Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Pánik Moszkvában - a válság időszaka

1941. október 19-én eldőlt, hogy Sztálin uralma nem roggyan meg. Az is eldőlt, hogy Hitler nem fogja tudni megnyerni a háborút (arról persze még szó sem volt, hogy elveszítené.) Nyolcvan évvel ezelőtt a németek megnyerhették volna a háborút, pedig Moszkva még látótávolságban sem volt. A krízis napjairól röviden.

1941. júliusban Sztálin azt mondta Harry Hopkinsnak: Ha Moszkva elesik, fel kell adniuk a Volgától nyugatra minden területet. Moszkva jóval több volt, mint szimbolikus, vagy politikai központ. Az hagyján, hogy fontos ipari város volt, de ami ennél is lényegesebb, hogy közlekedési csomópont volt, csillagközpont, ahonnan sugarasan futottak szét a vasutak. Moszkva elfoglalása azt jelentette volna, hogy az északi területek és Ukrajna, Dél-Oroszország között megnehezül, ha ugyan el nem lehetetlenül a közlekedés.

Moszkva védelme (tervezet, 1941. augusztus 4.)


Július közepén a Wehrmacht Szmolenszk előtt állt. Alig szenvedtek veszteséget. Az első három hét után 100 ezer német és szövetséges esett ki a csatasorból, míg a szovjetek 1,1 millió embert veszítettek. Szmolenszktől kelet-európai mércével mérve Moszkva már nincs lehetetlen távolságban. Hitler azonban megállította a seregeit. Történelmi közhely, hogy a németek alábecsülték a szovjet hadsereg erejét. Azt azonban kevesen említik, hogy Hitler a német hadsereg erejét is alábecsülte! A másik közhely, hogy a nagy kelet-európai síkságon mintegy elvesztek a német seregek. Mi sem állhat távolabb a valóságtól. Ez éppen az a dimenzió volt, amire a kitűnő manőverező képességű Wehrmachtnak szüksége volt. Előző évben Franciaországban azon aggódtak, hogy lesz-e elég tér a hadműveletekhez…

De akkor miért állította meg Hitler a csapatokat?  Talán várt valamire? Esetleg egy ajánlatra Moszkvából? Az csak később érkezett meg, s az sem volt elfogadható az önmagukat nyeregben érző németek számára. Október 7-én Sztálin Zsukovnak egy új Breszt-Litovszk lehetőségéről beszélt, utalva ezzel a császári Németország és a bolsevik vezetés közötti békemegállapodásra az első világháborúban, amely Szovjet-Oroszország számára meglehetősen hátrányos volt. Sztálin Bériját bízta meg, hogy ügynökein keresztül a bolgárokhoz forduljon közvetítés céljából. Ekkor még a cél csak annyi lett volna, hogy lélegzetvételhez jussanak a szovjetek a hadseregük újjászervezése céljából. A két fél között azonban nem jött létre találkozó. Az ötlet leírását Szudoplatov vallomásaiból és más szovjet dokumentumokból ismerjük, amelyeket Nyikita Petrov orosz történész közölt. Október 7-én azonban más volt a helyzet, mint július közepén-végén.

Egy Moszkvából kitelepített gyár megérkezik az Uralba (Szovfoto/Historynet.com)

Miután több, mint két hónapig álldogáltak a német seregek a központi frontszakaszon, és megcsinálták a kijevi nagy bekerítést, október 2-án támadásba lendültek Moszkva irányába. Egy hét alatt a kijevihez mérhető taktikai győzelmet arattak. Vjazma és Brjanszk körzetében egy-egy katlant alakítottak ki, amelyekben október 9-ig összesen 660 ezer szovjet katona ragadt bent, esett el, dezertált vagy került fogságba. Zárójelben tegyük hozzá: a központi, moszkvai frontszakasz védelmére összesen másfél millió vöröskatona sorakozott fel a csata kezdetén, tehát a vörös seregek bő negyven százaléka egy hét alatt el is tűnt.

Október 7-én Peter Miller, egy brit történész aki a Szovjet Tudományos Akadémián volt ekkor vendégkutató, a következőt jegyezte fel: „Közeledő katasztrófa érződik a levegőben. Mindenhol pletykák. A hangulat ma különösen rossz.” Egy moszkvai pártfunkcionárius így jegyezte fel a megfigyeléseit: „Az üzletek többnyire üresek, de az emberek akárhol sorbaállnak. A lakásokat és az irodákat nem fűtik. A vízellátás és az áramszolgáltatás akadozik és bizonytalan. Az elmúlt húsz évben először hallottam, hogy szidják a hivatalosságokat.” Egy szovjet művész, Alexander Oszmerkin így szólt egy barátjához: „Megőrültél? Már bocsánat a durvaságomért, de ki elől akarsz elmenekülni? Tényleg elhiszed az olcsó propagandánkat? Ők [a németek] a legkulturáltabb nép Európában. Biztos vagyok benne, hogy senki olyat, mint te meg én, nem üldöznének!”

Október 15-én Sztálin elrendelte a központi kormány- és pártszervek kiürítését Kujbisev városába (Szamara). Úgy volt, hogy aznap éjszaka a Politbüro tagjai is elutaznak. Molotov az amerikai és a brit követtel találkozott. Az utóbbi, Strafford Crips feljegyezte: „Még sosem láttam ilyen fáradtnak és betegesnek. Nyilván egész éjjel fent volt, és a döntés szörnyen bántotta, ez látható volt.” Másnap, 16-a volt a Nagy Pánik napja. A Pravda azzal a baljós címlappal jelent meg, hogy „Az ellenség Moszkvát fenyegeti!”. A nép pedig ráeszmélt, hogy „szöknek a főemberek”. Fosztogatások törtek ki, időseken tapostak végig, kamaszokból álló bandák formálódtak, s a rendőrök az utcákon csak álldogáltak, arra hivatkozva, hogy nincs utasításuk. A Moszkvából kivezető utak megteltek. Autók araszoltak a tömegben, a funkcionáriusok kétségbeesetten próbáltak utat törni. A rosszul táplált gyalog menekülők közül sokan az utcán estek össze. Hirtelen mindenkinek eszébe jutottak a sérelmek, és lincselések is történtek. Nyíltan átkozták a rendszert. Pogromok is zajlottak, az emberek a zsidókkal kezdték azonosítani a kommunizmust. A pánik két napig tombolt. Eközben elrendelték a hidak, a metró stb. aláaknázását. Az NKVD földalatti ellenállócsoportok alakítását kezdte meg. Zsukov tábornokot még október 6-án hívták vissza Leningrádból, ő most negyedmillió nőt és tinédzsert rendelt ki erődítéseket ásni.

Moszkvai asszonyok erődítéseket ásnak a város határában (US Information Agency)

Sztálin azonban nem utazott el, hiába volt számára készen különvonat, és hiába várt három repülőgép is, hátha légi úton akarná elhagyni az ostromlott várost. A metróban kialakított óvóhelyére húzódott. Rövid habozás után, október 19-én Sztálin akcióba lendült. Harcostársainak feltette a költői kérdést: „Megvédjük Moszkvát?” Drákói szabályokat léptettek életbe. A fosztogatókat agyonlőtték, mégpedig számolatlanul. A rendőrség dolgozni kezdett, az útiokmányokat ellenőrizték, és rendet teremtettek. Az újságok a pánikkeltők megbüntetéséről írtak. Az üzletekbe áru érkezett, a minimális élelmiszerellátást biztosították, a színházak és a mozik kinyitottak. Bár a németek még előretörtek, de már inkább csak a lendület vitte őket. Megjöttek a kemény fagyok. Most a sokat kárhoztatott tisztogatások is kapóra jöttek Sztálinnak. Bár a képzett tisztikar hiánya komoly gondot okozott, de egyúttal azt is biztosította, hogy egyetlen tábornok sem kísérel meg puccsot.

Az október-novemberi esőzések (raszputyica) idején elakadt német teherautó vesztegel a sárban Moszkva előtt (Bundesarchiv)

Október 15. és 19. között akár egy német ejtőernyős-ezred is elfoglalhatta volna Moszkvát. Csakhogy nem voltak ilyenek kéznél. Nemcsak Krétán véreztek el, hanem előzőleg egy jelentősebb kontingens Hágában esett fogságba. Kézre akarták keríteni a holland királyi udvart, de ehelyett őket kerítették kézre, és Angliába vitték őket át hadifogságba. Ezenkívül, Hitlernek Moszkva ideológiai problémát is jelentett – gondoljunk Leningrád ostromára. Mit kezdjen egy szláv (untermensch) nagyvárossal? Október 19-étől fokozatosan kiderült, hogy a „francia megoldás”, vagyis a megadás és a csatlós-állam létrehozása nem fog menni. 1941. november 19-én Halder vezérkari főnök jegyezte fel a Führer szavait: „Mindkét szemben álló koalíciónak az a felismerése, hogy nem bírják megsemmisíteni egymást, eljuttat a megegyezéses békéhez.” Pedig ekkor a német tankok még Moszkva felé gördültek, igaz, inkább már csak döcögtek. Négy nap múlva Hitler ismét erről beszélt Haldernek: „Szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy a két fő ellenség egyikének sem sikerül megsemmisíteni a másikat, vagy döntő vereséget mérni rá.”

Fagyoskodó németek igyekeznek Moszkva felé az orosz télben (Berliner Verlag)

Sztálin jobb volt az idegek harcában. A híres-nevezetes telefonbeszélgetésre Zsukovval valószínűleg csak novemberben került sor: „Biztos benne, hogy meg tudjuk tartani Moszkvát? Fájó szívvel kérdezem. Válaszoljon becsületesen, kommunista őszinteséggel!” Zsukov a maga keresetlen, kőkemény módján rávágta: „Igen, kétség nélkül tartani fogjuk. Csak kell még két hadsereg meg kétszáz tank.”

Hitler politikailag vágta maga alatt fát. Nem volt ajánlata a lerohant területek népei számára. Pedig azok a legtöbb helyen virággal, vagy kenyérrel és sóval fogadták a bevonuló csapatokat. Két-három hónap azonban a Reichskommissarok működéséből elég volt, hogy a szlávok a kisebbik rossz, vagyis a szovjet rendszer felé hajoljanak. És nemcsak azért volt kisebbik rossz, mert az életnek többnyire valamiféle kereteket engedett volna (a GULAG, a Holodomor, és a többi szörnyűség mellett). Hanem azért, mert a sajátjuk volt.

Abszurd, de érthető győzelme volt ez a nacionalizmusnak.

(Források: Jonathan Dimbleby: Moscow’s Citizens Veered Toward Mass Panic as the German Army Approached, HistoryNet.com; Russel H. S. Stolfi: Barbarossa Revisited: A Critical Reappraisal of the Opening Stages of the Russo-German Campaign (June-December 1941) in: The Journal of Modern History, Vol. 54, No. 1; John Lukacs: Az európai világháború)