Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

"Minden hatalom megront" - az anarchizmus II. rész

Címkék:
Tulajdonképpen mi is az az "anarchizmus"? Mi volt ez az eszmerendszer, ami a huszadik században egyszerre rémes és tragikus pályát futott be? És vajon milyen alapokon állt Bakunyin, Zapata és Mahno gondolatvilága?

Az anarchizmusról szóló elemzésünk második részében folytatjuk ennek a szélsőséges, baloldali eszmerendszernek a leírását. A közgondolkodásban élő sztereotípiák szerint az anarchizmus nem jelent mást, mint káoszt és felfordulást, szorosan kapcsolódik a nihilizmushoz, de sokan azonosítják az eszmét a terrorizmussal is. Nem teljesen alaptalanul. Ám – ahogy látni fogjuk – ennél azért jóval összetettebb és szerteágazóbb, az idők során sokat alakuló, formálódó eszméről, sőt eszmerendszerről van szó.


Az anarchizmus különböző áramlatai közötti határok nem egyértelműek, sőt gyakran egymásba folynak. Az 1890-es években alakult ki az az irányzat, mely lényeges elemeket kölcsönzött a szakszervezetekre építő szindikalizmusból. Az anarchoszindikalizmus az ipari munkásság érdekeit igyekezett szem előtt tartani, alapvetően osztályharcos kategóriákban gondolkodott, s főként Franciaországban vált meghatározóvá, ahol a munkások a tekintélyelvű szocializmus módszerei ellen lázadtak, s magukévá tették a parlamentáris politika és az állam anarchista elutasítását. Csakhogy ők a spontán forradalom helyett az általános sztrájk eszközével akarták térdre kényszeríteni a fennálló rendszert. Az anarchoszindikalizmus hívei úgy vélték, a szakszervezeteknek nem csak tagjaik munkakörülményeinek és bérének javításával kell foglalkozniuk, hanem szociális, sőt nevelő funkciót is be kell tölteniük.  Ennek értelmében a szindikátusoknak a régi társadalom burkán belül fejlődve az önigazgatás intézményeit kell létrehozniuk, hogy amikor a forradalom egy általános sztrájk révén bekövetkezik, a munkások felkészültek legyenek a szükséges társadalmi átalakulásra. A szindikátusokat tehát a forradalom eszközének, hovatovább a jövő társadalmi modelljének tekintették. Sajátos jellemvonása a számos országban megjelenő anarchoszindikalista irányzatnak az ellentmondást nem tűrő ateizmus és antiklerikalizmus. A különböző egyházakat az államhoz tartozó intézményeknek tartották és ugyanazt a sorsot, tehát a megszüntetést szánták nekik.

Témánk szempontjából talán kevésbé érdekes, de meg kell említeni, hogy létezett az anarchizmusnak egy nehezen besorolható, vallásos ága is (igaz, sokan vitatják, hogy a vallásos anarchizmus egyáltalán elfogadható-e önálló típusként, illetve nem biztos, hogy ez anarchizmus-e egyáltalán). Az általában Mahatma Gandhi és Lev Tolsztoj neve által fémjelzett vallásos anarchizmus mindenekelőtt az erőszakmentességet és testvériséget tűzte zászlajára. Tolsztoj az őskereszténységhez való visszatérést szorgalmazta, melyet szembeállított korának orosz társadalmával, melyet „álkereszténynek” tartott. Az erőszaknélküliséget összekapcsolta az evangéliumi tanítással, s úgy vélte, az állami intézményrendszer és gazdasági berendezkedés hatására fordulnak el az emberek az evangéliumi tanítástól és lesznek erőszakosak.

Megállapítható, hogy az anarchizmus kérlelhetetlen rendszerkritikája, kompromisszumképtelensége, és kivitelezhetőségének problematikussága miatt nem bír(t) igazán tömegeket megmozgatni, mindeddig a meghatározó politikai ideológiáknak csupán „kísérőjelensége” maradt. Mint egyfajta „antipolitikai utópia”, a – látszólag – racionális elképzeléseiből származó következtetéseit próbálta, próbálja átültetni gyakorlatba. A legtöbben ugyan békés úton, ugyanakkor az eszme végletességéből fakadóan legfanatikusabb hívei eljutottak egészen az erőszak, a „zsarnokok” meggyilkolásának erkölcsi alapon való igazolhatóságáig is. 

„A dinamit és a tőr lovagjai” – erőszak és terror

Az anarchizmus rendszerint két dolog miatt szokás azonosítani a terrorizmussal. Az egyik ilyen a ’70-es évek szélsőbaloldali terrorcsoportjai által elkövetett akciók, gyilkosságok. A nyugatnémet RAF (Rote Armee Fraktion) vagy a francia AD (Action directe) rémtettei mindazonáltal nem, vagy csak kis részben rendelkeztek anarchisztikus indíttatással. Ezzel szemben a 19. századi végének erőszakos merényletei jórészt az anarchista mozgalom sponteneista-akcionista szárnyához köthetők, mely úgy gondolta, „a zsarnoksággal szemben minden eszköz törvényes”, ezért céljai elérése érdekében nem habozott összevérezni kezeit.

A merényletszervezés korszaka leginkább 1880 és 1900 közé tehető, igaz, később is követtek el gyilkosságokat, robbantásokat az anarchizmus nevében. Erzsébet királyné, II. Sándor cár, William McKinley amerikai és François Sadi Carnot francia elnök életét is anarchista merénylő oltotta ki. A rombolásban és erőszakban értéket látó, a „tett propagandája” elvét kidolgozó Johann Most megpróbálta morális alapon alátámasztani a „zsarnokgyilkosság” gyakorlatát. A zavaros fejű radikális gondolkodó többször ült börtönben és számos európai országból való kiutasítása után végül az Egyesült Államokban telepedett le. Szélsőséges eszméinek hirdetésével ugyanakkor ott sem hagyott fel. Egy ízben például kijelentette, hogy „A fennálló rendszert a leggyorsabban és legradikálisabban az fogja megdönteni, ha a rendszer képviselői megsemmisülnek. Ezért a nép ellenségeinek lemészárlását kell megindítani.”

Bár a századfordulóra a terrorcselekmények formájában folytatott propaganda kifulladt – és az anarchisták többsége is elfordult a kegyetlen módszerektől, s nagyrészt az ipari akciókra, valamint az oktatásra koncentrált –, ez nagyban befolyásolta a társadalomban kialakult képet a mozgalomról. A kormányok rendkívül szigorú intézkedéseket vezettek be az anarchisták ellen, az anarchizmustól való félelem pedig még sokáig fennmaradt.

 

Válogatott irodalom: Haskó Katalin: Pierre-Joseph Proudhon, az anarchizmus atyja. Valóság, 1995. 38. évf. 7. sz.; Pierre Joseph Proudhon: Mi a tulajdon? (Részlet) ford. Lenkei Júlia. In Bozóki András - Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Budapest, Századvég, 1991.; Bozóki András - Sükösd Miklós: Anarcho-demokraták. Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. Budapest, Gondolat, 2007.; Max Stirner: Az egyetlen és tulajdona. (Részletek) ford. Horváth Géza. In Bozóki - Sükösd (szerk.): Anarchizmus.; Peter Marshall: Demanding the Impossible. A History of Anarchism. New York, Harper Perennial, 2008.; Lánczi András: Az utópia sose halott. Korunk, 2019. 30. évf. 2. sz.; Wendy McElroy: Liberty on Violence. The Journal of Libertarian Studies, 2000, 15. évf. 1. sz. Online, URL: http://www.wendymcelroy.com/articles/violence.html)