Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

"Minden hatalom megront" – az anarchizmus elmélete I.rész

Címkék:
Tulajdonképpen mi is az az "anarchizmus"? Mi volt ez az eszmerendszer, ami a huszadik században egyszerre rémes és tragikus pályát futott be? És vajon milyen alapokon állt Bakunyin, Zapata és Mahno gondolatvilága?

„Minden hatalom megront” - ez az idézet, mely megkapóan sűrűsíti egy mondatba az anarchisták szellemiségét, állítólag a francia anarchista költő és tanítónő, Louise Michel nevéhez köthető. A közgondolkodásban élő sztereotípiák szerint az anarchizmus nem jelent mást, mint káoszt és felfordulást, szorosan kapcsolódik a nihilizmushoz, de sokan azonosítják az eszmét a terrorizmussal is. Nem teljesen alaptalanul. Ám – ahogy látni fogjuk – ennél azért jóval összetettebb és szerteágazóbb, az idők során sokat alakuló, formálódó eszméről, sőt eszmerendszerről van szó.

Története tulajdonképp egészen a francia forradalomig vezethető vissza. Az „anarchia” kifejezés használatával gyakran éltek olyan forradalmárok, mint Mirabeau, Vergniaud és Madame de Staél, ugyanakkor náluk még elsősorban csak a rend hiányát jelentette egy államban. Igazi tartalommal Pierre-Joseph Proudhon, „az anarchizmus atyja” töltötte meg a 19. század derekán. Proudhon úgy gondolta, 1789-ben nem volt igazi forradalom, ugyanis az uralom és az alávetés fennmaradt, a nép számára a zsarnokság így konzerválódott. A forradalmat azért is bírálta, mert az lerombolta a közösségi struktúrákat, amelyeknek „átszövésével” valódi forradalmat lehet véghez vinni. Ő fektette le azt a sokak számára ma is igen tetszetős elvet, miszerint az ember „most már semmilyen tekintélyt nem ismer el, és önmagát teszi saját királyává”, illetve amilyen mértékben válik felvilágosulttá egy társadalom, úgy csökken a mindenkori hatalom is, mígnem eljön az idő, amikor teljesen meg is szűnik.


Ha az anarchistáknak a forradalom gyakorlatával voltak is alapvető problémáik, a lefektetett elvekkel aligha. Azt is mondhatnánk, hogy az anarchizmus, mint utópisztikus eszmerendszer, a francia forradalom egyenlősítő és modernizáló eszméjének legteljesebb kifejeződése, mely a szabadságot és egyenlőséget nem tartja szembenállónak, mitöbb, együttesen megvalósíthatónak véli. Alapja az államhatalommal és minden intézményes tekintéllyel való szembenállás, ugyanis képviselői minden baj okát a hatalom természetében vélték felfedezni. Bármiféle hatalom létezése az egyén morális autonómiájának megsértését vonja maga után, ezért „egyetlen hatalom sem lehet legitim”. Még a többségi hatalom sem, hisz az ugyanúgy elnyomás és agresszió – ebből következik, hogy az anarchizmus elutasítja a demokráciát is. Ideáljuk egy olyan föderális alapon, önkéntesen szerveződő és együttműködő társadalom, mely szükségtelenné teszi az állam és intézményei fenntartását. Szerintük az állam megszűnésével nem káosz, hanem egy sajátos harmonikus rend születne meg, ahol a különböző szerveződéseket a kollektív érdek kötné egybe, a verseny helyébe pedig a „közös összeműködés” lépne. Elvetik az egyházakban, a hadseregben, a tőkés vállalkozásokban, a bürokráciában, valamint a patriarchális családban jelenlevő hierarchiát és „tekintélyuralmat”. Lényegében tehát az anarchizmus a mindenkori társadalmi-politikai rend teljes tagadását jelenti, s a kisebbség vagy a többség hatalmával szemben mindenki egyenlő hatalmát hirdeti. Más megfogalmazásban: „hogyha mindenkinek egyenlő hatalma van, akkor társadalmi értelemben voltaképp senkinek sincs”.

Az anarchizmusnak megszületése óta persze számos típusa és irányzata alakult ki. A három alapvető típust (individualista, kollektivista, vallásos) megkülönbözteti a liberalizmushoz és a szocializmushoz való viszonyuk. Az individualista anarchizmus a liberalizmussal rokonítható, az önérdek és az államellenesség azonban jóval hangsúlyosabban jut benne kifejezésre. Alapítója, Max Stirner, szélsőségesen egoista nézeteiről vált híressé; a Nietzsche előfutáraként is emlegetett német filozófus minden dolog mértékévé és középpontjává az Én-t, az egót helyezte. „Évezredek kultúrája elhomályosította, hogy mik vagytok. Nem vagytok egoisták, arra vagytok hivatva, hogy idealisták (»jó emberek«) legyetek. Rázzátok ezt le magatokról! Ne a szabadságot keressétek, ami épp magatoktól foszt meg benneteket az »önmegvetésben«; magatokat keressétek, legyetek egoisták, legyetek mindnyájan mindenható ének” – írja legismertebb, Az egyetlen és tulajdona című könyvében Stirner. Az irányzat mérsékeltebb formában, libertarizmus névvel főként az Egyesült Államokban forrta ki magát és talált jelentős számú követőre a 20. század folyamán.

Míg az anarchizmus individualista felfogása a nyugati világban, főként a tengerentúlon vált népszerűvé, addig a kollektivista anarchizmus Dél- és Kelet-Európában. A kollektivista anarchizmus számos tekintetben rokonságot mutat a marxizmussal: legfőbb törekvése a kizsákmányolás és az intézményes uralom megszüntetése, melynek útja csak a magántulajdon felszámolásán keresztül vezethet. Bírálták a túlzott individualizmust, az új társadalmat kisebb közösségek együttműködésére, szövetségére kívánták alapozni. Marxszal ellentétben azonban Mihail Bakunyin, az irányzat fő teoretikusa, a politikai kormányzatot tekintette fő ellenségének, az állam lerombolását nála az uralmi alávetettség, a monopolizált társadalmi irányítás felszámolása tette szükségessé. Vagyis nem elsősorban a tulajdonviszonyokat, hanem az elnyomást támadta élesen. Éppen ezért élesen bírálta a privilegizált kisebbség által gyakorolt diktatórikus hatalom elméletét is, azt ellentétesnek gondolta a szociális forradalom céljaival. Elvetette a szervezett munkásmozgalom formáját is, ehelyett úgy vélte, a „proletariátusnak magának” kell felszabadítania önmagát erőszakos akciók segítségével, a helyi uralmi intézmények szétzúzásával. „Meggyőződésünk ugyanis – írja Bakunyin –, hogy az anarchiának, vagyis a nép felszabadult életének korlátlan megnyilvánulásának a szabadságból, az egyenlőségből, az új társadalmi rendből és magának a forradalomnak a reakcióval szembeni erejéből kell kiindulnia. Kétségtelen, hogy ez az új élet – a népi forradalom – idejében megszervezi magát, de forradalmi szervezetét alulról felfelé, a kerülettől a középpont felé haladva, a szabadság elvének megfelelően fogja létrehozni.” Az irányzat másik jelentős – szintén orosz – alakja, Pjotr Alekszandrovics Kropotkin szerint a termelőszövetkezetekből és kommunákból sejtszerűen felépülő társadalom nem csak hatékonyabb, mint az összes eddigi, de evolúciós tekintetben magasabb rendű is. Nem osztotta Bakunyin felfogását a „spontán forradalomról”, ehelyett a felforgató és a fennálló rendet aláaknázó tevékenységet az értelmiség által látta megvalósíthatónak. Nem támogatta ugyanakkor az önálló politikai szervezetek létrehozását, így nem csoda, hogy amikor a bolsevik hatalomátvétel után visszatért hazájába, nem volt lenyűgözve a látottaktól.

Folytatjuk.