A „kettős Vietnám-effektus” és a „fordított Vietnam-szindróma”. Néhány kérdés az ukrajnai háborúval kapcsolatban 1. rész

Az ukrajnai háborúval kapcsolatos kérdések felvetésében először a vietnami háború példáját hívjuk segítségül.

A vietnámi háború során a szovjetek propaganda-gépezete és a nemzetközi baloldali társutas sajtó olyan képzetet keltett, miszerint az USA nemcsak jogtalanul, de barbár módon avatkozik a kis vietnámi nép belügyeibe. Ezzel párhuzamosan az észak-vietnami hadikommunista rezsim számára teljesen egyszerű volt a háború megfogalmazott célja: az amerikaiak menjenek haza! Ezzel szemben az USA nem igazán tudta állláspontját nemhogy közvetíteni, de még kialakítani se – homályosan valami olyasmi lehetett a céljuk, hogy hátha az északiak belefáradnak (esetleg meg is halnak, lásd „kill ratio”). Ahogyan a Giap tábornoknak tulajdonított mondás tartja: az amerikaiaknak nagyon jó a taktikájuk, de nincs stratégiájuk. Az észak-vietnamiaknak volt, és pofonegyszerű volt: kiszorítani a nem-vietnami felet a konfliktusból. Ez végül 1973-ban sikerült is: miután kivonták az amerikai katonákat Dél-Vietnámból, a Kongresszus második körben még le is szavazta a Dél-Vietnamnak nyújtandó pénzügyi és katonai segítséget.

A Három Katona (a Washington DC-ben levő Vietnámi háborús emlékmű része; Wikimedia)

Ma Ukrajnában tulajdonképpen mind a két félnek ez a stratégiája. Az ukrán-NATO tandemnek, hogy az oroszok vonuljanak vissza a 2014-es határok mögé („menjenek haza”), esetleg Putyint „szavazzák le”, vagyis buktassa meg valaki; az oroszoknak pedig, hogy a „nyugatiak” menjenek haza Ukrajnából, vagyis az USA vezette koalíció fáradjon bele az ukránok támogatásába. Annyiban az oroszok jelenlegi stratégiája hasonlít az egykori amerikai törekvésekre, hogy most az oroszok próbálják Ukrajnát annyira kivéreztetni, hogy ne tudja folytatni a háborút – igaz, nekik ehhez jobb a lapjárásuk. Észak-Vietnam demográfiailag végig növekedett a háború alatt, és nem menekültek sehova a helyiek az amerikai légicsapások alatt; a mai Ukrajna lakossága viszont már eleve rohamosan zuhant, s ezt a folyamatot most a ki tudja hány millió külföldre menekülő ukrajnai lakos még jobban felgyorsítja.

Ilyen módon mindkét hadviselő fél igyekszik a maga javára „vietnamizálni” a helyzetet. Azonban annyiban fordított Vietnam-szindrómáról is szó van, hogy az USA most sikeresen alakította ki azt a képet, hogy a Jó Ügy oldalán áll, a megtámadottat segíti az agresszorral szemben. (Zárójeles, izgalmas kérdés, hogy a mai USA és Oroszország közül vajon melyik áll ideológiailag közelebb az egykori marxista Szovjetunióhoz?). Az oroszok viszont képtelenek átvinni üzeneteiket, s amit mondanak, az nem valami vonzó Közép-Európa számára. Ezen felül talán még a saját, hazai közvéleményük sem értette meg, hogy a maximális, egyes poszt-nyugati „héják” által hangoztatott hadicélokhoz mérve a tét a saját hazájuk fennmaradása. Hiszen folyamatosan kerülnek elő olyan elemzések, kiszólások, célzások nyugati agytrösztök, elemzők, közéleti szereplők részéről, amelyek szerint Oroszországot tulajdonképpen fel kellene bomlasztani jónéhány kisebb egységre. Persze az ukrajnai rezsim valódi természetéről itt-ott jelennek leírások a nyugati sajtóban is, de egyelőre ez még tabu.

Az első kérdés tehát az: az USA fenn tudja-e tartani a „fordított Vietnam-szindrómát”? A második, részben ezzel összefüggő kérdés pedig, hogy melyik fél fárad ki előbb, melyikük rovására fog elbillenni a „kettős Vietnam-effektus”? Ki fog először "hazamenni"? A két blikkfangos, jól hangzó kérdés egyszerűen így is összegezhető: vajon a mostani konfliktusban ki lesz „Amerika” és ki lesz „Vietnam”?

(Folytatjuk, klikk ide)