Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Pokoli dilemma (1.rész)

1941. árpilis 6-án megszólaltak a szirénák Budapest felett. A történelem legelső légiriadóját élte át a magyar főváros a jugoszláv gépek berepülése miatt. De miért bombáztak jugoszláv gépek magyar városokat? Hogyan került sor a belgrádi puccsra?

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1941. április 6-án volt az első légiriadó a magyar főváros fölött. 18 óra 1 perctől 18 óra 40 percig hallott Budapest lakossága először éles riasztást. A riasztásra két Blenheim típusú, angol gyártmányú jugoszláv bombázógép átrepülése miatt került sor, amelyek Graz városát akarták támadni. Később magyar terület elleni jugoszláv légitámadásokra is sor került, Szeged-Szőreg-Kelebia, Pécs, Siklós, Szentgotthárd és Körmend térségében. Utóbbi esetben április 7-én egy jugoszláv bombázógép a vonatállomáson álló szerelvényre két darab 50 kg-os bombát dobott le. Ebben a támadásban egy nő és egy gyermek súlyosan-, többen pedig könnyen megsebesültek. A gyermek később belehalt sérüléseibe. A jugoszláv gépek más esetekben is támadtak civil létesítményeket, még jóval azelőtt, hogy a magyar Honvédség megindult volna a Délvidék visszafoglalására.

De hogyan jutottunk el idáig?

Az Esti Ujság 1941. április 7-i száma


1940. december 12-én a Jugoszláv Királyság és a Magyar Királyság szerződést kötött egymással. A rendkívül rövid, mindössze három cikkelyből álló egyezmény lényege szerint a két ország között „állandó béke és örökös barátság fog fennállani”, minden egyébről pedig a szerződő felek tanácskozni fognak. Manapság szokás úgy beállítani ezt az egyezményt, mint a trükközni próbáló, ötletszerű és erkölcstelen, két háború közötti magyar politika egyik megnyilvánulását. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. A szerbekkel kapcsolatos érzések ugyanis nem egészen olyanok voltak, mint a románokról alkotott képzetek. Maderspach Viktor, a „retyezáti Rambó” feljegyzéseiben világosan leírja, hogy a magyar tisztikarban egyfajta megbecsülést éreztek a szerbek katonai teljesítményekkel kapcsolatban. Ugyanerre találhatunk utalást a korszak egy más típusú reprezentánsánál, Tormay Cécilenél. Maga Horthy pedig 1926. augusztus 29-én a mohácsi síkon emlékbeszédében külön kitért a magyar-szerb közös, törökellenes küzdelmekre. „Remélem, hogy most már hamarosan visszatérhet közénk a régi barátság és megértés.” – mondta a kormányzó. Ekkor még azonban a Jugoszláviát irányító szerb soviniszta klikkeknek nem volt szüksége a lenézett, megvetett magyarok barátságára, s így Magyarország inkább a horvát függetlenségért küzdő, a terrorizmustól sem visszariadó usztasák támogatása mellett tette le a voksát. Azután 1938-ban bukkant fel ismét a magyar-szerb kibékülés gondolata. Az év elején Varsóban egy „horizontális tengely” létrehozásáról folytak lengyel-magyar tárgyalások, és a tervek szerint Lengyelország, Magyarország, Jugoszlávia és Olaszország részvételével alakult volna összefogás, amely egyszerre lett volna német-, és szovjetellenes. Ebből azonban nem lett semmi.

Az 1941. április 12-én Érd mellett kényszerleszállást végző Bristol Blenheim típusú bombázó (forrás: Arcanum.hu)

1939 és 1940 között összeomlott a közép-európai francia érdekszféra és Jugoszláviát egyre jobban feszítették a belső ellentétek, különösen is a horvát kérdés. Magyarország viszont szerette volna megőrizni külpolitikai mozgásterét a növekvő német és szovjet szorítás közepette. Így került sor a barátsági szerződés aláírására, amelyet – és erről szinte soha senki nem beszél! – nem utolsósorban a németek támogattak. Bizony: a náci Németország csendet-rendet akart Délkelet-Európában. Első lépésben csak annyit akart Jugoszláviától, hogy maradjon ki a cécóból; persze egy totalitárius nagyhatalom közvetlen szomszédságában azután másfajta igények is fel szoktak merülni. A britek viszont nagyon is azt akarták, hogy Közép-Európa országai álljanak az ő oldalukra, hogy kissé rosszmájúan fogalmazzunk: hogy áldozzák föl magukat értük. Románia esetében 1940-ben rezgett a léc, hogy Iuliu Maniu vezetésével puccs-féleséget és nemzeti ellenállást szervezzenek, de végül is az óvatos románok inkább a német orientációt választották. Hamarosan a Jugoszláviát irányító szerb politikusoknak is dönteni kellett, mivel Hitler ki akarta füstölni a briteket Görögországból, s ehhez egy barátságos semlegességet tanúsító Jugoszláviára lett volna szüksége. A szerb-jugoszláv Nedic tábornok és köre ehhez boldogan asszisztált volna, hiszen régi vágyukat, Thesszaloniki kikötéjét kapták volna cserébe, ahol ugyan soha nem éltek délszlávok, viszont jól szolgálta volna a jugoszláv „nagyságtól” megrészegült szerb katonai vezetés vágyait.

A szegedi pályaudvaron jugoszláv gépek által bombázott vonat roncsai, 1941. április 7. (forrás: Arcanum.hu)

De voltak más törekvések is. Szudoplatov, a híres szovjet mesterkém feljegyzései szerint már 1938-ban is felmerült egy jugoszláviai puccs lehetősége egy aktívan németellenes tiszti csoport hatalomra juttatásával, de helyszínre küldött szovjet ügynök, Zubov „cselekvésképtelen kalandorokként” írta le az akkori konspirátorokat és nem adta át részükre a szervezéshez szükséges pénzt. Azután Sztálin Hitlerrel kötötte meg a paktumot, s egy ideig ez a kérdés lekerült a napirendről. Most azonban, 1941. tavaszán azonban mind a szovjetek, mind pedig a britek egy olyan fordulatban voltak érdekeltek, amelynek nyomán egy németellenes háborút is vállaló vezetés jut hatalomra Belgrádban.

Érdekes módon a magyar kormány nem készült fel arra a helyzetre, amit a belgrádi magyar követ már március 18-án jelentett. E szerint folynak a háborús előkészületek Jugoszláviában, illetve: „Az így kialakult ideges légkörbe azután teljes erővel bekapcsolódott az angol és azzal ma már százszázalékig együttműködő amerikai propaganda, és sikerült nekik egy, a pszichózis határán mozgó idegességet és nyugtalanságot bevinni az itteni közhangulatba... Mint már többször volt alkalmam jelenteni, a jugoszláv felfogás szerint ők már erkölcsi okokból sem csatlakozhatnak a hármas paktumhoz, mert ez nemcsak hálátlanságot jelentene azon nagyhatalmakkal szemben, amelyeknek Jugoszlávia jelenlegi nagyságát köszönheti, hanem azt a kötelezettséget is magába foglalná, hogy a szövetséges Görögország ellen irányuló támadásnak átvonulási, sőt kiindulási terepül szolgáljanak. Ezen 'erkölcsi' aggályokon kívül természetesen igen nagy szerepet játszanak az angol és amerikai követ fenyegetései. […] biztos tudomásom van arról, hogy nemcsak magát a külügyminisztert, hanem a miniszterelnököt, az udvari minisztert, sőt állítólag magát a régensherceget is állandóan ostrom alatt tartják és fegyveres ellenállásra biztatják.” Másnap a magyar katonai attasé megerősítette az értesüléseket, sőt, arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy március 16-án Jugoszlávia „csendes mozgósítást” indított el, és háborúra készült. Így tehát az a belgrádi kormány, amely Bécsben március 25-én aláírta a csatlakozást a háromhatalmi egyezményhez, valójában nem volt ura a helyzetnek. A hazaérkező küldöttséget egy jól szervezett puccs fogadta, amelyet részben a belgrádi brit követség tisztjei, részben pedig a szovjet hírszerző rezidentúra segített tető alá hozni. Március 27-én németellenes tömegtüntetések voltak az országban, s ezek szervezésébe a szovjetek meghosszabbított karjaként működő helyi kommunista párt is bekapcsolódott.

Hitler először azt hitte, hogy ez csak egy rossz vicc, de utána szokásos brutalitásával utasítást adott Jugoszlávia „eltörlésére”.

Ebben a keretrendszerben került a magyar kormányfő, Teleki Pál, a végzetes dilemma elé. A következő részben a magyar opciókat vizsgáljuk meg.

FOLYTATJUK

Források: Perjés Géza: Bárdossy László és pere; Pataky Iván – Rozsos László – Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett; Botlik József: A Bácska, a Drávaszög, a Muramellék (Muravidék) és a Muraköz újraegyesülése Magyarországgal 1941. április-június; Csordós Albert: Magyarország hadlépésének háttere és okai, a kassai bombázás; A.Sajti Enikő: Katonai közigazgatás és nemzetiségpolitika a Délvidéken; Pavel & Anatoli Sudoplatov: Special tasks; Szudoplatov dokumentumok