Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

1956 nyara – Nándorfehérvár 500. évfordulója

„Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.” (Hétfői Hírlap 1956. október 29-én) Vajon Mindszenty bíboros 1956. november 3-i beszédében is megemlített 500 éves nándorfehérvári évforduló megünneplése azon a nyáron hozzájárult-e '56 szellemi előkészítéséhez? Vajon igaza volt-e Molnár Eriknek, aki a forradalom után azzal kárhoztatta a Rákosi-diktatúrát, hogy annak ideológiájában úgymond háttérbe szorult az osztályszemlélet a nemzeti függetlenség szempontjának túlhangsúlyozása miatt? Az ötszázadik évforduló felidézésével keressük a választ.

1956 nyarán Magyarországon furcsa, szinte várakozásteli hangulat uralkodott. Június utolsó napján Rákosi még éles támadást indított a Petőfi Kör, Nagy Imre és más pártellenzékiek ellen; ugyanakkor országszerte vitakörök alakultak, amelyeket nem a reformkommunista értelmiség határozott meg. Ilyen volt például a Vasvári Kör Szombathelyen; a József Attila Kör Szegeden; a Batsányi Kör Veszprémben és így tovább. Rákosi ámokfutását követően néhány napos szópárbaj bontakozott ki a belgrádi Borba napilap és a Szabad Nép között, majd utána rövidesen jött a derült égből a villámcsapás: Mikojan elvtárs, a nagy túlélő Budapestre érkezett, tarsolyában a Rákosinak szóló selyemzsinórral. Már másnap összeült a párt Központi Vezetősége, ahol meglepődve vették tudomásul Rákosi lemondását és még inkább meglepődtek azon, hogy a szűkebb klikk, a Politikai Bizottság Gerő Ernőt javasolta első titkárnak. Gerőt nem szerették elvtársai, azonban néhány kritikus hang után maga Mikojan emelkedett szólásra. Az összegyűlt elvtársak figyelmébe ajánlotta Gerőt, mire azonnal észbekaptak. Az egyik utána következő felszólaló ezt meg is fogalmazta: „bár én eredetileg ellene akartam szólni". Az ülésen Kádárt másodtitkárrá, vagyis pártvezető-helyettessé választották.

Domján József fametszet-sorozata (részlet, "Béke és Szabadság" illusztrált magazin, 1956. július 18.)


Két nappal később, július 20-án Pjotr Lascsenko szovjet altábornagy jóváhagyta az Alekszej Antonov hadseregtábornok utasítására kidolgozott „A Különleges Hadtest részvétele a társadalmi rend helyreállításában Magyarország területén” elnevezésű szigorúan titkos dokumentumot. A művelet a  „Hullám” fedőnevet kapta, s arról szólt, hogy válság vagy lázadás kitörése esetén hogyan kell együttműködni a Magyar Néphadsereggel és a magyar hatóságokkal, kijelölte a megvédendő objektumokat, és szó esett benne a fegyverhasználat feltételeiről is. A szovjetek érzékelték a vidék forrongását és az nagyvárosokban uralkodó rossz hangulatot is.

Mikojan a kommunista párt Központi Vezetőségének ülésének lezárultával, július 21-én még beszélt Nagy Imrével, majd Brioni szigetére utazott Tito marsallhoz, hogy tájékoztassa Rákosi lemondatásáról. A magyar-jugoszláv viszony épphogy rendeződni kezdett, de messze volt még az igazi békülés. Mindenesetre Rákosi eltávolítása nagy elégtétel volt Tito számára. A személycsere azonban sem bel-, sem külpolitikailag nem volt, nem lehetett kielégítő. Jellemző, hogy azt a levelet, amelyet eredetileg Rákosi Mátyás írt Titónak, a két ország kapcsolatainak rendezéséről, már Gerő írja alá. Ez volt tehát a politikai környezet.

Vajon a kívántak-e szelepeket nyitni, hogy az országban szinte tapintható feszültséget levezessék? Erre kínálkozott volna, mintegy a nemzeti identitás iránti gesztusként a nándorfehérvári győzelem 500. évfordulójának megünneplése.

Domján József Hunyadi-sorozat részlete (patakikeptar.hu)

Érdekes azonban, hogy nem Nándorfehérvár-, hanem Hunyadi-emlékévet rendeztek, abból az apropóból, hogy Hunyadi 145. augusztus 12-én hunyt el. Volt emlékbizottság, Pécsen szobrot lepleztek le, kiállításokat és koszorúzásokat rendeztek. Így a nándorfehérvári diadal a Hunyadi-ünnepségeknek csak egy részét képezte. Az Esti Budapest „Kellemes társasutazás az Aldunán” címmel július 7-én röviden már utalt a csatára: „Nándorfehérvár sokszázéves falai között, amelyek a magyarok és szerbek közös harcaira és barátságára is emlékeztettek. Hunyadi és a szerb hajósok közösen verték itt meg a török seregeket.” Így érkezett el a nándorfehérvári diadal 500. évfordulója. Az évforduló jó alkalmat adott volna a magyar-jugoszláv viszony szimbolikus rendezésére, ilyesmire azonban nem került sor. Nemhogy a politikusok, de még a történészek sem találkoztak. Az MTA Történettudományi Értesítőjének (a Történelmi Szemle elődjének) 1956/1-2. számában csak egy korábbi, igen röpke találkozóról olvashatunk: „Az 1905-ös első orosz forradalom 50.évfordulóján Moszkvában tartott tudományosülésszakról hazatérőben 1955. november 10-énátutazott Budapesten R. Davidovic professzor. a belgrádi egyetemen a politikai gazdaságtan és a nemzetközi munkásmozgalom történetének tanára. A Történettudományi Intézet képviselői a repülőtéren fogadták a jugoszláv történészt és szívélyes beszélgetést folytattak vele.” A folyóirat, amely a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének hivatalos értesítője volt, semmi egyébről nem számolt be, akár ami a jugoszláv (szerb) viszonylatot, akár ami Nándorfehérvárt illetné. A Századok, a Magyar Történelmi Társulat nagy hagyományú folyóirata meg sem jelent 1956-ban, s amikor a következő évben kijött, nem szerepelt benne Nándorfehérvár. Egyedül a Hadtörténelmi Közlemények 1956/2.számában jelent meg nyitóírásként egy összefoglaló, de szerzői név feltüntetése nélkül.

A Pajtás, az úttörők lapja július 19-én a címoldalon, a híres-neves Komjáthy István tollából született cikkel emlékezett meg Nándorfehérvárról. A Szabad Ifjúságban 22-én R.Várkonyi Ágnes, a neves középkorászunk „A hazáját védő nép legyőzhetetlen” címmel írott valóban lelkesítő cikket. Az országos sajtóban a Szabad Nép július 21-i száma a 4. oldalon emlékezett meg a nándorfehérvári diadalról. Szóltak az összefogásról (talán kis gesztus Tito partizánmúltja előtt?): „Délkelet-Európa népei az előző években vállvetve küzdöttek a hódítók ellen. De most legtöbbjük leverve, egymástól is elszigetelve, nem tudta erejét kifejteni.” Ezután röviden „lehúzták” Kapisztrán János ténykedését, miszerint a görögkeletiek megtérítése fontosabb lett volna számára, mint a török elleni háború, majd megállapították: „A nándorfehérvári diadal még így, kihasználatlanul is óriási jelentőségű volt népünk, s a hódítókkal szemben függetlenségükért, haladásukért küzdő népek életében. Meggyengítette a támadókat, enyhítette nyomásukat a szomszéd országokra.” A Magyar Nemzet csak július 27-én, az 5. oldalon számolt be Domján József grafikai sorozatáról: „Nem megbízásként, ünnepi alkalomra, évfordulói megemlékezésnek készült Domján József Hunyadi-sorozata, hanem nagy művészünk mély érdeklődése e jelentős történeti személyiség iránt érlelte meg két év alatt ezt a munkát. S amit ma láthatunk, az a XV. század fontos történelmi esemény-sorának jelentős művészi ábrázolása.” Külön megemlítik, hogy az „egyik lapon rác halászok segítik Hunyadit az átkelésnél”. A tudósítás szerint a fametszet-sorozat (amelyet a cikkíró Derkovits Dózsa-sorozatához hasonlított) „kiállításra kerül” és album formájában is meg fog jelenni. A metszet-sorozatot egyébként a „Béke és Szabadság” már július 18-án leközölte, 22-én pedig a Népszava is méltatta. A „Béke és Szabadság” már egy héttel korábban, „Szibinyáni Jank” címmel keresztrejtvényt is adott közre. A megyei lapok közül a Hajdú-Bihar-, Vas-, Fejér-, és a Csongrádi napilapok közöltek cikket a diadal emlékezetére. Az engedélyezett katolikus sajtóban, vagyis az Új Ember című lapban is az évfordulón, 22-én jelent meg írás, illetve öt nappal később is.

A Magyar Rádióban „Megkondulnak a harangok” címmel rádiójáték hangzott el aznap, majd nagy meglepetésre a Kossuth Rádió a nándorfehérvári diadal 500. évfordulóján déli harangszót sugárzott a budapesti Egyetemi templomból. Erre 1949 óta nem volt példa.

Összességében ha csak a nándorfehérvári megemlékezéseket vesszük, azt láthatjuk, hogy a kommunista diktatúra elmérte ezt a dolgot. A nemzeti eszme előtt pillanatra kinyitott kaput hamarosan benyomta a forradalom vihara.