Német megszállás

A megszállás már a háború kitörésétől fenyegető lehetőségként lebegett a magyar politikai vezetés feje felett. Halder német vezérkari főnök naplójában 1940 május végén ezt jegyezte fel: „Magyarország szemtelenné kezd válni. Ha nem áll be a sorba, protektorátus lesz belőle.” A magyar politikai vezetés kétségbeesetten igyekezett elkerülni ezt a lehetőséget, és megőrizni az ország mozgásterét. Partnereket azonban nem talált ehhez. Kállay Miklós különbéke tárgyalásait a britek és az amerikaiak szándékosan kiszivárogtatták; ma már kétség sem férhet hozzá, hogy számukra a legkedvezőbb opció az volt, ha Magyarországot megszállják a németek. Ezzel csapatokat kötnek le, zavar támad egy csatlós országban, akadozni fog a termelés és hadi készülődés. A német megszállást a szovjetek is kívánatosnak tartották. Számukra egy még egy minimális mozgástérrel rendelkező közép-európai állam is ellenszenves volt – nem akartak függetlenséget az általuk már régóta megszerezni kívánt régióban. Érdekes, hogy a németek által végrehajtott „rendszerváltás” (a kortársak is így hívták!), vagyis az elit részleges cseréje nemcsak a hazai kollaboránsoknak tetszett, hanem az angolszászok-, sőt, a szovjetek szándékával is egybeesett. A megszállást mégis több, mint négy éven keresztül sikerült elkerülni, így találó volt az amerikai hírszerzés vezetőjének megjegyzése, miszerint a magyarok a kötéltánc mesterei.

A Margit híd pesti hídfőjénél vonul át a német 16. SS Psz. gránátos hadosztály, amely az Alföldre vonult tovább (MTI fotó)

Maga Hitler megvetett minket, magyarokat. A náci párt és a német véleményformálók körében ott élt a vágy a délvidéki önálló német tartomány, a „Prinz Eugen Gau” iránt, amely Baranyától a Bácskán át a Bánátig tartott volna. De ott volt az SS berkeiben divatos „minden nép egyet lép Keletre” terv is, amely a Dunántúl német lenyelését jelentette volna. A legszerényebb elképzelés is arról szólt, hogy az úgynevezett „nagynémet gazdasági térségben” fekvő országokat gazdaságilag Németországnak rendelik alá. De Hitlerék részéről az is felmerült, hogy az állami létét is megszüntetik a csatlós országoknak: úgymond felszámolják a délkelet-európai „zsibvásárt”. Herczeg Ferenc még az előző század végéről jegyezte fel, hogy a közös k.u.k. hadsereg németes szellemiségében nevelkedett tisztikar tagjai „az egész ezer esztendős magyar életet valami visszaélésfélének tekintik, amelyet egyelőre el kell tűrni, amellyel közösséget vállalni azonban nem lehet.” Ez a német felfogás, úgy tűnik, 60 évvel később a nagynémet gondolkodásra is jellemző volt. Mindeközben a németek az „európai szolidaritásra” is bőszen hivatkoztak. Legszebb példája ennek az volt, amikor 1941. december 12-én a német, olasz és a japán követ közösen kereste fel Bárdossy miniszterelnököt, és követelte, hogy üzenjünk hadat az Egyesült Államoknak, mivel „magasabb politikai érdekek az európai államok szolidaritását kívánják.” Ezzel szemben a magyar elit az „aki időt nyer, életet nyer” elve alapján próbált kievickélni a csávából, de hát a németeket sem ejtették a fejük lágyára, és a kiút egyre rögösebbé vált.  

Ez volna tehát a külső, nagyhatalmi környezet, megspékelve a román, szlovák és horvát vérszomjas szándékokkal. De mit gondoljunk magunkról? Hogyan álltunk mi a kérdéshez?

Német katonák a Halászbástyáról nézik a budapesti panorámát (MTI fotó)

Mit gondoljunk Tömöry Jenő vezérkari ezredesről, az újvidéki helyőrség parancsnokáról? Az ezredes 1944. március 19-én arra ébredt, hogy négy géppisztolyos német veszi körül az ágyát és megadásra szólítja fel. Azt gondolta, hogy „saját hazánkban már nem mi vagyunk az urak”. Ám bő fél év múlva, már a nyilas éra idején ő lett volna annak a német kiképzésű magyar hadosztálynak a vezetője, amelynek létrehozását még Szálasi is túlzásnak tartotta.

Vajon elítéljük-e a Horthy-idők „átlagos” főszolgabíráját megtestesítő dr.Mattyasovszky Kamillt, aki a németekkel szembeni ellenállás minden formáját megtiltotta, mivel az elpusztított csehországi község (Lidice) példája lebegett a szeme előtt?

Vagy hogyan emlékezzünk Rajnay Károly nagyváradi főispánra, akit Jaross Andor kollaboráns belügyminiszter annak akarata ellenére nevezte ki a posztra? Rajnay ezt mondta: „A németek bevonulásáról megállapítottam, hogy az erőszakos volt; nekem, mint magyar embernek fájt, de nem tudtam semmit sem csinálni, hogy Horthy presszió alatt volt és így nevezte ki kormányát”.

Van ezekben a tragikus történetekben valami közös. Mégpedig a zsigeri, népi-nemzeti ösztön hiánya, vagy elfojtása. Talán ott van benne az a tény is, hogy amikor bő fél évszázaddal az események előtt a „keresztény középosztály” kialakult, akkor kívül ugyan magyar volt, de valójában „német szervezeti formákban élt és német struktúrákban gondolkozott”, ahogyan egyik nagy irodalomtörténészünk, Farkas Gyula találóan jegyezte meg. Talán ott volt benne Kodály Zoltánnak az a korábbi megfigyelése is, miszerint a művelt nem eléggé magyar, s a magyar nem eléggé művelt. Mindenképpen benne van ezekben a történetekben, és 1944 tavaszának történeben a szinte szó szerint elvakult közvéleményformálókat megtestesítő Milotay István féle jelmondat: "A németeket nem lehet legyőzni". És persze ott van benne az értelmiség részéről az a történet, amit Ortutay Gyula jegyzett fel naplójában: "Márai a világpolgárias, eurpéer cinizmusával, intellektuális és meddő fölényével (...) is igyekszik kétségbeesett és gyáva erőfeszítéssel tájékozódni." - tudniillik a német birodalmi hübrisz, a nemzetiszocialista új rend felé.

Leginkább azonban ott volt benne a Trianon óta nyilvánvaló magyar kisebbrendűségi érzés. Ez a kisebbrendűségi paradigma képtelen az önálló, öncélú magyar élet elképzelésére. Hogyan is mondta Németh László 1943-ban? „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lenni. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea az itt lakó pápuáké?”

Sorai a mai napig érvényesek.

(A cikkhez felhasználtam Perjés Géza: Bárdossy László és pere; Joó András: Kállay Miklós külpolitikája és Veszprémy László: Gyilkos irodák című műveit)