélkedésre, hogy hogyan győzhetett volna 56. A „mi lett volna, ha?” kérdésfelvetést sokan történelmietlennek, mások egyszerűen ábrándozásnak, ködevészetnek bélyegzik.

Nos, az egyik legnagyobb valaha is élt történész, Johan Huizinga a következőt mondta: „A történésznek mindig úgy kell tekintenie kutatása tárgyára, mintha az még egy lezáratlan történet lenne. Folyamatosan a múlt egy olyan pontjába kell helyeznie magát, amikor az ismert tényezők még számos különböző végeredményt tesznek lehetővé. Ha Szalamiszról beszél, akkor ezt úgy kell tennie, mintha a perzsák még győzhetnének.”

1956-os életkép (MTI)

Hasonló, de más szempontú fogalmazást hallhatunk Sára Sándor „Földobott kő” című filmjében: „Nemcsak azt kell vállalni, amik vagyunk, hanem amik voltunk, és amik lehettünk volna.”

Legvégül, tegyük hozzá, hogy az anekdota szerint egyszer megkérdezték Ránki Györgyöt, hogy mi a történetírás célja. A professzor így válaszolt: A szórakoztatás. A történész ugyanis kitűnően szórakozik, miközben a műveit írja. Félretéve a Ránki professzornak tulajdonított nyers iróniát, a történetírásnak számos egyéb mellett valóban a szórakoztatás a célja: mások szórakoztatása, ahogyan azt Geoffrey Elton „The Practice of History” című traktátusában olvashatjuk. Márpedig az emberek jelentős része nagyon is szeret elgondolkozni azon, hogy „mi lett volna, ha…?”.

Az alternatív világok felskiccelésének, vagy ahogyan ma a tudományos-divatos szakkifejezéssel mondják: a kontrafaktuális történetmesélésnek van egy nagyon komoly haszna is. Az, hogy szembesülünk a lehetőségeinkkel. Azzal, hogy az ismert tényezőket összeadva vajon mi történhetett volna még? Ezen kívül ez a fajta játékos történetírás a determinista állásponttal szemben is kitűnő fegyver; vagyis nincs nagybetűs Haladás vagy más ilyesmi, ami előre meghatározná a sorsunkat, s Történelemhez magához egyedül az Úristennek van közvetlen telefonvonala.

A Magyar Néphadsereg tankja 1956-ban (MTI)

Mindezek előrebocsátása után térjünk vissza 1956-os gondolatkísérletünkhöz! Az első részben a peremfeltételeket vizsgáltuk meg. A második részben következett egy olyan opciónak felvázolása, amelyben a szovjetek egy amerikai ajánlat hatására nem döntenek október 31-én a beavatkozásról. Mint ahogyan jeleztük, még opciót érdemes megvizsgálni, mégpedig azt, hogy a szovjetek ugyan beavatkoznak, de végül is valamiért kompromisszumot kötnek.

Kézenfekvő lenne abból a feltevésből kiindulni, hogy október 23. után az Egyesült Államok titkosszolgálata kézi páncéltörő fegyvereket tud becsempészni az országba. Kézenfekvő, de félrevezető: ugyanis sem annyi fegyveres szabadságharcos nincs az országban, sem pedig annyi fegyvert nem tudnának beszállítani (legalábbis, ha nem akarunk nagyon elrugaszkodottak lenni). A szovjet invázió tehát megindul, s a valóságban is megtörténtek szerint 10-15 nap alatt az érdemi ellenállást letöri.

Csakhogy alternatív valóságunkban Kádárék elkövetnek egy hibát; történik egy véletlen (vagy nem is annyira véletlen!) fegyveres összetűzés rendőrök és ávósok között, továbbá az Egyesült Államok nem katonai segítségnyújtást hirdet meg – olyasmit, mint amit Lengyelország számára meghirdetett segítség volt 1981 után.

Törmelék-takarítás (MTI)

A hiba, amit Kádárék elkövetnek az új karhatalom sietős megszervezéséből fakad. A valóságban – mint az első részben már idéztük - Münnich Ferenc mondta a magyar kommunista karhatalom szervezéséről folytatott vitában: „Tény, hogy 7000 tiszt van Budapesten, de ha holnap felfegyverzünk ezek közül 5000-et, nem biztos, hogy megmarad a rendszer.” Nos, most alternatív valóságunkban Kádárék elkövetik azt a hibát, hogy elkezdik felfegyverezni válogatás nélkül a tiszteket. A Néphadsereg újra-felfegyverzett tisztjei között viszont az a közhangulat, hogy „szocialisták vagyunk, de a szovjetek takarodjanak”. A tisztek ugyan járőrözésbe kezdenek, de nem hajlandóak a munkásokra tüzet nyitni, és folyamatosan elégedetlenkednek. Előbb-utóbb összetűzésre kerül sor a kádárista és inkább a forradalomhoz húzó tisztek között. A tiszteket Kádár és Münnich próbálja meggyőzni, de egy véletlenül elsülő fegyver vérfürdőhöz vezet – Kádár és Münnich is életét veszti. Ugyanekkortájt kerül sor a volt ávósok és a rendőrség összetűzésére egy vidéki városban. Hiszen a valóságban is a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője, Sós György ezredes a következőképpen vázolta a rendőrség helyzetét: „a rendőrség ziláltsága és politikai hangulata az elmúlt időszak értékeléséből származóan olyan volt, hogy a sztrájkot és a tüntetéseket [az] igazságos forradalom folytatásának tekintette, s a rendőrség tagjainak egy része átvette ugyancsak a reakció által elterjesztett és közhangulattá vált szovjetellenességet, valamint az ÁVH tagjai elleni gyűlöletet. Továbbá erősen elterjedt, hogy politikamentes legyen a rendőrség, valamint az, hogy senkit nem lehet bántalmazni a törvényesség címszava alatt". Ennek következtében a szovjetek mellett visszatérő ávósok pökhendisége miatt szó szerint kinyílik a bicska a rendőrök zsebében, és a feltételezett helyszínen tűzharc alakul ki a volt ávósokból álló karhatalom és a rendőrség között, amikor a karhatalom a rendőrségen őrizetbe vett forradalmárokat akarna elhurcolni. A városban a lövöldözésre összefut a tömeg, a szovjetek elkésnek és ismét néhány ávós lesz népítélet áldozata. A lincseléstől feldühödött szovjetek tankokkal és tüzérséggel szétlövik nemcsak az adott rendőrkapitányságot de a város belső részeit is. Százon felüli a halálos áldozatok száma.

Nőtüntetés a Hősök terén, 1956. december 4. (MTI)

Csakhogy ez most nem tud elrettentő erővel hatni, inkább ugyanúgy olaj lesz a tűzre, mint a Kossuth téri vérengzés. Ráadásul Kádárék halottak, nincs központi kommunista irányítás, a nagyüzemekben és az ipari körzetekben a munkástanácsok az urak, ráadásul a gyárőrségeknél fegyver van – és egyébként is rengeteg fegyver van még kint a lakosságnál. A vérengzés hírére az Egyesült Államok meghirdeti a „Segítség Magyarországnak” politikáját, ami egyfajta fellazító politika alkalmazását jelenti, félig nyilvános, félig titkosszolgálati úton. Óriási propaganda-kampányba kezdenek, melynek jelszava: „Nem vagytok egyedül!”. Az amerikaiak politikai szövetségeseiket tüntetések szervezésére utasítják a szovjet nagykövetségek előtt. Ebben a hangulatban kerül sor a budapesti nőtüntetésre, aminek a végén azonban a szovjetek tüzet nyitnak, tekintet nélkül a jelen levő Krisna Menon indiai ügyvivőre. Menon szintén megsebesül. Az ekkoriban a „Világ Lelkiismereteként” számon tartott India képviselőjét ért inzultus hatalmas felzúdulást okoz nem is annyira Nyugaton, mint inkább a bandungi nemzedék által kormányzott néhány független afrikai és ázsiai állam politizáló közvéleményében.

Útburkolat-javítás november 4-e után (MTI)

Miközben az országban folytatódnak a tüntetések, sztrájkok, a szovjet vezetés tanácstalanul latolgatja a lehetőségeket. Ráadásul a folytatódó nyugtalanság immár Titót is zavarni kezdi, mivel saját népi-kommunista apparátusa és értelmisége is egyre nyíltabban rokonszenvez a forradalommal. Ezúttal Tito az, aki újabb csúcstalálkozót kezdeményez a szovjetekkel. A Belgrádban megtartott értekezlet azonban nem hoz eredményt, s a szovjetek elgondolkoznak: miért ne építhetnék magyarországi uralmukat a magyar nacionalizmusra? Arra jutnak, hogy a magyaroknak kellene katonai diktatúrával kezelni a helyzetet – de valamiképpen szükségük van egy kormányra, akivel tárgyalhatnak. Hruscsov Szerov ellenkezése ellenére határozatot hozat a többi elvtársával a Kremlben, hogy Nagy Imrét lemondatják és kiengedik a fogságból a Tökölön letartóztatott Maléter Pált – persze feltételekkel. Legyen ő a miniszterelnök, gyakorolja ő a katonai diktatúrát! Maléter vállalja is a feladatot, Nagy Imre pedig lemond Maléter javára. Egyetlen probléma van: a szovjetek szétzavarták a katonaságot. Így Maléter kénytelen a különböző fegyveres csoportokra támaszkodni, s újra nekilát a Nemzetőrség szervezésének. A szovjet inváziót ugyan nehéz elmagyarázni, de "imperialista veszélyre", "amerikai beavatkozásra" hivatkoznak.

Munkásgyűlés (MTI)

Vajon hogyan folytatódott volna a történet? Merthogy előbb-utóbb nagyjából szabad választásokra kellett volna sort keríteni, az biztos. Az is biztos, hogy Hruscsovtól nem volt idegen a szovjet csapatok kivonása, hiszen a valóságban Romániából nemsokára ki is vonta azokat, s Kádárnak is felajánlotta a csapatkivonást, többször is. Magyarország ebben az alternatív valóságban a Varsói Szerződés tagja maradt volna valamilyen formában. Akár csak megfigyelői státuszban, miközben az országnak kölcsönös segítségnyújtási szerződése lett volna a szovjetekkel. Bár több lett volna a halott, de nem kerül sor arra, hogy kétszázezer kivándoroljon, nincsenek kivégzések, bebörtönzések, kettétört karrierrek. Valamiféle szocialista köntösbe öltöztetett piaci alapú gazdaság épülhetett volna. Ha lett is volna „téeszesítés”, akkor sem kerül sor a hagyományos magyar gazda-közösségek szétverésére, hanem valamiféle önkéntes alapú, nem feltétlenül termelő-, hanem értékesítő-beszerző szövetkezetek jöttek volna létre a két háború közötti hagyományok folytatásaként. A munkások valószínűleg tulajdonrészt kapnak a gyárakban. Azután az egyre nyitottabbá váló országban a begyűrűző kapitalizmus hozott volna tőkét – igaz, piacért vagy tulajdonért cserében.

Magyarország egy egészen más formában élte volna meg a huszadik második felét – egy valamelyest is győztes ’56 után ugyanis a „magyarnak lenni jó” tudata generációk életérzését határozta volna meg. A "magyar" hosszú távra nemzetközi branddé vált volna.