Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Minek ez az egész? A pozsonyligetfalui internálótábor ügye

Az 1945 utáni felvidéki magyar tragédia eddig elhallgatott gyalázatai. A pozsonyligetfalui láger története, amelyet továbbra is el akarnak hallgattatni. Egy dokumentumfilm vesszőfutása. Mit kezd ezzel az egésszel a magyar történetírás?

A Spy Game című filmben a Robert Redford által alakított CIA-tiszt sikertelenül próbálja rábeszélni főnökét, hogy az egyik, általa tartott ügynököt kiszabadítására mentőakciót hajtsanak végre. A negatív válaszra Redford karaktere rezignáltan kérdezi: „Ez az egész szólt valamiről, nem?” Némileg hasonlóan tehetnénk fel a kérdést: miről szól a magyar történelem feldolgozása, a tudományos kutatás?

A Huszárvágás hasábjain a történetírás, a történelemtudomány mibenlétéről folytatott vitának új értelmet ad Udvardy Zoltán és Géczy Dávid dokumentumfilmjének (producer: Skrabski Fruzsina) továbbfolytatódó, élő „werk-mozija”. A dokumentumfilm a Pozsony melletti Ligetfalun (ma: Petržalka) a csehszlovákok által magyarok és németek részére kijelölt, létrehozott internálótábort mutatja be. (Az internálótábor elnevezés körül vita van, Ligetfaluról és a láger(ek)ről lásd Szabó József írását.)

Emlékmű a pozsonyligetfalui láger egyik helyszínén, a lakótelep szélén (felvidek.ma)


A német falusi lakosság által elhagyott Ligetfalut azonban bátran nevezhetjük internálótábornak; ha még a kommunista Révai József is annak nevezte, akkor kár lenne kételkedni ebben. Volt azonban egy "valódi" láger is, amely gyakorlatilag szünetmentesen működött, hiszen ugyanott korábban egy náci láger üzemelt. Ez nem volt kivételes: "A ligetfalusi internálótábort, amelyhez hasonló például Sze­reden, a korábbi zsidótábor helyén is működött, 1946 augusztusában számolták fel" - jegyzi meg Szarka László a magyar kisebbség elleni üldözésekről írott tanulmányában (Kisebbségkutatás 2007/3., 419.o.)

Az 1945 májusában-júniusában uralkodó állapotok miatt ez az internálótábor jószerivel haláltáborrá változott. A pozsonyi magyar és német lakosság egy részét és más "megbízhatatlanokat" hurcoltak ide a nacionál-kommunista irányítás alatt álló csehszlovák hatóságok és fegyveresek, különösen is a 17. gyalogezred katonái. Augusztusra a súlyos bántalmazások, az éhség, a tífusz és a kivégzések százak, ha nem ezrek életét követelte. Magyarok és németek mellett több olyan szlovák is kerülhetett a lágerbe, aki személyes leszámolás áldozata volt, vagy éppen „burzsoának” minősítették. A tragédia „nyomait” rövidesen tömegsírokban tűntették el, s majd 1947-ben került az ügy rövid időre felszínre, amikor a pozsonyi lakásából a táborba elhurcolt és ott kivégzett banktisztviselő – korábban a partizánok titkos pénztárosa – Ervin Bacusan (Bakúšan) holtteste után kutattak egy normál eljárás keretében a csehszlovák hatóságok. A nyomozás és a láger egyik meghatároz tisztjének (Karol Pazúr) a leváltása egyébként szovjet nyomásra következett be. A szovjeteknek ugyanis egy rendezett Csehszlovákia kellett, másrészt ekkorra már maga csehszlovák legfelső vezetés is rendezett módon igyekezett volna kitisztítani a Felvidéket a magyaroktól.

De ez csak az egyik olyan történet, amelyet a film feldolgoz. A másik a németországi munkáról hazafelé tartó 260 magyar lemészárlása, amelyet ugyanez a 17. gyalogezred hajtott végre. Úgy tűnik, hogy a mészárlást a szlovákiai holokauszt elől a partizánok közé menekülő „Kohn Karcsi”, vagyis Karol Pazúr retorziós vágya is motiválhatta, noha a szlovákiai holokausztot éppen a magyarokkal szemben is ellenséges Tiso-féle szlovák fasiszta bábállam hajtotta végre.

Részlet a filmből (a Mandiner.hu illusztrációja)

De mi köze mindennek a történelem, mint tudomány értelméhez? Skrabski Fruzsina nemrég bejegyzést tett közzé a közösségi oldalon: „Miért kerget egy csapat szlovák áltörténész? Már megint be akarják tiltani egy filmemet” – írta. Az ügy fejleményeiről pedig a következőképpen számolt be: „Eleinte csak csodálkoztunk, hogy volt olyan fesztivál, ahol versenybe került a filmünk, aztán írtak, hogy kikerültünk a versenyből. Máshol megnyertük a fődíjat, ilyen volt az Edufest, akik írták, hogy szlovák »történészek« (ők tették idézőjelbe) írtak nekik, hogy történelmet hamisítunk. Szerencsére ettől még nem vették el a díjunkat. Minden vádat egyenként cáfoltunk, és ezt lefordítottuk angolra és szlovákra is. Majd egy újabb fesztivál írt, hogy megkereste őket ugyanaz a csapat… A kedves csapat, aki ily módon próbálja a történelmi igazságtételt akadályozni, a facebookomat nézi, és ha kiteszem, hogy valahol versenyben van a film, már írják is a feljelentést. Szeretném megkérni őket, hogy nekem írjanak, és üljenek le a történészekkel, vitassák meg, mert én mint producer csak azt tudom garantálni, hogy a filmet valós kutatási eredményekre alapozzuk; a történelemszemlélete minden országnak más, ezzel együtt kell tudnunk élni!” (Megjegyzendő, hogy a filmben nem magyar, hanem inkább egy cseh történész (František Hýbl) feltáró munkája jelenti az anyag gerincét. A film itt tekinthető meg.)

Mára a pozsonyligetfalui borzalmak helyszínén egy hatalmas betonrengeteg, a Petržalka-lakótelep áll. Ennél súlyosabban is borítja a feledés homálya, továbbá ami a fenti történetből kiderül: az az igény, hogy a szlovák-magyar viszonylatot történelmi jó-rossz harcaként lehessen ábrázolni. A „magyar” ebben az elrendezésben nem szenvedhet sérelmeket, vagy ha igen, akkor azokról beszélni sem érdemes, hiszen megérdemelte. A felvidéki magyar történetírás például a mai napig adós a világháború utáni magyarellenes atrocitások összefoglaló bemutatásával. Ezt egyelőre Dunajszky Géza végezte el a „Hetvenöt éve történt” című sorozatában (pl. itt) a Ma7.sk felületén. A magyar, mint "felelős" ugyanis annyira rögzült, hogy péládul alig egy éve röppent fel a hír, hogy a szlovák állam a kollektíven megbélyegző- és jogfosztó Beneš-dekrétumokra hivatkozva akart földeket kisajátítani.

Úgy tűnik tehát, hogy van feladata a magyar történetírásnak, és ez nem merül ki a különböző tudománymetriai mérőszámokkal leírható folyóiratokban való megjelenésig. Ezek csak eszközök. És amiről szólna az egész, az a magyar történet megírása. Ugyanis nem elég, hogy a huszadik századi magyar történelem kudarcos, de mellette még hellyel-közzel „bűnös tévútként” is égett be számos honfitársunk és a környező nemzetek tagjainak tudatába. Így a magyar történettudomány fő feladata egy új típusú közösségépítés, illetve az ahhoz való szellemi háttér megalkotás lenne.

Vagyis: a mi igazságunk kimondása és a magyar történelem képviselete.