történész, szociológus
Az orosz birodalmi gondolat és a neo-szovjet történetmesélés
2022 kétségtelenül úgy fog bevonulni a történelembe, mint az ukrajnai háború első éve. Az orosz támadás megindulása szinte derült égből villámcsapás volt, bár figyelmeztető jelek voltak. De vajon mit lehetett - lehetett volna - kiolvasni az orosz emlékezetpolitikából? Ennek eldöntéséhez nézzük végig 2020 és 2021 legfontosabb orosz emlékezetpolitikai megnyilvánulásait.
A brit Historical Association montázsa
Kezdjük a végén! 2021. szeptember 17-én az orosz Külügyminisztérium Twitter-üzenetet tett közzé. 1939-ben ezen a napon támadta meg és szállta meg Lengyelország keleti felét a kommunista Szovjetunió a náci Németországgal szövetségben és egyetértésben. Az orosz külügy Twitter-bejegyzése szerint azonban nem megszállás, hanem felszabadítás történt, és nem a nácikkal szövetségben, hanem a nácikkal szembeni védekezés miatt. Miközben a létező szocializmust még épphogy átélő embernek a „jereváni rádió” (nem osztogatnak hanem fosztogatnak) fordított híradása jut eszébe az orosz külügy csevegő-üzenetéről, azt sem felejthetjük el, hogy 1939. szeptember 18-án Magyarország százezer lengyel katonai és polgári menekülőnek nyitotta meg a határait. De vajon kit céloztak meg ezzel az üzenettel? Annak idején Molotovék a belaruszok és az ukránok felszabadítására hivatkoztak. Utólag visszatekintve látszik, hogy ezzel az orosz propaganda a „sajátjait” – beleértve az ukránokat is – tervezte megszólítani.
Közép-Európa népeinek története azt mutatja, hogy ezek a népek a két totalitárius hatalom háborúját nem tekintették a sajátjuknak. Ki akartak volna maradni belőle. Természetesen voltak olyan csoportok, amelyek a nácik oldalán igyekeztek megsütni a pecsenyéjüket. Mások a nemzeti felszabadítókat igyekeztek beléjük látni – ez általában addig a pillanatig tartott, amíg ki nem derült, hogy a németek semmiféle önállóságot nem tűrnek. Magában Oroszországban voltak azután olyanok is, akik arra számítottak, hogy az 1920-ban befejezett polgárháborút most folytathatják, és leszámolhatnak a vörösökkel. Nekik is csalódniuk kellett, csakúgy, mint azoknak a szovjet tiszteknek és katonáknak, akik vagy fogságba esve álltak németek mellé (valójában német szolgálatba), vagy átszöktek a fronton. Mert ilyenek is voltak, nem is kevesen. Végül azonban a német megszállók viselkedése azt mutatta meg a belarusz, ukrán és orosz tömegeknek, hogy hozzájuk képest még a sztálini rendszer is a kisebbik rossz, mert az legalább a sajátjuk. Abszurd győzelme volt ez a nacionalizmusnak. Akik viszont külső, elnyomó hatalmat éreztek (a saját bőrükön) a Szovjetunióban, így mondjuk a kozákok vagy a krími tatárok tovább folytatták a reménytelen harcot a német összeomlásig. A baltiak, a lengyelek, továbbá az ukránok egyes csoportjai számára a szovjetellenes nemzeti felszabadító harc folytatódott, igaz, egyre reménytelenebbül, ahogyan kiderült, hogy a Nyugat nem segít.
A fentiekkel a szovjet örökséget vállaló Oroszország képviselői nemhogy nem akarnak számot vetni, sőt, helyette a sztálini „antifasiszta” elbeszélésmódot erőltetik. Putyin elnök már 2013-ban újságírók előtt megvédte Sztálint, akit Oliver Cromwellhez hasonlított. Az bizonyos, hogy Cromwell az írek számára a tömeggyilkos pusztítót jelenti. Ha Cromwellnek lehet szobra, akkor Sztálinnak is, érvelt Putyin! „Történelmünk valamennyi korszakát tisztelnünk kell” – tette hozzá az orosz elnök. A komoly emlékezetpolitikai offenzíva megkezdésére azonban Putyin elnök 2020-as dolgozata adta meg a jelet. Ebben, a második világháború befejezésének 75 évfordulójára írott anyagban az orosz elnök lényegében a négyhatalmi koncepcióhoz való visszatérésre tett félreérthetetlen utalást, illetve alig burkoltan az érdekszférák újraosztására. Pontosabban arra, hogy Oroszország is igényel részt az Európa fölötti befolyásból – hatalomból.
Nem sokkal ennek megjelenése után az orosz külügyminisztérium egy olyan véleményt közölt a balti országok Szovjetunióba való betagolásának nyolcvanadik évfordulóján, amelyben többek között ezt írták: „A Baltikum belépése a Szovjetunióba nem volt egyoldalú lépés és a kölcsönös egyetértésen alapult.”
Azonban, ha közelebbről megnézzük a történetet, akkor kiderül, hogy az egész alapvetően Lengyelországról szól. Ha úgy tetszik: Lengyelország ellen irányul. Az említett, tavaly szeptemberi nyilatkozat ezt erősíti meg, s erre utalt már 2020 elején Putyin elnök egy másik sztálini-utóízű nyilatkozata, amely szerint az „expanziós célokat dédelgető” lengyel elit odadobta a saját népét a náci megszállásnak. 2021. július 12-én újabb hosszú történelmi esszével jelentkezett az orosz elnök, „Oroszország és Ukrajna történelmi egységéről”. Ez az eszmefuttatás kizárólag a görögkeleti szláv világ részére tartogatott mondanivalót, a lengyelek már egyértelműen történelmi ellenségként jelennek meg. Persze nemcsak ők, hanem többek között az Osztrák-Magyar Monarchia is.
Vajon miről van szó? Újjáéledt volna az évszázadok óta eldöntöttnek tűnő lengyel-orosz vetélkedés a szláv világ és a kelet-európai síkság feletti meghatározó szerepért? Vajon az egykori szuperhatalom jogutóda (Oroszország) ma már csak egy középhatalomnak még gyenge országhoz (Lengyelországhoz) tudja magát mérni? Vagy pedig Moszkva már csak az egykori Orosz Birodalom (vagy a Szovjetunió) földjeinek összegyűjtésében érdekelt, és felőlük mindenki akár fejen is állhat? Ne felejtsük el, hogy Putyin amellett, hogy a sztálini birodalmi - szuperhatalmi - győztes örökséget vállalja, már az ezredforduló óta megkezdte a száz évvel ezelőtti oroszországi polgárháború veszteseinek rehabilitását is. 2005-ben hazahozta az anti-bolsevik ("fehér") tábornok, Anton Gyenikin földi maradványait. 2008-ban nagyszabású történelmi filmmel tisztelegtek Kolcsak admirális, a másik nagy fehér vezér emléke előtt. A film egyik kiemelkedő pillanata, amikor egy csata után a pravoszláv pópa temeti a halottakat, s elhangzik a megállapítás: vörösök, vagy fehérek - mind oroszok. Tavaly augusztusban pedig Szevasztopolban állítottak emlékművet a polgárháború mindkét oldali áldozatainak.
Ez a törekvés, t.i. a sebek végső behegesztése, a múlt történelemmé nemesítése logikus és államférfihoz méltó kihívás lenne. Azonban mindezt érdemes a nagy próbtétel előtti szimbolikus és politikai erőgyűjtésként is értelmezni - Szent Oroszország újra helyet akar magának a Nap alatt. Egyvalami tehát biztosan kiolvasható volt az orosz emlékezetpolitikai törekvésekből: nem a kommunizmust akarják rehabilitálni, hanem az Erőt. Nem a brezsnyevi szürkeség érdekli őket, meg a sztálni nyomorúság, hanem a nagyság, a győzelem tudata.
És mit gondoljunk mi magyarok? Vajon csak járulékos veszteség lennénk egy emlékezetpolitikai játszmában? Az a kínos kérdés is felmerül, hogy ha a mai Oroszország szerint a három kis balti ország saját akaratából lépett be a Szovjetunióba, akkor 1945. április 4-ét Magyarország „felszabadításának” kellene gondolni?
Mit kínálhatott volna a történelmi elégtételre törekvő közép-európai nacionalizmusokkal szemben Oroszország? Mivel próbálhatta volna hagyományos közel-külföldjét vagy akár Közép-Európát megnyerni? Mi Oroszország üzenete a világnak, mi Oroszország üzenete Európának? Nos, egyelőre mindössze a sztálini antifasizmus továbbfejlesztett változata van kéznél. A nácik, mint a valaha volt legsötétebb rezsim és annak hagyatéka elleni küzdelem. Csakhogy a közép-európai népek számára a hitlerizmus és a sztálini kommunizmus volt a két legsötétebb rezsim - egyszerre.
Amikor az „amerikai álom” már múlóban van, úgy tűnik, nincs már az „orosz álom” sem. A XIX. században a nagy orosz realista írók idejében még volt ilyen. Akkoriban úgy tűnhetett, hogy az anyagias, lelketlen Nyugattal szemben a lelkiség és az emberség szólalt meg ezeknek az íróknak a tollából. Azután az első világháborúra az „orosz álom” a pánszláv imperializmussá torzult. A húszas-harmincas években a mesterien megszervezett szovjet társutas propagandának köszönhetően az elcsábításra vágyó nyugati értelmiség a nagy moszkvai birodalom karjaiba dőlt. A Nagy Ábrándból sem Katyn, sem 1956, sem 1968, de még 1989 sem tudta kijózanítani őket. Legfeljebb már nem az oroszokba ábrándozzák bele rózsaszínes-szivárványos rémálmaikat, hanem egzotikusabb kultúrák felé fordult a figyelmük. Oroszország viszont a putyini újjászületés után egyértelműen a nemzeti diadalt jelentő második világháborús győzelemhez nyúlt vissza. Filmsorozatok, mozik, parádék, emlékművek – ugyanezt a témát színvonalasan és ismétlődően mutatják be a sajátos, szovjet hagyatékra épülő narratíva szerint. Ez onnan nézve nemzetépítő, egységesítő erő. De innen nézve nemhogy nem mond semmit, de idegenkedésre, ellenkezésre ad okot. Úgy tűnik, hogy az oroszok nem is akarnak, és soha nem is akartak „orosz álmot” exportálni.
Az pedig nagyon kevés volt, hogy Putyin elejtett egy-egy szót arról, hogy Lenin és a bolsevikok családellenes törekvései helytelenek voltak, és Bergyajevre, a nagy ortodox keresztény filozófusra hivatkozott – miközben Lenin még ott fekszik a Vörös téri mauzóleumban.
Hol voltak azok a kulturális termékek, amelyekkel Oroszország Közép-Európa, és általában Európa szívét megnyerhette volna? Hol voltak a normalitás diadalát tematizáló sorozatok? Hol volt az orosz James Bond? Ha már úgyis annyit hallottunk liberális sajtóból a kissé mesés GRU-ügynökök Stirlitzet is megszégyenítő tudományáról, hol voltak azok a karakterek, akik a virtuális mezőkben valódi győzelmeket aratnának? Hol voltak a hagyományos értékeket megtestesítő orosz képregényfigurák?
Az Ukrajna elleni orosz támadás mindent megváltoztatott. Mindenki számára nyilvánvalóvá kellett, hogy váljon, amit mindig is sejteni lehetett: Oroszország nem lesz a majdani európai reconquista szellemi és fizikai kiindulópontja. A közép-európai országoknak maguknak kell megpróbálkozni ezzel, bár félő, hogy még a saját létezésük is kockán fog forogni a poszt-nyugati emberellenes törekvések és az orosz birodalmi ábrándok között. Oroszország újra imperialista hatalom, és ellenségként tekint ennek a vidéknek a népeire – mivel egy kalap alá vesz minket a „Nyugattal”. Az oroszok semmilyen kiutat nem kínáltak a balti nemzeteknek - ezért azok a NATO-védőernyőért cserében még a poszt-nyugati cancel-culture helyi, higított változatába való belemosódást is vállalják, csak nemzetállami létük formálisan megmaradhasson.
De Közép-Európának éppen a történelmi tapasztalatok miatt nem fűlik a foga a térdeléshez. Sem a szivárványt a nyugati égről leszakító fekete ököl előtt, sem pedig a rozsdás, elvásott veres csillagot viselő, málladozó szovjet emlékművek előtt.