Összetartozunk

Százhárom évvel ezelőtt, az 1920. esztendő beköszöntése után néhány nappal, különvonat gördült ki Budapestről Párizsba. A magyar békedelegáció indult el útjára, hogy megkísérelje a lehetetlent, és meggyőzze az önigazult, bosszúszomjas győzteseket a magyar szempontok igazságáról - vagy legalábbis hasznosságáról. A vonat jónéhány állomáson megállt a magyar határig, s az állomásokon tömegek várták, hogy reményüketnek, bizodalmuknak adhassanak hangot. Az üdvözlő beszédekre a delegáció vezetője, Apponyi Albert válaszolt. Ezekből a rögtönzött beszédekből idézünk most.

A Nemzeti Összetartozás Emlékműve, Budapest (fotó: Zahorán Csaba)

"Csak igen rövid néhány szóval akarok válaszolni a terület épségét védő ligának erre az üdvözletére. Az alaphangja ennek az üdvözletnek: szerencsétlenségben is fenntartott önérzet hatja és ez jól és helyesen van így. Ezen a hangon kívánunk mi is szólam, ebben a szellemben kívánunk mi is (fellépni, nem hivalkodással, nem minthogyha fellázadnánk az ellen, a mi minden nagy tusánál a legyőzőttekre nehezedik, hanem úgy, a mint egy becsületében le nem győzőit, kárt nem vallott beszél, a ki a háborút nem kereste. Sőt erre most már okmányszerü bizonyíték van. Dacára a provokációknak. a melyeknek ki volt téve. A végletekig kikerülni iparkodott a háborút, s a mikor kikerülni nem tudta, azt becsülettel végigharcolta, árulóvá nem lett. Ez volna a mi bűnünk. De az árulás nem tartozik nemzeti tradícióink közé. Rajtunk, uraim, csorba nem esett. A mi nemzeti becsületünkön nem esett csorba. Hogy mi lesz eljárásunknak az eredménye. nem tudjuk. De hogy ezen eljárásunkkal sem fog nemzeti becsületünkön csorba esni. ezért jótállunk."

"Teljesítsük kötelességünket szenvedő hazánk iránt. Csüggedést nem ismerünk. Hazánk igazi sorsa nem ott dől el, a hova megyünk, hanem eldől a nemzet életrevalóságának bebizonyításában. Ha kiküszöböljük jövő életünkben régi hibáinkat, a viszálykodást, irigységet, testvérharcot, rosszakaratot, én bízom, hogy visszanyerjük hazánk ősi határait"

"Ha a térképen összeszorítják is Magyarországinak határait, Magyarország igazi határai odáig fognak nyúlni, ahol igaz magyar lelkek laknak és a papír nem fog örökkön-örökké hatalmasabb maradni az élő valóságnál."

A Nemzeti Összetartozás Emlékműve, Budapest (fotó: Zahorán Csaba)

Több, mint egy évszázad telt el Apponyi gróf beszédeinek elhangzása óta. És bizony, ezekben a szavakban igazság volt és van. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis Trianon nem azt jelenti, hogy a régi Magyarország fölött valakik úgymond "történelmi ítéletet" mondtak volna. Trianon nem valamiféle magyar bűnök eredménye volt. Hibák, mulasztások, sőt, "Pató Pálságok" persze voltak, de Trianon akkor sem a jogos, megérdemelt büntetés, hanem az akkori nyers katonai-politikai hatalmi viszonyok megnyilvánulása. Talán ez a legfontosabb, s talán ez az, amivel a mai napig is küzdünk - az erkölcsi alávetettség, a "jogosan vesztes" bélyegével.

Apponyi beszédei ugyanakkor kérdéseket is hagytak maguk után. Mit jelent az, hogy "árulás"? (V.ö. Bismarck szavaival: senki nem áldozathatja fel magát a szövetségese oltárán). Vagy: hogyan lehet bizonyítani nemzetünk életrevalóságát? 

És legfőképpen: hogyan tudjuk a saját, magyar "élő valóságunkat" nemcsak létrehozni, de fenntartani és bővíteni is, hogy az erősebb legyen a papírnál?

Egyetlen receptünk van: minden magyar felelős minden magyarért.

(Az Apponyi-beszédek forrása: Budapesti Hírlap, 1920. január 6., 4.o. Köszönet Gali Máténak, hogy felhívta a figyelmemet az anyagra! Köszönöm Zahorán Csabának a fotókat.)