Miért temetnénk a magyar-lengyel barátságot?

Nemrég Fodor Gábor liberális politikus véleménycikkében jószerivel temette a magyar-lengyel barátságot, s írásában három dologra hívta fel a figyelmet: a lengyel-román katonai szövetségre; a lengyel vezetésű lengyel-balti-ukrán katonai-politikai blokkra; a lengyel hadsereg megerősödésére. Megállapításaihoz az alábbiakban szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Maurice Druon nagy francia regényíró jóízűen cinikus megállapítása szerint a legjobb barátságok a közös érdeken alapulnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy valóban temethetjük a magyar-lengyel barátságot. Hiszen látszólag Lengyelország érdekei az ukrajnai háború kirobbanása óta nemhogy eltérnek, de inkább homlokegyenest szembemennek a magyar nemzeti érdekekkel. S ez látszólag lehűtötte a magyar-lengyel kapcsolatokat.

Tüntetés Ukrajna mellett Przemysl városában (Lengyelország), 2022. március 1-én (Omar Marques, forrás itt)

Valóban így lenne? Értelmezésem szerint bármely emberi kapcsolat – ideértve a kollektív kapcsolatokat is – nem kizárólag érdeken, hanem emellett közös értékeken, illetve a közös élményeken alapul. Ez utóbbi persze egy-egy embercsoport, nemzet esetében igencsak absztrakt minőség, hiszen mondjuk nincs olyan élő lengyel és magyar, akinek Jagelló fejedelem és a mi Anjou Szent Hedvigünk lakodalma „élmény” lenne. Sőt, olyan is kevés van, akinek élő tapasztalat lenne az, hogy az 1956-os forradalmunk után a lengyelek által küldött hatalmas vérszállítmányból vért kap. Mégis, ezek a történelmi „élmények”, a közös tapasztalatkincs olyan súlyt jelent, amit nem lehet egy-egy rövid pillanat alatt széttépni. Arról nem is beszélve, hogy a frissebb történelmi tapasztalatok azért nagyon is élőek. (Zárójeles kérdés: vajon elég energiát és figyelmet fordítunk-e mi magyarok, hogy a lengyelekben rólunk élő képet olyanra fessük, amilyenre kell?) Ami pedig az értékeket illeti: nagyon-nagyon hasonlóan gondolkozunk a világról. Hogy úgy mondjam, a sokat emlegetett „európai értékek” őrzői valójában mi vagyunk, itt, Közép-Európában.

Ami pedig Fodor Gábor konkrét felvetését illeti a lengyel-román tengely körül kialakuló hatalmi tömbről – nos, ez nem új gondolat. Amikor Lengyelország nem elhanyagolható magyar segítséggel az első világháború során újjászületett, a háború után meg kellett határoznia a saját helyét az új európai rendszerben. A versailles-i rendszer francia és brit tervezői egy meghatározott szerepet szántak a lengyeleknek: Romániával együtt a Szovjet-Oroszországgal szembeni első védelmi vonal szerepét. Az 1918 utáni közép-európai új rend ugyanis elsősorban azt tükrözte, hogy a nagy győztesek hogyan képzelik el az ő Európájukat. Ebben a rendben mindenkinek megvolt a maga leosztott szerepe. Lengyelországot és Romániát említettük. Finnországnak és a három balti államnak Lengyelországgal együtt a Szovjet-Oroszországot elszigetelő „cordon sanitaire” északi szektorát kellett alkotni. Csehszlovákiának mintegy tüskeként kellett Németországba mélyednie. Ausztriának az volt a szerepe, hogy Németország ne erősödjön meg egy új területtel (a háború után az osztrákok először egyesülni akartak volna Németországgal.) Jugoszláviának a Balkánon kellett csendet-rendet tartani és az olasz birodalmi szándékoknak gátat vetni. Görögország a britek hagyományos szövetségeseként Olaszország gátja kelet felé, illetve Szuez távoli, északi elővédje.  Bulgáriának és Magyarországnak, a két vesztesnek nem szántak szerepet azon kívül, hogy fogják be a szájukat, és örüljenek, hogy egyáltalán létezhetnek. Persze, amikor az új kis győztesek egyike-másika megpróbált volna túlnőni a kijelölt szerepen, azt szépen nyugodtan leszerelték. Finnországban igazán komolyan szóba sem került Karélia vagy Ingermannland megszerzése Szovjet-Oroszországtól. A görög kalandot Bizánc részleges helyreállítására (a Nagy Eszme, Megali Idea) eleinte félszívvel, a törökök megfenyítése céljából támogatták, de hamarosan csak az egy szem Lloyd George brit miniszterelnök maradt a terv mögött. Azután a saját apparátusa is keresztbe tett neki, s végül kénytelen is volt kihátrálni az ügyből. Ha máshova fordítjuk a tekintetünket, azt láthatjuk, hogy a románokat kiparancsolták a Tiszántúlról, a szerbeket Baranyából és Karintiából.

Tulajdonképpen a lengyelek is így jártak. Az új lengyel elitben ugyanis megcsillant a remény a hajdani, réges-régi XVII. századi nagyhatalmi státuszuk helyreállítására - ezúttal elsősorban egy Ukrajnával közös államalakulat képében. A „nagy” győztesek azonban nem ismerték fel a bolsevik veszély mértékét, és abban reménykedtek, hogy az antibolsevik erők győznek a polgárháborúban és helyreáll az első világháborús brit-francia-orosz szövetség. Így eszük ágában sem volt Lengyelországot a kelet felé terjeszkedésben támogatni, hiszen 1919 második felében, sőt, még 1920 elején is úgy tűnt, hogy az antibolsevik erőknek van esélye Leninék kiakolbólítására. Fegyverzet és néhány tanácsadó tábornok ugyan érkezett a lengyelekhez, de végül is nem rajtuk múlt, hogy meg tudták állítani a nyugat felé előretörő bolsevik Vörös Hadsereget Varsó alatt. Ne felejtsük el megemlíteni, hogy magyar légionisták is harcoltak a lengyelek soraiban, s hogy a varsói csatát nem tudták volna megnyerni a lengyelek, ha nem érkezik be a magyar lőszerszállítmány, szó szerint az utolsó pillanatban. Lengyelország keleti határait így a nyugatiak szándékaival ellentétesen állapították meg. Különösen is izgalmas az a képmutatás, amit a nagy győztesek részéről a lengyelek irányában az etnikai elvre való hivatkozás (ez lett volna a lengyel többség keleti határát jelentő Curzon-vonal) jelentett. Ugyanezek a nagy győztesek viszont Jugoszlávia, Csehszlovákia vagy Románia esetében gond nélkül léptek át az etnikai elven, és csatoltak színmagyar, vagy éppen teljesen német területeket ezekhez az új államokhoz.

A lengyel politika azután a két világháború között hasztalanul próbálkozott a három tenger között fekvő országok és népek összefogásával. Ennek egyik legfontosabb eleme a lengyel-román katonai szövetség volt – lett volna. Pilsudski marsall, a lengyel függetlenség főalakja, és a két háború közötti Lengyelország meghatározó politikai vezetője (lényegében „atyja”) már az első világháború előtt kidolgozta az általa „prométeizmusnak” nevezett politikai programot. A nevet a görög mitológia Prometheusának történétéből merítette, amelyben a névadó hős ellopja a tüzet az istenektől és az emberek közé elviszi. Pilsudski úgy gondolta, hogy a lengyeleknek kell az Orosz Birodalom, később a Szovjetunió elnyomott népei közé a szabadság tüzét elvinni. Már 1904-ben, amikor az egykori lengyel területek nagy része még a cári Oroszországhoz tartozott, Pilsudski ezt írta: „Lengyelország ereje és jelentősége az orosz állam alkotóelemei között felbátorít bennünket arra, hogy politikai célként tűzzük ki magunk elé az orosz állam fő alkotóelemeire való felbontását és a birodalomba erőszakkal bekebelezett országok felszabadítását. Ezt nemcsak hazánk önálló létre irányuló kulturális törekvéseinek beteljesülését látjuk, hanem e lét garanciáját is, hiszen a hódításaitól megfosztott Oroszország kellőképpen meggyengül, hogy megszűnjön félelmetes és veszélyes szomszédnak lenni.”

A két világháború között azonban nem sikerült előrelépni a „Tengerköz” (Intermarium, Myedzomorze) megvalósításában. Ez egy lengyel vezetés alatt megvalósuló, a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger közötti országokat összefogó föderáció lett volna. Éppen maguk a románok is igyekeztek udvariasan kimozogni az ilyen irányú lengyel felvetéseket.

Lengyelországot azután 1939-ben annak rendje-módja szerint cserben hagyták brit és francia szövetségesei. Hadat ugyan üzentek Németországnak de azon kívül meg sem moccantak. „Miért haljunk meg Danzigért?”  - szólt a korabeli francia mondás. Létezett lengyel-román katonai védelmi szövetség is, de 1939-ben a románok meg sem moccantak. Később pedig egyenesen átálltak. Ahogyan John Lukács rosszmájúan megjegyezte, a belgiumi és franciaországi német előrenyomulás minden 50 kilométerére jutott egy kormánytag cseréje Bukarestben.

Vajon az állami érdekeit kitűnő nemzeti ösztönnel érvényesítő Románia most, a XXI. század elején meddig fogja szövetségesei között tudni Lengyelországot?

A közép európai népek összefogásának elképzelése nem új gondolat és számos különböző változatban létezik. Nyugodtan mondhatjuk, a számos változat két csoportra osztható. Az egyik a „lengyel út”, tulajdonképpen a XVII. századi lengyel-litván unió, a Rzeczpospolita helyreállítása némileg más formában, esetleg kibővítve. A másik a „magyar út”. Mind a kettő már a XIX. században megjelent. Adam Jerzy Czartoryski, a nagy lengyel diplomata és államférfi 1830-ban megjelent Essai sur la Diplomatie (Esszé a diplomáciáról) című könyvében kifejtette: "Miután hatalmát délre és nyugatra kiterjesztette, és mivel a dolgok természeténél fogva keletről és északról elérhetetlen, Oroszország állandó veszélyforrássá válik Európa számára." Czartoryski – lévén Sándor orosz cár egyik vezető tanácsadója (egy ideig külügyminisztere!) elérte, hogy a Naplóen bukása utáni európai rendet kidolgozó bécsi kongresszuson terítékre kerüljön a helyreállított lengyel-litván állam terve, amely perszonálunióban lenne Oroszországgal. A terv a Habsburgok, Nagy-Brittania és Franciarország ellenkezése miatt lekerült a napirendről. A csalódott Czartoryski ezután visszavonult, s ekkor írta meg említett könyvét. Ebben a kis országok számára nagyobb föderációk (elsősorban védelmi szövetségek) létrehozását javasolta, és tulajdonképpen innen érthetjük meg az oroszországi népek felszabadítására irányuló törekvéseit is. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a lengyel út eleve magában hordozta Oroszország felbomlasztásának, vagy legalábbis végleges meggyengítésének igényét.

A közép-európai népek összefogásának „magyar útja” lényegében Kossuth elgondolásai mentén alakult ki a levert szabadságharcot követően.  „Minden egyes aldunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legföljebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképpen alárendelve volna idegen befolyásnak.” – írta Kossuth 1851-ben. Vagyis, a magyar gondolkodásban nemcsak a földrajzi perspektíva más (durván fogalmazva a Kárpátok jelenti a választóvonalat a magyar és a lengyel geopolitikai látószögek között), hanem az is, hogy a közép-európai népek összefogása nem egy konkrét nagyhatalmi elnyomással szembeni védelemről szól, hanem valamennyi (akármelyik) idegen nagyhatalommal szembeni közös érdekérvényesítésről.

Fodor Gábor a most felmerült elgondolásokról ezt írja: „Lengyelország, Ukrajna és a balti államok részvételével olyan gazdasági és katonai együttműködés formálódik, amely alapjában befolyásolhatja az Unió jövőjét”. Ha józanul gondolkozunk, akkor egy ilyen együttműködés mindössze egyféleképpen befolyásolhatja az Európai Unió jövőjét: úgy, hogy vagy nyíltan, vagy burkoltan, átveszi a helyét. Vagyis a felsorolt államok immár nem EU-ként, hanem Tengerköz-unióként fognak együttműködni. A három kis balti állam valamelyest kétségtelenül emelheti a lengyel vezetésű blokk erejét, de mennyivel? Arról nem is beszélve, hogy Ukrajna a több szempontból sem erőforrás immár, hanem legjobb esetben pufferzóna. Olyan demográfiai zuhanásban van, amihez képest a magyar nemzethalál-forgatókönyvek Bogyó és Babóca kalandjai. Az ukrán gazdaság egy-egy olyan ágazat kivételével, amelyben külföldi érdekeltségek vannak, a megszűnés felé tántorog. Már mostanra is nagyon komoly kár érte a fizikai infrastruktúrát, és ez a háború előrehaladtával csak fokozódni fog. Az ukrán adósságot egy idő után törleszteni kell, de ki fogja fizetni? Mivel fog Ukrajna fizetni majd a fegyverekért, amiket kapott? Mert az Unió fejősteheneivel le lehet nyeletni kötvény-kibocsátásokat, és az érdekérvényesítési képességet nélkülöző országokkal el lehet fogadtatni azt is, hogy semmilyen előnyhöz nem jutnak attól, hogy ingyen adták fegyvereket Ukrajnának. De lesznek az érdekeiket hatékonyan képviselő csoportok is, akik verni fogják az asztalt: hol a pénz?

Végül, a lengyel hadsereget a némethez hasonlítani nem valami nagy kunszt. A Bundeswehr pontosan addig volt erős, amíg a Nyugatot uraló amerikaiaknak erre szüksége volt. A front azonban az 1990-es évektől keletre kezdett húzódni. Most a lengyel hadsereg megerősítése szolgálja a tengerentúli nagy szövetséges érdekeit. Arról már nem is beszélve, hogy Németország immár üzemszerűen ássa alá az állami érdek kifelé irányuló érvényesítésének eszközrendszerét, elsősorban a hadsereget.

Magyarország és Lengyelország politikai-, állami barátsága természetesen kisebb zökkenőkkel működött, amíg a visegrádi csoport részeként Brüsszellel szemben kellett az érdekeinket érvényesíteni. A nemzetek barátsága azonban mélyebb az államok, kormányok pillanatnyi barátságánál. A lengyel-román tengelyt soha nem fogja olyan kulturális megértés övezni, mint a magyar-lengyel együttműködést. Olyan már volt a történelem során, hogy Lengyelországot cserben hagyták azok, akik papíron a szövetségesei voltak. De mi, magyarok, soha nem árultuk el őket és nem is hagytuk őket cserben az elmúlt évszázadokban.

Ha tehát nem hagyjuk veszni a magyar-lengyel sorsközösség történetét, azzal nemcsak elődeink munkáját folytatjuk, de a saját magunk jól felfogott érdekeit is képviseljük. Lengyelország előtt, úgy tűnik, szédítő távlatok nyíltak meg. Amikor majd kiderül, hogy ebből mi volt az illúzió és mi a valóság, akkor politikai értelemben is vissza fognak találni a magyar barátaikhoz, akik hűségesen fognak rájuk várni.