Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

„Oroszország és Ukrajna történelmi egysége” – Vlagyimir Putyin dolgozata

A történetírás a politika folytatása más eszközökkel. Putyin elnök tavalyi dolgozata a szláv népek történelméről lényegében politikai program, amelynek megvalósítását ma láthatjuk.

2021. július 12-én az orosz elnök hatalmas, csaknem 7000 szavas esszét tett közzé a Kreml hivatalos honlapján. A dolgozat lényege könnyen összefoglalható: Ukrajna a külföldi behatolás áldozata. A külföldi irányítók Ukrajnát tévútra terelik, s így Ukrajna ahelyett, hogy Oroszországgal élne egységben, tulajdonképpen egy oroszellenes ugródeszkává válik. Putyin ezt még annyiban fokozza, hogy nem is egyszerűen egy oroszellenes hídfőállásként írja le a mai Ukrajnát, hanem egy ellen-Oroszországként. Putyin egyúttal történelmi eszmefuttatásában lényegében áttekinti az elmúlt 1100 év történelmét, Ukrajnát a XIX. századi kifejezéssel „Kisoroszországnak” nevezi, és leszögezi, hogy Fehéroroszország, Kisoroszország és Nagyoroszország mindig is egybetartozott.

A vereckei emlékmű


Az esszé részletes elemzésére ezen a helyen most nincs mód és lehetőség. Ezt számosan elvégezték már, különös tekintettel arra vonatkozóan, hogy létezik-e olyan, hogy „Ukrajna”. Míg Putyin szóhasználata és érvelése lényegében a cári orosz imperialista eszmeiség felújított változata, a dolgozat kritikusai a történeti ukrán identitást görcsösen igyekeznek visszavetíteni a Kijevi Rusz időszakáig. A magam részéről annyit talán megkockáztatnék, hogy tagadni az ukrán nemzet létezését nem vezet sehova; s azt is nehéz lenne tagadni, hogy a mai Fehéroroszország és Ukrajna területén a XIV. századtól kezdve egy másfajta szláv identitás bontakozott ki, mint a tatár hódítás nyomán szétesett egykori Rusz világának északi és keleti területein. Ukrajnában ez nemcsak egy sajátos népi kultúra megszületéséhez, hanem a politikai önazonosság gondolatának létrejöttéhez is vezetett a XVII. században. Ez a politikai önazonosság egyértelműen a kozákokhoz kötődik. Viszont az is igaz, hogy a Kijevi Ruszt, ezt a skandináv harcos-kereskedő kaszt által alapított államot nagyon nehéz lenne a mai Ukrajna direkt előképeként feltüntetni. A vikingek által Koenugard-nak nevezett város középponttal létrejövő kijevi állam a két-három generáció alatt teljesen elszlávosodó elit folyamatos belharcaival küzdött, és a hatalmas térség a XI. század végére alatt széttöredezett kisebb hercegségekre. Az egység megvalósítása ettől kezdve állandóan központi problémává vált. Ezt végül is nem a lengyel-litván hatás-, és uralom alá kerülő belorussziai és ukrajnai területek elitje valósította meg, hanem a Moszkva központtal kiépülő birodalom.

Az más kérdés, hogy az ukrán nemzettudat nagyon erősen kapcsolódik egy olyan, a háborút mindennapi élet részének tekintő felfogáshoz, amely az 1600-as években a „szabadság” szinonimája volt. Az erőszak tehát a mai napig az ukrán politikai kultúra része – itt elég, ha csak a közelmúltból Klicsko, az egykori bokszoló „Ütés” nevű pártjára gondolunk, vagy arra, hogy a pofozkodás gyakori jelenség volt az elmúlt időszak ukrajnai parlamentjeiben és önkormányzataiban.

Visszatérve Putyin dolgozatára, ne higgyük, hogy egy pihent elme ráérő idejében bő lére eresztett szövegéről van szó. Azt is verjük ki a fejünkből, hogy a „történelem kit érdekel”. A szöveg ugyanis kötelező olvasmány az orosz fegyveres erők tagjainak, s most, Ukrajna lerohanása előtti beszédében a dolgozat fő gondolatait ismételte meg. A dolgozat nemzetközi botrányt okozott, nemcsak Ukrajnában, hanem például Romániában is. Putyin szerint ugyanis Románia 1918-ban „megszállta” Besszarábiát (a mai Moldáviai Köztársaságot), míg a románok szerint ők „újraegyesültek” a besszarábiai testvéreikkel. Kár lenne vitatni, hogy a modern kori orosz állam csak 1812-ben szerezte meg Besszarábiát, ami előtte a román (vlach, oláh) Moldvai Fejedelemség keleti fele volt a középkor óta, legalább három-négyszáz éven keresztül. Hogy előtte ott mi volt pontosan, az jó kérdés, s az is biztos, hogy ezeregyszáz évvel ezelőtt egészen biztosan járt arra Oleg (Helgi), a nagy orosz-viking fejedelem. Az sem vitatható, hogy a terület fővárosának elnevezése Chisinau – oroszul Kisinyov – vélhetően a „Kisjenő” névből származik, s egykor nemcsak a honfoglalás előtt, hanem után is volt valamiféle magyar ellenőrzés a területen egy darabig.

"Ukrajna, avagy a Kozákok Földje" a közelében levő területekkel. Johann Babptiste Homann térképe, 1720, Nürnberg

Putyin a dolgozatban a történelmi kérdéseket a határok kérdésével is összeköti. Köztudott, hogy a Krímet Hruscsov 1954-ben adományozta a Szovjetunió egyik tagköztársaságától (Oroszországtól) a másiknak (Ukrajnának). A Krímet „ősi ukrán földnek” ábrázolni túlzás lenne, mint ahogyan az a kaján kérdés is felmerül, hogy a 2014 óta megkezdett nagyszabású ukrán „dekommunizáció” – vagyis szimbolikus kommunistátlanítás – közepette miért pont ez a döntés lenne kivétel? Hiszen egy kommunista vezető kommunista módon hozott egy kommunista döntést. De persze, ha az egyik ország területi integritása ilyen módon kétségbevonható, akkor a másiké is. Másfelől akkor vajon szegény örmények miért nem tarthatták meg Hegyi Karabahot? S ha az 1991-es állapot nem érvényes, akkor mi az érvényes? Veszélyes vizek ezek tehát.

Putyin szövegének elemzése közben azonban nem tévesszük el, hogy létezik egy saját magyar szempont is. Ez pedig Kárpátalja kérdése. Putyin két bekezdésben is említi ezt a területet. Az első: „A Lengyel-Litván Köztársaság felosztása után az Orosz Birodalom visszanyerte a régi orosz földeket [Ó-Oroszország, a Régi Rusz földjeit], kivéve Galíciát és Kárpátalját, amelyek az Osztrák-, később az Osztrák-Magyar Birodalom részei lettek” Nos, Kárpátalja egészen biztosan nem volt a Kijevi Rusz, az óorosz állam része soha. Tulajdonképpen „Kárpátalja” mint földrajzi egység soha nem létezett, ez a politikai régió egyértelműen XX. század szülötte. A mára majdnem teljesen elukránosított ruszin lakosság ősei – néhány gyér szláv telep lakóin kívül – a tatárjárás után kerültek az Északkeleti-Kárpátokba, magyar telepítés keretében. Hogy a XIII. században IV.Béla királyunk melyik rusz hercegnek mennyi időre adta hűbéri adományba a munkácsi udvarbirtokot, az megint egy más kérdés, a szuverenitás átruházásáról azonban szó sem volt. Így a mai Kárpátalja területe a honfoglalástól kezdve 1918-ig a magyar állam része volt.

Nehezen érthető az a passzus is, amely a következőket tartalmazza: „Szeretnék kitérni a Kárpáti Rusz sorsára, amely Ausztria-Magyarország felbomlása után Csehszlovákia része lett. A ruszinok a helyi lakosság jelentős részét tették ki. Azt már alig említik, hogy Kárpátalja szovjet csapatok általi felszabadítása után a régió ortodox lakosságának kongresszusa megszavazta Kárpátalja Ruszinszkónak az RSFSR-hez vagy - külön Kárpátaljai Köztársaságként - a Szovjetunióhoz való csatolását. A nép választását azonban figyelmen kívül hagyták. 1945 nyarán bejelentették Kárpát-Ukrajna »ősi anyaországával, Ukrajnával« - ahogyan a Pravda című lap fogalmazott - újraegyesítésének történelmi aktusát.” Az valóban igaz, hogy Kárpátalja 1944. november 27-étől 1946. január 22-ig, mint a Szovjetunió egyik szövetségi szintű tagköztársasága létezett, azonban már az 1944. november 26-án, a „népi küldöttek” által megszavazott „Dekrétum” is az Ukrajnával való „újraegyesülésről” szólt. Mintha valaha is létezett volna olyan, hogy Kárpátalja és Ukrajna egysége. Arról sem szól a passzus, hogy a szovjet időszakban a „folklórizmus” jelensége elleni harc az önálló ruszin identitás elleni harcot jelentette. Az önálló ruszin identitás a mai Ukrajna establishmentje számára sem opció.

És hogy miért nem került ez a két passzus baloldali elemzőink górcsöve alá? Nagyon nehéz nem azt feltételezni, hogy azért nem, mert ezekben nem másról, mint a mai szélsőséges ukrán, történelem-pótlék gyártó erőfeszítések orosz színekbe csomagolt, s a cári kétfejű sas pecsétjével ellátott változatáról van szó. A fentiek cáfolata egyúttal a Kárpátaljára vonatkozó ukrán történelmi-narratíva cáfolatát is jelenti.

Putyin elnök az ukrajnai háború előtt elmondott beszédében a következőt állította: „Az úgynevezett nyugati blok, amit az Egyesült Államok a saját képére és hasonlatosságára formált, a maga teljes valójában úgy ismeretes, mint a Hazugság Birodalma”. A párhuzam persze nyilvánvaló: Reagan elnök a Szovjetuniót leíró „Gonosz Birodalma” szlogenjének újracsomagolt és visszalőtt változatáról van szó. Végül is annyi bizonyos: ahogyan az ifjabb Bush elnök és a neokon héják hazudtak az iraki tömegpusztító fegyverek kérdésében, vagy ahogyan Wesley Clark elszólta magát az Iszlám Állam ügyében („Barátaink és szövetségeseink segítettek megalapozni az Iszlám Államot”), vagy akár ahogyan a legutóbbi amerikai elnökválasztás furcsaságait elkente a „mainstream” média, Putyin elnöknek van igazsága. Ha azonban Oroszországnak csak a saját maga számára van üzenete, és nincs elfogadható politikai-kulturális ajánlata Európa, és főként Közép-Európa számára, ez a birodalom sem fog különbözni a korábbi és a mostani európai birodalmi kísérletektől.