Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Hétszázan hetvenezer ellen - 500 évvel ezelőtt foglalta el a török Nándorfehérvárat

A politikai szerencsétlenkedés katonailag megnyerhető helyzeteket már számtalan alkalommal változtatott rettenetes vereségekké. Hogy csak a jelen kor nagy szuperhatalmára gondoljunk, ilyen volt Vietnám, s ilyen volt most Afganisztán. Sajnos ilyen esetek a magyar történelemben is előfordultak. Félezer évvel ezelőtt ezen a napon esett el Nándorfehérvár, az ország kulcsa.

1483-ban Mátyás király és Bajezid szultán békét – valójában fegyverszünetet – kötött egymással. A meghatározott időre szóló szerződéseket általában még a lejárat előtt megújították. A több évtizedre nyúló fegyverszünet a Magyar Királyság és a Török Birodalom között azonban nem jelentett valódi békét: a határ mentén a csetepaték folyamatosan zajlottak, s török bégek állandóan igyekeztek kisebb-nagyobb darabokat a magyar védelmi rendszerből kiharapni. Ne felejtsük el, hogy a török hűbéres „lovagok”, a szpáhik hírt-nevet és további vagyont úgy tudtak szerezni, ha a hűbérbirtokukra kiszabott létszámon túl további fegyvereseket állítottak ki. Ennek költségét az ellenséges terület kirablásából fedezték. S akkor még nem is beszéltünk a hadivállalkozó akindzsi-klánok pusztító tevékenységéről… Így a magyar Délvidék és Szlavónia állandóan pusztult. Hiába győztek egyszer, kétszer, háromszor a magyar végváriak a lesvetésekben, portyákon, párviadalokon, várvédelemben, negyedszer, ötödször és sokadszor is jött a török, és a valószínűségszámítás szerint előbb-utóbb övék lett a diadal. Néha nagyobb magyar ellentámadások tették helyre az egyensúlyt (ezeket még az öreg Kinizsi kezdte el, egészen Ó-Szerbia belsejébe hatolva), de ezek egyre ritkábbak lettek.

Nándorfehérvár ostroma egy kortárs német kiadványban
(Clemens Jäger: Ehrenspiegel des Hauses Österreich. Buch VII. Augsburg 1559)


1515-ben a nagy ambíciókat dédelgető Szapolyai János a nándorfehérvári őrség egy részével az ellenséges Zsarnó vára alá ment, hogy onnan a törököket kifüstölje. A belgrádi ágyúpark nagy részét is magával vitte. Azonban a szendrői bég és talán a boszniai Báli, a kegyetlen akindzsi-vezér is rajta ütött a magyarokon, és az egész tábort és az ágyúkat is hatalmába kerítette. Az ágyúkat még öt év múlva sem sikerült pótolni…

Ekkortájt érkeztek meg Szelim szultán követei Budára, akik a fegyverszünet meghosszabbítását sürgették, mivel a szultán ekkoriban Egyiptom meghódításával volt elfoglalva. Ulászló királyunk a császárhoz és a pápához intézett kérdést, hogy mitévő legyen. A pápa 1516 január 27-én beérkezett válasza így hangzott: „Én nem mondom, hogy Te most a török követek ajánlatát egyenesen elutasítsd, hanem tartsd őket jó szóval és igyekezzél halogatás által időt nyerni.”  A német császár, aki éppen Velencével háborúzott, óva intette Ulászlót a törökök elleni bármiféle vállalkozástól. A tárgyalások közepette meghalt Ulászló, de a fegyverszünetet a törökkel meghosszabbította a magyar udvar.

A következő években tovább romlott a magyar végvárrendszer helyzete, a csatározások immár állandó jelleget öltöttek. 1520-ban azután ismét török követek érkeztek Budára, hogy a fegyverszünetet újfent meghosszabbítsák. Ekkor már Szulejmán ült a török trónon, akiről az a hír járta Európában, hogy tapasztalatlan ifjonc. Ráadásul a magyar udvarban olyan véleményklíma alakult ki, hogy tulajdonképpen tökmindegy, hogy béke van vagy háború, mert a törökök így is-úgy is nyomulnak, s a háború esetleg felkelti Európa lelkiismeretét és legalábbis pénzügyi segélyt adnak Nyugatról. Így a török követeket hónapokig áltatták, tartóztatták. Ezalatt a német császárral és a pápával hónapokig ment a huzavona. Szulejmán azonban nem volt az a tedd ide-tedd oda ifjonc, akinek hitték. Ráunt a hosszúra nyúló vacakolásra, és megindította a hadjáratot Magyarország ellen.

A török vezérkar több haditervet is készített. Ezekben felmerült az is, hogy egyenesen Buda ellen vonulnak, de Szabács és Nándorfehérvár bevételével is számoltak. A törökökben még élénken élt az 1456-os kudarcuk, s ezért óvakodtak attól, hogy hosszú időre leragadjanak Nándorfehérvár falai alatt. Megkerülni viszont nem akarták, féltek volna ezt az erősséget a hátukban hagyni. Szabács várát június 20-án kezdték ostromolni és július 7-én el is foglalták a szultán által személyesen vezetett seregek. Pedig Logody Simon és Torma Endre kapitányok alig 500 emberükkel vitézül védték a várat. A végső roham során az alig 100 főre fogyatkozott védősereg egy szálig elesett, de előtte még jókora veszteséget okoztak a töröknek.

Eközben, június 25-én Nándorfehér ostroma is megindult. A várfalak állapota ugyan Ernst Zsigmond pécsi püspök 10 000 aranyforintnyi erre a célra szánt hagyatékának köszönhetően jó volt, azokat kijavították, de mint láthattuk, az ágyúk nagy része hiányzott. A védőőrség hangulata a fizetetlenség olyan volt, hogy a Sulyok testvérek, Szabács és Nándorfehérvár bánjai így nyilatkoztak: „ha e mai nap Fejérvárat egyfelől török császár szállaná meg, másfelől ő felsége, nem tudom soha, mellyiknek adnák meg hamaribb.” Így a két vicebán (alkapitány), Oláh Balázs és Móré Mihály vezette a védelmet, magyar és délszláv hadnagyaik (Morgay János, Bárdy László, Both János, Káldy Miklós, Ovcsarievics Péter és Utyeszenics Jakab) segítségével. Alig 700 katonával rendelkeztek. Rajtuk kívül az ott maradt magyar és szerb lakosok kapcsolódtak be a védelembe. Velük szemben először a határvidéki akindzsik és a szendrői bég csapatai álltak, majd július 5-én megérkezett Piri Mehmed nagyvezír is. Az 1456-os tapasztalatokat annyiban hasznosították a törökök, hogy először a Száva másik partán fekvő kis Zimony várát rontották le, hogy az ne szolgálhasson az esetleges felmentő sereg bázisául. Július 12-én már csak száz vitéze maradt Zimony Szkublics Márk kapitánynak, aki elutasította a megadást. A végső rohamban több száz törököt öltek meg, maga Szublics sebesülten esett fogságba. A hatékony ellenálláson feldühödött nagyvezér elefánttal tapostatta össze a hőst.

Nándorfehérvárral nem boldogult azonban a nagyvezér. A védők nemcsak a falakat tartották, de kitöréseiken ostromágyúkat szegeztek be és másfél tucat török zászlót szereztek. A Szabács mellett táborozó szultáni udvarban közben az vélemény alakult ki, hogy hagyni kell Nándorfehérvárat, s inkább egyből Buda ellen kell vonulni. Ki is ment a parancs a Nándorfehérvár alatt álló nagyvezérhez, aki meg is kezdte az előkészületeket és átkelt a Száva túlpartjára. A védők örömükben meghúzatták a harangokat. Csakhogy az okos Szulejmán egyik pasáját gyorsan még szemleútra küldte, hogy a valós helyzetet megtudja. A pasa támogatta Piri Mehmed nagyvezér elképzelését az ostrom folytatásáról, s így a védők nagy szomorúságára visszatértek a törökök és újra felvették a pozícióikat. Július 31-én maga Szulejmán is odaért, és öt nap múlva már általános rohamot rendeltek el. Több ezer török életébe került a sikertelen roham. Augusztus 8-án újabb roham következett, s a törökök megvetették a lábukat a Vizivárosban. Ezután rövidesen a felére olvadt védőseregnek a várost is fel kellett adnia és a fellegvárba húzódtak vissza. A törökök francia és olasz zsoldosok – renegátok – javaslatára újabb aknákat ástak és tüzes nyilakat lőttek a várba. A források ellentmondanak, de úgy tűnik, hogy Móré Mihály idegei nem bírták és átszökött a törökhöz. Augusztus 12-én Szulejmán megadásra szólította fel a fellegvár védőit, amit Oláh Balázs visszautasított. 16-án ismét rohamoztak a törökök, már lófarkas zászlókat tűztek a falakra, a hadnagyok közül ketten is elestek, és a vár piacáig jutottak a janicsárok. Oláh Balázs azonban kiűzte őket. Augusztus 20-án híre jött, hogy a nádor vezetésével egy erős magyar sereg kelt át a Dunán a Szerémségbe. Piri nagyvezért küldték ellene, de a nádor visszahúzódott. 25-én így ismét rohamoztak a törökök, de Oláh Balázsék megint kiűzték őket a falakon túlra. A nagy veszteségek miatt nemcsak a török sereg, de a szultán és környezete is elkedvetlenedett. Talán azok a hangok is felerősödtek, amelyek szerint egyenesen Buda ellen kellett volna vonulni. Augusztus 27-én azonban a levegőbe repült a Köles-torony, amelyet a délszlávok „Nyebojsza-toronynak”, vagyis Ne félj! toronynak hívtak. Nyomban megrohanták a törökök a várat. Oláh Balázs súlyosan megsebesült, s a védők már a Cillei-palotában és a piactér körüli házakban barikádozták el magukat, de Káldy Miklós hadnagy egy béget levágva még egyszer utoljára kiűzi a törököket.

Nagy Szulejmán (Tiziano festménye, 1530 körül)

72 sebesült magyar vitéz maradt összesen a védősereg. A lőpor már rég elfogyott, s most lassan az utolsó kenyérmorzsákat is megették a várban. Baj volt az ivóvízzel is. A szerb polgári lakosok zúgolódtak. Szulejmán végül is hitlevelet ígért az elvonulásért cserében, amit Oláh Balázs elfogadott. Augusztus 29-én a megmaradt maroknyi védő kivonult. Csábító ajánlatokat kaptak az átpártolásra is, de nem éltek vele. A török táboron kívül azonban Báli bég fegyveresei lemészárolták őket, kivéve azokat, akiket kiválogattak, hogy a szultán megszemlélje őket. A maradék szerb lakosok viszont elfogadták az ajánlatot és Konstantinápolyba vitték őket.

Mit csinált közben a magyar kormányzat?

Budán amikor híre jött, hogy megindult a szultán, „megrettentek rajta jelesben az urak, kik értötték micsoda az Fejérvárnak elvesztése.” Tisztességes sereg is gyűlt össze, de tétlenül várakozott Tolnánál és Zentánál. Pedig a szultán úgy számított, hogy a vár felmentésére indulnak. Nem is Fehérvár alatt, a szerencsétlennek tekintett csatatéren – egykori kudarcuk színhelyén – hanem a Száván már innen, valahol a Szerémségben tervezték a döntő összecsapást. A törökök tudtak arról, hogy Magyarország mellől sikerült elpártolásra bírni az amúgy sem tolongó európai hatalmakat, s azt is észlelték, hogy nincs erő a végvidéken. De arra nem gondoltak, hogy a vezetetlenség ilyen fokára süllyedt volna az ország. A magyar sereg végül a szultán távozása után egy rejtélyes járvány miatt feloszlott. Novemberben még egy országgyűlésen nagy elhatározások és reform-tervek születtek, de ez hamvába holt kísérlet volt.

Idő pedig lett volna. A 700 védő 66 napig állt ellen a - nem túlzás! - százszoros túlerőnek. Ezt a rekordot egyetlen magyar végvár sem tudta megismételni a következő két évszázadban. A politikai vezetés hiányával, a kapkodással, a hányaveti módon folyó kormányzás-pótlék „eredményeivel” szemben hiába volt a végváriak hősi helytállása.

(Források: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához: egy királyi adománylevél tanulságai - Hadtörténelmi Közlemények 1978; Kiss Lajos: Nándorfehérvár bukása - Hadtört.Közl. 1889; Tarján M. Tamás: 1521.augusztus 29. I.Szulejmán megindul Magyarország ellen - Rubicon.hu; Liptai Ervin: Magyarország hadtörténete)