Országok közötti háború: tömeghadseregek vagy elit egységek? Néhány kérdés az ukrajnai háborúval kapcsolatban 2. rész

Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat vetettük fel. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban teszünk föl kérdéseket  - ezúttal az irak-iráni háború példáját segítségül hívva.

1990, vagyis a Bush-féle „Új Világrend” meghirdetése óta úgy tűnt, hogy az országok közötti klasszikus értelemben vett háborúk korszakának vége. Az USA mindjárt 1990-1991-ben be is mutatta, hogy hogyan fognak kinézni a jövő háborúi: a „Rossz” szerepét meggyőzően alakító Irakkal szemben a „Jó Nagyhatalom” vezette össznépi, szinte világszintű koalíció mintegy rendőri feladatokkal lép fel, s helyreállítja a világ rendjét, a békét, a biztonságot.

Iráni falfestmény az irak-iráni háború egyik 15 éves önkéntesének emlékére (Middle East Eye)

Ennek egy másik verziója lett volna a polgárháború, fegyveres lázadás sújtotta országokba történő, szintén nemzetközi hátterű, de USA-vezette  bevonulás. De valahogy a szomáliai kalandtól kezdve a gépezetbe hiba csúszott. Bár az amerikai hadsereg minden tekintetben „menő” volt (kőkemény kiképzés, a legmodernebb fegyverzet, a jóakarat látszata), mégis, az egykori harmadik világ közvéleményében a Toyota-terepjárókra szerelt gépfegyvereket kezelő felkelők, vagy az Afrika Szarvánál a teherhajókat megrohanó kalasnyikovos kalózok igazi romantikát keltettek, amit a hozzákapcsolódó vallási fanatizmus csak erősített. Az "illuziók háborújában" úgy tűnt, hogy előbb-utóbb Amerika fogja a rövidebbet húzni. Ráadásul az afganisztáni bevonulás, majd Irak lerohanása és Szaddám megdöntése után nem nagyon látszott az amerikai stratégia. Rendben, a megdőlt a tálibok és a Baath-párti rendszer uralma. De mi lesz utána? Mi a cél, mi a vízió, és mik az odavezető lépések? Vagy marad az állandó káosz, a "dróndemokrácia" felfordulása? Egyesek már az aszimmetrikus hadviselés új korszakáról írtak, s ebben a papucsos, gépkarabélyt szorongató, mindenre elszánt gerilla győzelmét hirdették. Ezt a 2022-es afganisztáni fejvesztett menekülés alátámasztani látszott. Ebben a képletben mintha a legfejlettebb haditechnika mindig csődöt mondana az emberi találékonysággal, elszántsággal, és általában a gerillával szemben. Most azonban nem egy újabb gerillamozgalom bontakozott ki és nem is tört ki felkelés, véres polgárháború. Az ukrajnai háború azt mutatja, hogy visszatért a történelem, s benne visszatért az országok közötti háború is. Ukrajna és Oroszország ugyanis totális háborút vívnak egymással. Lezárult tehát az a három évtizedes korszak, amelyben az asszimetrikus hadviselés-, és ebből kifolyólag a profi zsoldoshadseregek és a különböző gerillák szembenállása volt a jellemző.

Két ország totális háborújában ugyanis nem az elit egységek, és nem is a gerillák, hanem a tömeghadseregek fognak dönteni. Ne legyen félreértés, az oroszok is rendelkeztek elit egységekkel, csúcstechnológiával, algoritmikus fegyverzettel, s ezek hatékonyságát Szíriában meggyőzően demonstrálták is. Csakhogy a 2022 februártól induló "különleges művelet" Ukrajnában igazából olyasmi lett volna, mint az 1968-as csehszlovákiai bevonulás. Akkor, '68-ban azt mondták a szovjet tábornokok: „ráijesztünk a Svejkekre”. Most azonban nem sikerült „ráijeszteni a hoholokra”, ahogyan a "moszkalok", vagyis az oroszok az ukránokot lenézően hívják. Hajszálon múlt, de a nyugati szolgálatok által felkészített ukrán haderő és a kézben tartott politikai vezetés ellen tudott állni. Ezt követően szétaprózódott az orosz haderő profi része, a többi meg csődöt mondott. Szíriában az orosz elitkatonákat és csúcstechnológiát kiegészítette az iráni Forradalmi Gárda, továbbá az Aszad-rezsim harcosainak tömege, és sikeresen tudtak működni mind az Iszlám Állam gerilláival, mind pedig a többi, nem kevésbé iszlámista, brit-amerikai támogatással rendelkező felkelő-csoportokkal szemben. Most azonban nincs idegen ágyútöltelék és nem gerillákkal állnak szemben. Saját, orosz tömeghadsereget kell felállítani az ukrán tömeghadsereggel szemben. És hogy milyen lesz egy országok közötti háború, amelyet tömeghadseregek vívnak és amelyben a polgári infrastruktúra is célpontot jelent? Itt az ideje visszagondolni az 1980-1988 között zajló irak-iráni háborúra. A konfliktusban a megtámadott Irán volt az, amelyet nagyon komoly nemzetközi embargó és szankciók sújtottak. Mégis, a jobb haditechnikával és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Irakkal szemben meg tudta védeni magát a siíta forradalmi lázban égő tömegekkel (sok esetben gyerekkatonákkal!). Irak pedig a vereség szélére került 1986 második felére. Irán részéről ez azonban afféle Caporetto-i győzelem volt. Ezután Irak is sikeresen mobilizálta a lakosságát, folyamatosan érkeztek az önkéntesek az arab államokból és egészen elképesztő mennyiségű modern fegyverzet-mennyiséget szerzett be az egész világról. Irán viszont eddigre kimerült, lakossága belefáradt az állandó áldozathozatalba, korszerű fegyverzettel nem tudta olyan mennyiségben ellátni seregeit és különösen nem a légierejét, mint Irak.

Az országok közötti háborúban tehát a mozgósítási képesség és az alapvető fegyverekkel és fegyverrendszerekkel felszerelt tömeghadsereg felállítása és ellátása a döntő. Vajon Ukrajna meddig fogja tudni a tömeghadseregét fenntartani? És Oroszország meg tudja-e rendesen szervezni a saját tömeghadseregét? Ki fogja tovább bírni? Ukrajna, amely hovatovább egy hátországgal rendelkező fegyveres erőt jelent, vagy pedig Oroszország, amelynek hadserege van?

(Folytatjuk, klikk ide)