Nándorfehérvár

Mert mit gondoltok, hány embert fogtak el [a törökök], amikor fegyveresen gyakorta betörtek a magyarok országába, és hurcoltak el a szolgaság, egyszersmind pedig a hitetlenség igájába? (Geórgios Gennadios Scholarios)

A nándorfehérvári diadal ötszázötvenedik évfordulóján görög források alapján idézzük fel az ostrom befejezését és a győztes csata lefolyását. Illő azonban, hogy megemlékezzünk Nándorfehérvár első, 1440. évben lefolyt ostromáról is, hiszen tizenhat évvel később a történelem szinte ismételte magát: a megosztott, viszálykodó országra egy erős török szultán tör, viszont vele szemben egy vitéz férfi sikerrel védi meg az ország kulcsát jelentő erődítményt. "Mikor aztán meghallotta, hogy Magyarország mind összes országlakója belső háborúkban mardosódik, úgy vélekedett, hogy a megoszlott nép nem tud védekezni. Elhatározta ezért, hogy megtámadja Magyarországot és elsősorban Nándorfejérvárat veszi ostrom alá." Amit Thúróczy János ír krónikájában az 1440-es ostrom előtti helyzetről, az kis túlzással 1456-ra is igaz volt. Jóllehet, 1456-ban nem volt polgárháború, de az udvari párt intrikái gátolták Hunyadit, az országgyűlés tehetetlennek bizonyult, és a pápai legátus energiái nagy részét a belső ellentétek elsimítására kellett fordítania.

Hunyadi pécsi lovasszobra (fotó: Köztérkép)

 Az 1440-es ostromot, amelyet a Thallócy János vezette őrség sikeresen hárított el, így foglalta össze a görög történetíró: "Amikor megérkezett Nándorfehérvárra [Murád szultán] körbe felverte a sátrakat, sok kőhajító gépet szerelt fel, kicsiket és nagyokat, sáncokat emelt, gondoskodott róla, hogy a folyón több mint száz három evezősoros hajó ússzon, hat álló hónapig maradt ott szárazon és vízen, semmit sem vásárolt, hanem inkább elveszítette sok előkelő emberét és szolgáját is egy járványos betegségben is meg a várból ráküldött cselfogások következtében. Akkora ólomgolyókat lőttek ki ugyanis rájuk, mint egy pontuszi dió, bronzágyúból, amelynek belsejében öt vagy tíz golyó volt összeláncolva."  (Dukas krónikája)

A tizenhat évvel későbbi nagy nándorfehérvári diadalt pedig így olvashatjuk egy másik görög krónikásnál, aki részletesen írt az ostromról: "A magyarok akkor kiűzték a janicsárokat, és a barbárok fölé kerekedtek, aztán együtt kitörtek Kapisztrán harcosai és a többi magyar a szultán tüzéreire, tusában megfutamították őket, és kézre kerítették az ágyúkat. A császár amint megtudta, hogy a magyarok birtokba vették az ágyúkat, haragra gerjedve összecsapott ott velük, és kemény viadalt vívott, de semmiképp sem tudta elűzni az ágyúktól a magyarokat, hanem visszafordult. A magyarok akkor már tábort vertek ott, az ágyúkat pedig a császár tábora felé fordítva lőni kezdték. Dél volt, s annak híre, hogy milyen fordulatokban bővelkedett a csata, s mik történtek, eljutott a túlparton levő magyarokhoz. Az ottani hajósok közül nem is kevesen már odajöttek, mégpedig nem a városba, hanem a táborba. A felsővárbeliek is kirohantak, és két oldalról dölyfösen rávetették magukat a császár táborára, küzdöttek, s a tábor számos sátrát lerombolták, a keresztes parasztfelkelők pedig a piacot fosztogatták. Ugyanekkor a szultán kiabált, hogy menekítsék ki az ágyasait, ő pedig a kísérőivel belevetette magát a harcba, és megfutamították a magyarokat. Ö maga is megsebesült a combján, amikor megölt egy magyar férfit, de nem fordult vissza. Majd amikor (a magyarok) kirontottak az ágyúkra, újból a csatázó magyarok kerekedtek felül a barbárokon, s egész a táborig szorították vissza a császár kíséretét. Amikor ez háromszor ismétlődött meg, a császár szörnyű haragra gerjedt, hogy még janicsárok sem jönnek mellé, hogy harcoljanak, aztán a csata már napnyugtára befejeződött. Amikor a császár látta, hogy milyen rosszul állnak a dolgai, a janicsárok megsebesültek és megfélemedtek, seregei pedig megpróbálnak megszökni, éjjel parancsot adott, hogy a tábort szedjék fel és induljanak útnak, amerre csak vezeti őket. Még az éjjel visz- szavonult, s miközben haladt, attól félt, nehogy a magyarok átkelve rárontsanak a maradék seregre, és megnehezítsék nekik a távozást és a hazatérést." (Laonikos Chalkokondylés)

(A görög krónikások szövegeihez az alábbi forrást használtam: Baán István: A XIV-XVI. századi magyar történelem bizánci és kora újkori görög nyelvű forrásai, Budapest, 2013)