Grób László
Grób László

kiadóvezető

Ponyvairodalom és történelmi tudat a Monarchia idején

Mi az a "kultúra"? Mit jelentett a csúnya kifejezéssel "néptömegek" számára? S milyen formában jelent meg másfél száz évvel ezelőtt? A kultúrharc srapnelgránátjai: a kolportázs-regények.

Egy ideje rendszeresen fellángol a vita a történelmi filmekről: mindenki bús-borongósan megállapítja, hogy kellenének jó magyar történelmi filmek, merthogy az milyen fontos az ifjúság (no meg a felnőttség) nemzettudatának egészséges fejlődése szempontjából – de még sincsenek! Egy-két fehér holló persze akad, de nagyon ritkán lépik át úgy a küszöböt, ahogyan azt a politizáló/filmszerető közönség elvárná. És ebből a szempontból mindegy, hogy mozifilmekről, vagy a helyüket lassan átvevő sorozatokról van-e szó – bár az utóbbiaknál tán még rosszabb a helyzet.


Az irodalomban kicsit jobb a helyzet: valami halovány áttörés tapasztalható a történelmi regények területén, jórészt köszönhetően a Hunyadi-sorozatnak, ami mellé immár több más is felsorakozott és sorakozik is folyamatosan. Úgyhogy – történelmi blog lévén – nézzük meg, miként vala ez úgy egy-másfél évszázaddal ezelőtt. Hogyan hatott a széles néptömegek körében a nemzettudat-sulykolás az irodalom segítségével. És az „irodalom” szót itt egészen tág értelemben tessék érteni, mint az „olvasnivaló” szinonimáját, semmiképp sem mint a Parnasszusra vezető úthoz szükséges vándorbotot.

Ahogy az átlagember Petőfi rádiós zenét hallgat és nem Wagnert, Netflix sorozatokat néz és nem Tarkovszkijt, úgy ponyvát olvas és nem James Joyce-ot. Egy évszázada is ponyvát olvasott, és nem a Nyugatot. Tehát szép dolog a magaskultúra, meg lehet vele az iskolásokat gyötörni irodalomórán, de nemzettudatot széles körben elhinteni ponyvával jobban lehet. Akkor lássuk ennek egy speciális szegmensét, miként is működött a Monarchia Magyarországán.

Volt egy ponyvaműfaj, ami „füzetes regények” néven ismeretes, s virágzott úgy az 1880-as évektől az 1930-as évekig. (Ez a „füzetes regény” elnevezés nem más, mint gyűjtői szleng – egy-két helyen találkozhatunk a „kolportázs regény” elnevezéssel is mint a német Kolportage-Roman vagy Kolportageroman magyarításával, de ez még öreg könyvgyűjtők számára is érthetetlen...)

Szóval „füzetes regények” alatt azokat az általában kirívóan hosszú (szinte mindig 1000 oldal felett, de sokszor 2500–3000 oldalas) regényeket értjük itt, amiket a kiadójuk külön, egyesével, 1–2 íves füzetekben hozott forgalomba, mégpedig nem egyszerre, hanem 1–2–3 naponként. Így aztán volt, hogy hónapokon keresztül folyamatosan jelent meg egy-egy regény. A füzeteket szinte mindig rajzos borítóval látták el – melyeket gyakorta színes papírra nyomtak – és sorszámozták. Ezeket dohánytőzsdékben, hírlapárusoknál, MÁV-állomásokon stb. lehetett kapni, de ügynökök is segítették a terjesztést (a korabeli könyvkereskedelem bevett szokása szerint). Illetve meg lehetett rendelni közvetlenül a kiadótól is, és akkor postán elküldték.

Az első számot általában ingyen adták, bízva abban, hogy vagy megrendeli, vagy megveszi a kíváncsi olvasó a folytatásokat. A dolog hatásmechanizmusa pont ugyanarra épült, mint manapság a szappanoperáké és a divatos online sorozatoké: ha egyszer elkezdtük olvasni, akkor azt a 10 fillért holnap és holnapután is rászánjuk, hogy megismerjük hőseink újabb és még újabb kalandjait. (Ez vezetett aztán olyan – mai szemmel eléggé tréfásnak tűnő – megoldásokhoz, hogy az első, ingyenfüzetekre rányomtak ehhez hasonló feliratokat, mint: „Meg nem rendelés esetén a füzetet visszakérjük”.) A füzeteket általában igen gyenge, néha kifejezetten rossz minőségű papírra nyomták, a (leg)olcsóbb újságpapírok szintjén. Ennek megfelelően a borítók és a belső képek nyomata is sokszor roppant gyenge, elmosódó.

Egy-egy füzet általában egy íves (16 oldal), színes/rajzos borítólappal és belül a legtöbbször egy egészoldalas rajzzal. Egy füzet ára általában 10 fillér volt – ez így a füzetenkénti vásárlásnál olcsónak tűni, de egy 100 füzetből álló regény ára 10 korona (most a dualizmus koráról beszélünk), és azért ez borsos összeg volt egy ilyen regényért. És a dolog működött: piaci alapon! Sem a kiadók, sem az írók nem nyavalyogták tele a sajtót állami dotációért, pályázati pénzekért és ösztöndíjakért... hanem az olvasó/vásárlóközönség eltartotta őket.

S hogy miről is szóltak ezek az irdatlan hosszú regények? A nagyobbik fele korabeli kalandregény volt, főleg francia mintára, de jelentős részét tették ki a történelmi és „hazafias” regények. Ezek leginkább a magyar történelem izgalmasabb/mozgalmasabb periódusaiban játszódnak, mint

– Rákóczi szabadságharc: Boross Vilmos: II. Rákóczi Ferencz, Temeshy György: Czinka Panna

– 1848–49: Boross Vilmos: Kossuth Lajos, Szathmáry Jenő: Kossuth Lajos kéme, Boross Vilmos: Görgei tábornok és a tizenhárom aradi vértanú

– vagy egy-egy kiemelkedő/legendás történelmi alak köré szövik meséjüket: Mátyás király (Boross Vilmos: Mátyás király az igazságos), Báthory Erzsébet (Szalay: A vérgrófnő és Boross: A kolostor titka – ez utóbbi egészen Békés Gáspár korától, János Zsigmonddal, stb.), az uralkodó Habsburg-ház tagjai (Boross Vilmos: A Habsburg-ház titka, Boross Vilmos: Erzsébet királyné), de még hosszan sorolhatnánk.

(Csak zárójelben említjük, hogy a külhon sem maradt ki, roppant népszerű volt a cári udvar – Sugár Győző: A szibériai halálmezők, vagy az orosz császári palota rejtelmei, Falk Viktor: A cár nevében, Katolnay: Trón és szerelem, Gortsakov Avram: A titkos kéz vagy az orosz cárok végzete – de szerepelt például a szerb királyi család is: Nikolić Zvetozár: Milán és Natália.)

Műfajukat tekintve ezek klasszikus történelmi kalandregények voltak, mintha Dumas vagy Paul Féval egyszerre csak a Kárpát-medencén belül keresett volna magának témát. Ennek ellenére a szerzők és a kiadók valamiért ragaszkodtak hozzá, hogy „megtörtént”, „valós” eseményekként prezentálják ezeket a históriákat – elég csak végignézni a regények alcímein. A korabeli történeteknél ezt még tekinthetjük egyszerű reklámfogásnak, de a történelmi regényeknél már problémásabb az ügy. Boross Vilmos A fejedelem titka utószavában szerényen így ír: „A jelen mű bővebben, de mindig eredeti kútfők és adatok alapján tárgyalja a bűnös asszony életét s ennélfogva azon kijelentéssel fejezhetjük be munkánkat, hogy ez a leghívebb és legrészletesebb életrajza Báthori Erzsébetnek.”

De Boross nem elégedett meg ennyivel – kisétált a direkt (emlékezet)politika mezejére is: A II. Rákóczi Ferencz végén ezt írja: „jelen regény szerzőjét lelkesedéssel, de nagy fáradtsággal végzett munkájáért nagyobb elismerés és kitüntetés olvasói részéről nem érhetné, mintha – indítványát elfogadva – II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazahozatala és az elhunyt szabadsághősöket rágalmazó törvényczikk eltörlése érdekében az olvasók a nyilvánosság terén életjelt adnának magukról.” Ugyan a regény megjelenését követően erre még 10 évet várni kellett, de végül megvalósult.

Külön kategóriának vehetjük a betyártörténeteket: szinte az összes valamirevaló ismertségnek örvendő híresebb betyár kapott egy-egy hosszú regényt, volt, aki kettőt is... sőt a betyárvilágot felszámoló Ráday gróf is – Bársony Ferencz: Sobri Jóska, Sólyom László: Sobri Jóska, Temeshy György: Angyal Bandi, Vécsey Kálmán: Angyal Bandi, Fazekas István: Bogár Imre, Fazekas Sándor: Rózsa Sándor az alföldi haramia, Fodor Dezső: Savanyú Józsi, Madarassy László: Ráday Gedeon gróf, a szegedi kormánybiztos.

Ezek a hosszú füzetes regények nem képviseltek „magas” irodalmi értéket, sem tudományos mértékkel mérhető történelmi hűséget – ugyanakkor nem lehet elhanyagolni annak fontosságát, hogy fiatalok tömege – és talán idősebbek is – heteken, hónapokon át merültek bele napi rendszerességgel a magyar történelem fontos és izgalmas időszakaiba.

S hogy milyen „eredménnyel”? Hát az biztos, hogy a Monarchia idején értelmezhetetlen lett volna egy olyan közvéleménykutatás, mint manapság az orosz-ukrán konfliktus kapcsán: „ki harcolna a hazájáért ha megtámadnák, és ki menekülne inkább el”. Ha az egyszerű magyar bakán múlt volna, az első világháborúból győztesen kerülünk ki. Nem a honvédek és a közös ezredek magyar gyalogosai és huszárai szenvedtek vereséget az akkori háborúban, hanem a politikai elit és az értelmiség.