A tömegpusztító fegyverek bevetése. Néhány kérdés az ukrajnai háborúval kapcsolatban 4. rész

Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat felvázolni. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban tettünk föl kérdéseket. A harmadik részben a minőség vs. mennyiség kérdését próbáltuk megvizsgálni. Azt, hogy néhány "fecske" csinálhat-e nyarat, vagyis ha csak mutatóban kap az ukrán fél a legmodernebb NATO fegyverrendszerekből, azzal mire mehet a tömeghadseregek bevetését igénylő háborúban. Most, a negyedik részben talán a legkínosabb kérdést szeretnénk feltenni: sor kerülhet-e tömegpusztító fegyverek bevetésére?

A Davy Crockett-bomba. Taktikai atomfegyver (a legkisebb) 1961-ben. (Wikimedia)

A tömegpusztító fegyvereket hagyományosan az ABC-fegyverek néven is hívják, ami az atom-, a biológiai-, és a vegyi fegyvereket jelenti. Hogy a közepébe vágjunk: biológiai fegyverekkel ugyan sokan kísérleteztek, de egyelőre nem tudunk arról, hogy országok közötti háborúban ilyesmit sikeresen vetettek volna be a modern korban. Ukrajnával kapcsolatban a háború elején az orosz propaganda amerikai biológiai fegyvereket vizionált - amire nincs bizonyíték, s egyébként is, nincs hír az oroszok tömeges megbetegedéséről. Persze ami azt illeti, egyes amerikai illetekések nehézkes magyarázkodása nem segített a helyzeten - ahogyan az a tény sem, hogy az elmúlt években Magyarországra például több hullámban is Ukrajnából induló sertéspestis-járvány érkezett. Amikor az oroszok az ukránokat azzal vádolták, hogy a botulizmus nevű halálos kórt terjesztenék az orosz katonák között, inkább tűnik valószínűnek, hogy egyszerűen régesrég lejárt, romlott fejadagokat osztottak ki a szerencsétlen orosz kiskatonák között. Egy szó, mint száz: nincsenek biológiai fegyverek a mostani ukrajnai háborúban és nem is tudunk róla, hogy bárki be akarna vetni ilyesmiket.

Vegyi fegyverek bevetéséről sincs eddig megbízható híradás. Az egymás befeketítésére való törekvés természetesen megfigyelhető, de azt komolyan senki sem állította eddig, hogy harci gázt vetett volna be valaki. Európában ez az első világháború óta tabunak számít. Mustárgázt a fasiszta Olaszország is csak Etiópiában vetett be, s bár a második világháború a barbarizmus új csúcsait állította be, érdekes módon harci mérges gáz bevetésére nem került sor. 

A tömegpusztító fegyverek közül maradnak tehát a nukleáris arzenálhoz tartozók, s ebből az oroszoknak bizony nem kis mennyiség áll rendelkezésre. Ebből is a taktikai atomfegyverek azok, amelyek szinte állandóan visszatérő spekulációk tárgyát képezik. Az atomfegyvereket 1945. augusztus 9-e óta azonban nem vetette be senki, és talán mondhatjuk, hogy azóta az atomfegyverek tényleg a tabu kategóriájába tartoznak. Bár a hidegháború idején, amennyiben "felforrósodott" volna a helyzet - vagyis tényleges is kitört volna egy harmadik világháború - a NATO katonai tervezői az oroszok konvencionális erőkben meglevő fölényét (különösen is a tankfölényt) taktikai atomcsapásokkal kívánták kiegyenlíteni. A Varsói Szerződés erőinek megállításra valahol az egykori NSZK, tehát Nyugat-Németország területén került volna sor - de hála Istennek ez elmaradt.

Vajon megtöri-e Oroszország az atomtabut? Hiszen a mai taktikai - vagyis nem a hátországi célpontok ellen, hanem a csatamezőn magán alkalmazandó - atomfegyverek már egészen más fejlettségi szintet képviselnek, szinte "sterilnek" tekinthetőek, mivel jóval kevesebb szennyezést szórnak szét. De mikor került sor legutoljára tömegpusztító fegyverek bevetésére a világon?

A legutolsó, komolyabb mérettel és katonai apparátussal rendelkező országok között lezajlott háborúban, vagyis az irak-iráni háborúban sor került tömegpusztító fegyver bevetésére. Az iraki oldal ugyanis gátlás nélkül használta a vegyifegyvereket. Nemcsak katonai, de polgári célpontok ellen is. Sőt, megkockáztathatjuk, hogy számos esetben csak és kizárólag a mérgesgázok alkalmazásával tudta megállítani az irániakat, miután azok ellentámadásba lendültek. 1988-ra az iráni városi lakosság tömegei menekültek vidékre a nagyvárosokból az iraki vegyi támadások miatt. Sőt ekkorra már Szaddám Husszein puszta fenyegetőzése is elég volt, hogy pánikot keltsen az iráni civilek között. Az iráni oldal felé gravitáló észak-iraki Kurdisztán kérdését pedig a Szaddám-rezsim egészen egyszerűen mustárgázzal oldotta meg: tíz-, ha nem százezrek vesztették életüket. Sajátságos, hogy az iráni fél sokáig egyszerűen nem tudta megoldani a vegyvédelem kérdését. Az viszont nem kérdés, hogy az iraki baathista rezsim és Szaddám Husszein egyes pillanatokban csak a harci gázok bevetésének köszönhette a túlélését. 

A modern korban tehát az országok közötti háborúban, ha az egyik fél rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, akkor azt be is fogja vetni, hogy teljes vereségét megakadályozza. Ukrajnában az oroszok rendelkeznek ilyesmivel: atomfegyverrel. Kevés szó esik arról, hogy az orosz kudarcokhoz jelentősen hozzájárul az, hogy „felülről átlátszóak”. Az amerikai és más NATO műholdak, légtérfigyelő repülőgépek, felderítő drónok gyakorlatilag minden egyes orosz katona minden megtett lépését észlelik. Ez ellen egyelőre némi kiberhadviselési próbálkozáson kívül az oroszoknak nincs ellenszere. Ezt kiegyenlíteni egy idő után csak taktikai atomfegyverrel lehet. Ahogyan az orosz haderő kisebb-nagyobb kudarcait is, amennyiben az előző részekben felvetett kérdésekre (pl. arra, hogy a tömeghadseregét ki meddig tudja fenntartani) Ukrajna újra és újra jobb választ tud adni.

Vajon mikor lesz az a pont, amikor Putyin és stábja a saját-, és Oroszország nagyhatalomként való túlélése érdekében a taktikai atomfegyverekhez fog nyúlni? Attól tartok tehát, hogy a kérdés nem az, hogy sor kerül-e az atomfegyver bevetésére, hanem egy idő után az, hogy mikor. Ne legyen igazam!